Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-22 / 300. (299.) szám
1982. DECEMBER 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé I képernyője előtt Milyen különös; amikor Liszt Ferenc meghalt, 1886- ban, Kodály Zoltán már négyéves volt. Különös, mert a tudatunkban valahol sokkal távolabb esnek egymástól, mint lám a valóságos időben. Ki gondolta volna, hogy századunk zenei géniusza akár találkozhatott is volna életében a halhatatlan romantikus mesterrel. Most, hogy a televízió jóvoltából a képernyőn csaknem „összetalálkoztak” — ugyanazon a héten kedden még Liszt muzsikáját hallgattuk és őt láthattuk a róla készült tizenhat részes sorozat befejező adásában, két napra rá, csütörtök este pedig Kodály zenéjének tapsolhattunk, s láthattuk is őt, hála a Zeneakadémiáról közvetített ragyogó hangversenynek — képzeletünkben is közelebb kerültek egymáshoz. E két magyar zenei lángésznek a jelentkezése ugyanazon a héten szinte rányomta bélyegét a televízió műsorára, tőlük visszhangzott a képernyő. Liszt Ferenc Hátha még a Liszt-sorozat a maga nemében jobban sikeredett volna! Akkor még nyugodtabb lélekkel gondolhatnék vissza az elmúlt hét programjára. Ha nem csupán azt tudjuk meg a tizenvalahány részből, hogy Liszt Ferenc volt korának tán legnyugtalanabb utazója, aki mindig úton van, hol hintón, hol konflison, hol gondolán, hol vonaton, az alkalomnak megfelelően. S ha Európa valamelyik városába érkezik, akkor pedig mindig egy hölgy várja és egy zongora, amelyen viszont csupán néhány akkordot üt le, s aztán irány tovább, új városok, új koncertek, új nők. S ha van is ebben a vélekedésben némi túlzás, de tény, hogy a film nézése közben jóformán annyi időnk nem volt és alkalmunk, hogy valamelyest elmélyedhessünk a zeneszerző egyéniségének egy-egy rejtelmes tulajdonságában, hogy megmártózhassunk életművének szépségeiben. Ha van is abban Liszt egyéniségére jellemző, hogy állandóan járja, szakadatlan a világot, hogy bekalandozza az élet legkülönbözőbb tájait, mégis alighanem ott követték el a hibát e sorozat készítői, legfőképp a forgatókönyv írója, hogy sokat akartak markolni, s aztán kevés maradt meg a kezükben. ,Túll sok helyszínt, túl sok szereplőt, túl sok eseményt villantott fel a sorozat, ahelyett, hogy határozottabban válogatott volna a jelentős és kevésbé jelentős életmozzanatok között. Hisz a teljes élet megidézése úgyis eleve képtelenség, a teljesség illúzióját más módon is, mint a sok-sok részlettel, el lehetett volna érni. S ami ezzel öszszefüggő: a mozgást, a mozgalmasságot sem a szüntelen helyváltoztaltásnak kellett volna képviselnie a filmben, sokkal inkább Liszt emberi és művészi drámájának mélyebb ábrázolása, minden egyes részletben formás cselekménybe ágyazva. És hiányzott ebből a sorozatból az érdeklődést szüntelenül ébrentartó feszültség. Magyarán a dráma. É^o ezért a figurákat megtestesítő színészek játékáról felesleges is beszélni, hisz ebben a felfogásban Liszt környezetének korrekt illusztrációit adják; sokszor oly rövid ideig jelennek meg, hogy meg sem tudjuk igazán jegyezni őket, akárcsak egyegy képet, ha gyorsan lapozunk végig egy képeskönyvben. Az első két részben még felfedezhető volt a határozott mondanivalót hordozó szándék, és a dráma jeleit is megfigyelhettük. E sorok írója akkor valóban lelkendezve is fogadta a képzeletnyitogató filmélményt. Később azonban, ahogy az életanyag rengetegében szinte elveszett a film, s élettöredékek, villanások kaleidoszkópjává vált, s a benne felhangzó zene is csak morzsányi volt, úgy kezdte sajnálni az elszalasztott lehetőséget. Annak lehetőségét, hogy mai értelemmel és mai szívvel közelíthessük meg a múlt században élő, magát magyarnak valló, bár magyarul egyáltalán nem tudó muzsikus zseni igazi világát, hogy nem lehetett olyasfajta élményben részünk, mint Kodály Psalmus Hungaricusának lenyűgöző megszólaltatásakor és kórusműveinek parádés előadásán, amikor csak úgy sistergett a zenétől a Zeneakadémia, s a képernyő előtt ülő nézőt is gyönyörűség tölthette el. Színészek a képernyőn És aki péntek este a Kazal-portrét látta, gondolom, egyetért velem: sok olyan kabarét a képernyőn, amelyben élvezhetnénk kitűnő komikusunk sajátos humorát. Dunaalmási hétvégi házában kereste őt fel a televízió, ahol szőlőskertjében, kis Tusculánumában éli vígan nyugalmas napjait, s itt elevenítették fel simának igazán nem nevezhető művészi pályájának állomásait, amíg az egyszerű lokálénekléstől eljutott a ... hová is? Nagy szerepek nincsenek ezen a pályán, egy Volpone például, megmarad beteljesületlen álomnak, de ott vannak a halhatatlan magánszámok, amikor Kazal egymaga alkot színházat, s a nagyszerű jelenetek, amikor néhány percben képes ábrázolni emberi tulajdonságokat, tipikus magatartásokat — a színpadi karikatúra eszközeivel. Láthattuk Kazalt, a színészvagányt, de ugyanakkor e vagányban megismerhettük, a bolondozó Kazalban felfedezhettük az elmélyülő művészt, aki halálosan komolyan veszi mesterségét. Egy komikust jó megismerni ilyen oldaláról is, mert még azt hiszszük róla, hogy élete csupán felhőtlen bohóság, semmi más. Pedig ahogy huncutul nevető arcát néztük, s egy óvatlan pillanatban végtelenül szomorú tekintetét elkaphattuk, abból megsejthettük — s ez a portréfilm dicsérete is —, hogy benne is, akárcsak minden nevettetőben, „vérző szív” lakozik. S ha már színész portré. járói esett szó: amennyire örvendetes, hogy egy-egy jeles művészünkkel „civilben” is találkozhatunk a képernyőn, olyannyira ingerel, s hovatovább már-már boszszant az a modor, hogy egyes nem művészeti tárgyú programokban is minden üptre, azaz nyakra-főre színészeket szolgálnak fel, használnak fel, bízván abban, hogy egy érdekes művész esetleg még az érdektelen programot is érdekessé teheti. Egy ruházkodásról, divatról szóló műsor — Módi ’82 —, vagy egy családi magazin — Ház-tartás, Főzőcske, de más hasonló programokat is említhetnék —, miért nem tud" meglenni színészek nélkül? Mintha széles-e világban e műsorok alkotói számára csak ők léteznének: színészek, dalosok, énekesek! Mint hogyha egy konyhai étel attól ízletesebb lenne, ha Koós János sürögforog a televízió konyháján, vagy a szakmából más valaki hasonszőrű süti-főzi az ennivalót. Bizony jobban meg kellene gondolni, hogy művészeinket mikor és mire használja fel a televízió. Tévedés ne essék, nem az a baj, hogy akár a Ház-tartásban is ne forduljon meg egyszer-egyszer egy művészcsalád is, mint legutóbb Rátonviék, csupán arról, hogy ne mindig őket lássuk Molnár Margit társaságában. Mert akkor ez már sok. VM. Napjaink muzeológiája Az utóbbi két évtizedben a szemünk láttára bontakozott ki Magyarországon egy új muzeológiai szakág: a történeti muzeológia. Régen nemcsak a bútordarabok. az edények, hanem még a ruhaneműk is több nemzedéken át szolgálták a családokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, eltűnnek a környezetünket alkotó tárgyegyüttesek. Környezetünk gyors változását legélesebben az életmódot reprezentáló tárgyak területén tapasztalhatjuk. A környezet gyors átalakulása, amely az 1960-as és az 1970- es években Magyarországon az anyagi kultúra területén a mindennapi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fogjuk tudni az életmódot reprezentáló tárgyakat múzeumaink gyűjteményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára kiállításon bemutatni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a kiemelkedő egyedi értéket kénviselő egyes tárgyakra figyelt. Csodálattal szemléjük egy-egy kastélymúzeumban vagy kiállításon az elmúlt korok uralkodó osztályainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a parasztság és a munkásosztály életét reprezentáló emlékek hiányoznak gyűj térné-’ nyeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet szerezni a századfordulóról egy díszmagyart ha van rá 60 000 forintunk. De hiába rendelkezünk akár 200 000 forinttal is. nem leszünk képesek egv Guttmann zeigruhát találni az 1920-as évekből. Pedig nem ennyi lenne az ára. Említhetünk közelebbi példákat Is. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy-egy történeti eseményt bemutató tárlatunk a maga meglehetősen egysíkú (fotókkal, plakátokkal, röpcédulákkal, újságokkal, magyarázó feliratokkal) többnyire csak azokból váltott ki igazi emóciót. akik részesei voltak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az emberek, milyenek voltak az életkörülmények, milyen volt a lakás, a ruházat, a koszt, mennyi volt a fizetés. az egyes árucikkek megszerzéséért mennyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek voltak a kulturálódási lehetőségek, az olvasmányok. a dalok stb. Ha ezeket is bemutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régebbi korszakot, akik nem éltek benne. Szerintem a történelmi muzeológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az emberi használaton már túljutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdonosát, felhasználásának módját, helyét és használati időszakát is ismerjük. Enélkül a tárgy legfeljebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlenszerűen fennakadtak, nem lehet biztos abban hogy a legjellegzetesebb darabok. Minket a napjainkkal foglalkozó muzeológusokat körülvesznek a tárgyak, és nekünk kell biztosítanunk, hogy azok maradjanak meg az utókorra, amelyek leginkább jellemzik korunkat. És ebben rejlik az új- és legújabb koros muzeológusok felelőssége. Napjaink. Illetve a nemrégmúlt tipikus tárgyait úgy és akkor kell értékelnünk, amikor még környezetünk alkotórészei. Sz. F. A könyvespolcra ajánljuk Romantikus forradalmár Egyes polgári írók javíthatatlan romantikusnak tartották, aki még az oroszországi forradalmat is idealizálta. Robert Rosenstone szerencsére nem esik ebbe a hibába, amikor a „Tíz nap, amely megrengette a világot” című világhírű történelmi riport szerzőjének, John Reednek változatos életútját bemutatja. Már életében legenda szövődött John Reed köré. Az amerikai Portland város jómódú, polgári családjából származó ifjú korán szembefordul a hagyományos értékrenddel. A bohémvilágban körülrajongott „aranyifjú” csakhamar a harcos radikálisok, forradalmárok ügyét szolgálta. Reed — minden ellentétes híreszteléssel szemben — haláláig kitartott az októberi forradalom ügye mellett. Hőshöz méltó ünnepélyes # külsőségek között helyezték el hamvait a iKreml falóba. A szerző sokat merített Reed gazdag irodalmi hagyatékából., felhasználta kiadatlan jegyzeteit és fellelhető leveleit. Az ezekből átvett rendkívül érdekes és szép idézetekkel még színesebbé tette az amúgyis élvezetes, fordulatos, tartalmas életrajzot. Játszóház az óvodában Legutóbb tobozból készült a bábu Havonta egy alkalommal, szombatonként játszóház várja a gyerekeket, s szüleiket Szolnokon, a Széchenyi lakótelep Barta István úti óvodájában. Ilyenkor a „komoly” felnőttek kezébe is olló, papír, ragasztó kerül, csutká-Kriszti és anyukája gyakori vendég a játszóházban ból, csuhéjból, kukoricaszárból a legkülönbözőbb játékok születnek az apró asztalok mellett A közös játék, közös öröm, ugyanakkor a megnövekedett szabad idő hasznos, célszerű eltöltését is szolgálja. Tulajdonképpen ezzel a céllal hívták életre az óvoda nevelői a „családi játszóházat”. Felmérték ugyanis, hogy mivel hogyan töltik a hétvégeket a szülők, s gyermekek. Kiderült, hogy még nem mindegyik - család él megfelelően a megnövekedett szabad idővel, a szülők keveset foglalkoznak, keveset játszanak gyermekeikkel. A játszóház ahhoz is ötletet ad, hogy miképperí szerezhetnek emlékezetes perceket, órákat egymásnak a család tagjai: szülők s gyermekek. Bebizonyosodott az is, hogy egy közösen készített „csutkababa” is nagyobb örömet jelent a kicsiknek, mint bármely drága. üzletben vásárolt, készen kapott játék; ugyanakkor fejleszti kézügyességüket, fantáziájukat, alkotókészségüket. Aki először találkozik Kovács Bálinttal, az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat dekorációs csoportvezetőjével és megtudja, hogy az érces hangú, robbanékony férfi január elsején nyugdíjba megy, az a közhely jut eszébe, hogy Kovács Bálint egy évtizedet is letagadhatna a korából. Évtizedek a kirakatban Pedig viharos esztendőket töltött el a ceglédi kereskedő-segéd míg eljutott a nyugdíjazásig. — 1939-ben lettem rőfös és rövidárus kereskedő a szülővárosomban, Cegléden — emlékezik elgondolkodva. — A Hangya szövetkezet egyik boltjában dolgoztam, majd miután államosították a „hangyákat”, Szolnokra helyeztek a Népbolt nyolcadik körzetéhez. Szolnokon éppen dekoratőr hiányzott és mert én a ceglédi boltban nyolc kirakatot rendeztem, rám esett a választás. Kovács Bálintban az akkori időkben gyakori kereskedelmi névváltoztatások zsonganak: Népbolt Nemzeti Vállalat, Szolnok és Vidéke Népbolt... — De ne rohanjunk anynyira előre — állítja meg a jegyzetelésem. — Térjünk vissza a ceglédi üzlethez, mert végül is ott váltam igazán kereskedővé. Ügy nevezték a boltunkat, hogy „Kezitcsókolom” bolt, ugyanis aki betért hozzánk, meg kapta a vásárlóknak járó tiszteletet. És tőlünk nem ment ki vásárlás nélkül... — Mint kirakatrendező elég messze került a vevőtől — vetem közbe. — Fizikailag valóban — bólogat. — De a szellemi kapcsolat megmaradt, hiszen, ha nem hangzik nagyképűen, a kirakat a legelső eladó, „akivel” a vásá.rló találkozik. Bár a korszerű kereskedelemben egyre több az úgynevezett betekintős kirakat, amelyen át közvetlenül a boltba látni. Így aztán ránk az üzlet belső hangulatának megteremtése hárul. Mindenesetre a cél a régi: ne távozzon senki tőlünk vásárlás nélkül! — Melyik boltokra emlékezik szeretettel a legutóbbi években épültek közül? — Inkább büszkeséggel emlékezem a szolnoki Aranykannára, az 1-esre és a Húsbárra. Kovács Bálint -több évtizedes kirakatrendezői munkáját háromszor Kiváló Dolgozó, egyszer a Megyei Tanács Kiváló Dolgozója kitüntetéssel jutalmazták. Nyert második és harmadik díjakat különböző szintű kirakatversenyeken, első sose volt. Ahogyan ő fogalmaz: „.. .mindig dobogós helyen végeztem.” Harmincnégy éve naponta átjár Ceglédről Szolnokra, néhányszor már megkerülhette volna a Földet. Most abbahagyja az utazgatást, megérdemli a pihenést. .. — bendó — Fotó: — dede — A közös játék — közös öröm
