Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DCeUemej kávádon ipi ünnepeket kínáltunk minden oltuuénknuk ! ... SZOLNOK MEGYEI XXXIII. évi. 302. szám. 1982. december 24., péntekA MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA Békében és munkában ékesség a Földön a jóakaraté embereknek ! Karácsony van, békés és szeretetteljes körülöttünk a világ. Szép ünnep ez: az esztendő legkedvesebb, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek által is várt estje. Az ajándékok napja olyan világban, amely semmit nem ad ajándékba. A nyugalomé a zaklatottság közepette. És mindenekelőtt a reménységé — talán egyszer ilyen békések és szeretetteljesek lesznek a hétköznapok is, mint karácsony ünnepén. Amíg a gyerekek játszanak, a felnőttek emlékezhetnek. Mindenekelőtt számbavehetik: sorrendben a harmincnyolcadik olyan karácsonyt írjuk, amikor —, ha nem is az egész világon, de legalább túlnyomó részén és itt Európában — béke honol. Nagy adománya ez a történelemnek, amely oly sokszor tette lehetetlenné, hogy a békesség ünnepén bélke, s a családi, baráti ünnepi asztal körül ülők száma teljes legyen. De — amint csak a kisgyermekek hiszik, hogy az ajándékot valamilyen angyal, természetfeletti erő helyezte a fa alá — a békét, s fennmaradását is emberi munka, törekvés teremtette meg és őrizte meg. Fenyegetett világunkban karácsony napján sem feledkezhetünk meg róla, hogy amint a fegyverek elhallgatása óta tettük és tesszük, a következő karácsonyig is mindent meg kell tennünk a Föld jóakaraté embereivel együtt a béke megőrzéséért. Olyan ez a világ, hogy nem elég a jóakarat. Több kell, egyre több kell, hogy szép karácsonyaink lehessenek. Az ünnepi asztal megejtően szép hangulatában az idősebbek régi emlékeket idézhetnek. Nehéz, szomorú karácsonyokét. Hiszen vannak még közöttünk — szerencsére nem is kevesen —, akiknek emlékezete messzire nyúlhat és nyúlik vissza. Sötét korszakokba, amelyeknek feketeségét a karácsonyfák csillagszóróinak, gyertyáinak fénye sem volt képes áttörni. A ma karácsonyfái, legyenek azok kisebbek vagy nagyobbak, legyen alattuk szerényebb vagy drágább ajándék, mellettük gazdagabban vagy szerényebben terített az asztal, annál megnyugtatóbban világítanak. Nagyapák mesélhetnek gyermekkarukról unokáiknak, azokról az évekről. Ó, nem azért kell feleleveníteni az ötvenesztendős népnyomort, hogy akiknek ez nem jutott osztályrészül, afféle bűntudatot érezzenek, mintha kimaradtak volna valamiből, amitőL az ember megedződik, s mint ilyen teljesebbé válik, hanem hogy az unokák is tudják; ha létezhetnek is egy ország, egy család, egy ember életében mélypontok, abból ki lehet és ki kell emelkedni. „Aludni ment a kenyér” — még mielőtt a korgó gyomrú gyerekek álomba szipogták volna magukat. Százezrek, milliók álma volt egyszer jóllakni. Nem a kegyes — és karácsony táján hivalkodóan jótékony'— adakozók jóvoltából. hanem a saját két kezük munkájából. Fonnyadtak, reszketők már azok a kezek, amelyek életerősen tétlenségre voltak kárhoztatva. És amelyekbe puskát nyomtak azután, hogy messze hazájuktól, egy tőlük és hazájuk érdekeitől idegen háborúban, egy más országban, nem szépen csikorgó, hanem emberfeletti fagyban köszöntsön rájuk a karácsony. Olyan bajtársak körében, akik nem élték túl, nem bírták ki ezt a telet, a megpróbáltatásokat. Kínjaikat megsokszorozta, hogy aggódtak az itthoniakért. Azt az 1942-es magyar karácsonyt — pedig köröskörül minden csupa fehérben ragyogott a frissen hullott hótól — feketévé tette a sajnos beigazolódott félelem: azok, akik csak gondolatban lehettek családjuk körében ezen az estén, többségükben soha nem térhettek vissza szeretteik körébe a maguk teljes testi-lelki valóságukban. Ma már évtizedek óta csak, az emlékük él. De annak élnie kell — nemcsak és nem elsősorban az elpusztultak iránti tiszteletből, hanem azért is, hogy az élők jobban megértsék, hogyan és miért kell élniök. Emberül, tisztán, nem megadva magukat soha a vaksorsnak, hanem felvéve a küzdelmet az ország, a nép sorsát fenyegető minden veszedelem ellen. S hogy megértsék: mit is jelent valójában a világgal és elsősorban a bennünket körülvevő baráti népekkel békességben élni. Karácsony az élet ünnepe. Az élet pedig munka. A munka volt és marad a legjobb orvosság az ország, a társadalom minden bajára. Bármi is okozta vagy okozná azt: a történelem, a külvilág, saját időben fel nem ismert és meg nem szüntetett könnyelmű életmódunk: Egy rombadőlt, halottait sirató ország és népe támadt fel poraiból. Ma, amikor a panelházaik hátrányairól vitatkozunk és a lakásépítési hitel kamatlábait számolgatjuk sem feledkezhetünk el róla: a romok közülTnegmentett téglákból kezdődött meg annak az országnak az építése, amelyet ma minden állampolgára nyugodt lelkiismerettel vállalhat hazájának. Ahhoz, hogy kitűzhessük magunk elé a célt, hogy emberül éljünk, vagyis megvalósítsuk ezen a 93 ezer négyzetkilométeren a szocializmust, először az életben maradottaknak életben kellett maradn!ok. Az első tégláknál még úgy látszott, hogy csupán egy cseppet jelentenek a romhalmazok reménytelenségének tengerében. Mégsem hunyt ki a remény, s ismét abból lett a valóság. Még akkor is, ha ismét emberpróbáló évek következtek: keserves esztendők, ami után tragédiával kellett fizetnie a nemzetnek, amiért letért a helyes útról. Ne feledjük el 1956 karácsonyát sem: azokat, akik akkor először hiányoztak közülünk, s bár azóta már látogatóban sokat voltak itt nálunk és mi is náluk, de elsősorban azokról szóljunk, akik ezen az ünnepen az. eljövendő, s végre ismét dólgos hétköznapokról cseréltek véleményt. Békesség magyar földön a jóakartú embereknek — hirdette meg akkor az újjászületett párt. A Magyar Szocialista Munkáspárt akkor sem ígért megváltást, hanem kemény és nehéz küzdelemre hívta mindazokat, akiknek drága és szent a haza ügye. Akik nemcsak kényszerűen eltűrik, hanem vállalják mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek azokra várnak, akik hisznek akik életük értelmét és kiteljesedését látják a magyar nép sorsának jobbításáért folytatott közös tevékenységben. Nem könnyen, de eljutottunk a nemzeti egységig, s a Magyar Népköztársaságban élők közötti közmegegyezésig. Eredményeink óriásiak. Számon tartják barátaink —, akik közül anynyian küldtek szívből jövő üdvözletüket — és ellenfeleink is tisztelettel beszélnek róla. Kevés ország van a világon, amelynek mezőgazdasága olyan bőséggel szolgálhatna, mint amilyen termékek mostani ünnepi asztalunkra is kerülnek. Közösen kindódtuk ki ezt is: munkások, parasztok, értelmiségiek. Mint ahogyan közös erőfeszítéseink gyümölcse az az ipar is, amely elé nyugodt szívvel és mindenekelőtt továbbra is a bizakodás légkörében kitűzhetjük a következő célt: a legfejlettebb országok mércéjével mérje magát. Hát itt tartunk egy válságokkal és feszültségekkel terhes világban. Nem kevés, amit elértünk! Igaz, hogy most úgy tűnik: feladataink még nagyobbak. Háromszázhatvanöt nap áll előttünk a következő csendes éjig. Nem lesznek nyugodtak a nappalaink. s előfordulhat, hogy éjszaka sem hagynak pihenni gondjaink. Még sorolni is sok, annyi az előttünk álló feladat. A munkahelyünkön is, ahol tudomásul kell vennünk; több hasznot kell hoznunk az országnak, és ezúttal gyakran csak később remélhetjük ezért a megfelelő ellenszolgáltatást. És bizony a családban is jobban meg kell majd néznünk, mire futja és mire nem. Munkánk, kenyerünk lesz. De, hogy mekkora lesz ez a kenyér, az jobban függ a munkánk minőségétől. mint valaha. És ha csak attól függne! Olyan bolygón élünk, ahol. a legutóbbi esztendőkben általában egyre rosszabbul élnek az emberek. A mi országunk már nem szegény, de nem is olyan gazdae. hogy ne érezze meg azokat a változásokat, amelyek százmilliók sorsát befolyásolták és befolyásolhatják kedvezőtlenül még a következő időkben js. A tőkés országokban élő több mint 30 millió munkanélküli tudna igazán megA tartalomból: Szomszédolás mai módra Mit ér az orvos, ha fiatal A hogyanra nincs partitúra Siker családi vállalkozásban győzőén szólni arról, milyen nagy érték a létbiztonság. Csak azok tudják igazán értékelni. mit jelent a munka, akik évek óta hiába kopogtatnak a munkaadók ajtaján. Mi nem érezzük a fölöslegesség érzetének megalázó kínjait. Családunkkal együtt viszonylag tehetősen terített asztal köré ülhetünk az ünnepen. Az idén is háziaszszonyok, dolgozó nők és férfiak egyaránt csomagokkal megrakodva lótottak-futottak, s kilószámra vásárolták a húst, az édességet, a ruhaneműt. a karácsonyi terített asztal finomságait és ajándékait. Jó érzés tudni ebben a felbolydult, napi gondokkal és feszültségekkel terhes világban, hogy aki a keresetét megbecsüli, beosztja, emberhez méltó, nyugodt körülmények között élhet ebben az országban. Mint ahogyan arról sem szabad megfeledkeznünk. hogy nagyon sok család ennek ellenére gondokkal küzd, a javak elosztása ma még nálunk is egyenetlen. Ismét eltelt egy év. Vajon jól gazdálkodtunk a gyorsan múló esztendőkkel? Értjük-e, jól végezzük-e teendőinket a gyökeresen megváltozott kül- és belföldi gazdasági körülmények között? Vajon megtettünk-e mindent azért, hogy továbra is meg tudjunk állni a lábunkon? Taloonmaradásunktól függ a világban elfoglalt tisztes helyzetünk megőrzése, családunk biztonságos jelene és jövője. További munkánk eredményeitől függ. hogy elkészülnek-e az 1983-ra tervezett lakások, bölcsődei újabb helyek, kórházi ágyak, melyekre nagyon nagy szükségünk van. Kimondatlanul is hallom az olvasó ellenvetését: de hisz minderről már sok szó esett. így igaz, de még többet kell beszélni, vitatkozni e szavak, mondatok helyes értelméről, amíg azokat a kőé követelményeinek megfelelő tettek követik! Hisszük: a magyar történelem neheze már mögöttünk van. Reméljük örökre a múlté a háború, a vérontás. Az egykori ősi magyar átkot, a széthúzást, sokféleképpen gondolkodó, de a legalapvetőbb, a haza és népének sorsát érintő kérdésekben egyetértő emberek közös cselekvése váltotta fel. És mégis: nehéz évet, esztendőket várhatunk. Embert próbáló időket, öntudatos áldozatkészséget, eszünk és erőnk megfeszítését követelő idő-, szakot. Türelmet kell tanúsítanunk. átmenetileg kevesebbel is beérnünk. És türelmetleneknek lennünk: minden késedelem tetézi gondjainkat és mulasztja az oly drága időt. És mégis: hisszük, most is azoknak lesz igazuk, akiket a remény nemcsak éltet, hanem cselekvésre is késztet. Népünk, a nemzeti közmegegyezés nemes alapján szegényebb időkben is gazdagítja azt a hazát, amely a régi, szép szokás szerint most karácsony ünnepét üli. B ékesség e hazában a jóakaraté embereknek! Vagyis — eev törpe kisebbségtől eltekintve — édesmindnyájunknak. Ha békességben tudunk élni egymással, akármilyen megpróbáltatások elé állíthatnak bennünket a hétköznapok. Nemcsak várjuk az idők jobbra fordulását, hanem tőlünk telhetőén meg is tesszük érte a magunkét. Az újabb szép karácsonyokért. S a mindennapokért.
