Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-30 / 281. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. NOVEMBER 30. Egyszerű, nehéz kérdések ■■ Öröme, bánata az agyag Kovács Margitra emlékezve Beke Kata: Leszámoltam Stand nénivel? Van-e újságíró (és olvasó) akiben ne merült volna fel a kétely, hogy egyáltalán van-e értelme, rangja ma még a publicisztikának? Hányszor csalódtunk s toltunk félre újságot, folyóiratot, mert nem kaptunk választ életünk kínzó kérdéseire? És mégis — mindenkor mohón kapunk az újság, a folyóirat, a könyv utón, mert hátha most?, hátha éppen ebben? Miért ne mondanám ki? — vállalva a tévedés kockázatát is — az emberek még ebben az „információrobbanásban” is sőt most talán még inkább? — azt várják, hogy az „írástudók” segítsenek értelmezni a világot, amely egyre áttekinthetetlenebb. tanítsanak meg eligazodni is benne. Beke Kata írásait lapozva először egy más csak gyermekkori emlékeinkből ismert jó érzés keríti hatalmába az olvasót. Ezek a rövid írások — nevezzük a nevén: publicisztikák — könnyed, csevegő stílusban emelnek fel mázsás súlyokat, s mindenkor felnőtt partnernek tekintik az olvasót. Kétségtelen, hogy van bennük valami kis derűs didaktikai él is. de Beke Kata egy percig sem titkolja, hogy választott szakmája — hivatása szerint pedagógus. Már ez is milyen ritka jelenség manapság, hogy valaki vállalja — szinte kihívóan — ezt a manapság oly hevesen vitatott, olykor lenézett, pályát. Beke Kata olyan „egyszerű” kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy mi a boldogság, mi az élet célja, mivégre rendeltettünk e világra. „Egyszerűnek” neveztem ezeket a kérdéseket, idézőjelben. holott nagyon is tudjuk, hogy nem azok. Kqnyv- tárnvi irodalma van, márpedig Vörösmarty szép, Gondolatok a könyvtárban című verséből tudjuk. hogv a könyvek által mennyit ment előre a világ... Mondjam azt, hogy hallatlanul nagy bátorság kell ezek után, itt és most hozzányúlni ezekhez a kérdésekhez, újrafogalmazni őket? Csak az mer vállalkozni erre. aki eredendően, a legbensőből fakadóan optimista, azaz hisz az ember nevelhetőségében, a szó erejében. Abban, hogy ha végiggondolunk — a szerzővel egy gondolatsort, akkor az meg fog változtatni minket is Számos szép példát idézhetnék a kötet 22 (eredetileg az Élet és Irodalomban megjelent) írásából. Ha valaki azt hinné, hogy Beke Kata „prédikál”, vagy „kiselőadást” tart. az nagyon félreismerné a szándékát. Egyszerűen örömét leli abban. hogy megossza velünk a tudását, a gondolatait, s ez a szándék. kéDesség még akkor is lefegyverzi az olvasót, ha néha vitázni szeretne a szerzővel. Mert Beke Katával vitatkozni is lehet (meg is tették már sokan), s akik kipróbálják, hamar rájönnek, hogy fürgén, szellemesen és vidáman riposztozik, kezében olykor éles fegyverré is válik a toll. Tud sebeket is ejteni. legkivá't a címben is megidézett „Stanci néniken”, a butaságon, a hatalom és tekintély bástyái mögül lődö- ző önzésen és rossz szándékon. De ezzel is elnyeri az olvasó tetszését, mert valóban közügyekről van szó: a lakáskérdésről, a történelemoktatásunk siralmas állapotáról és eredményeiről, közéletünk számos, egyszerre bosszantó és kigúnyolandó anomáliájáról. Hogv mennyire nő és okos Beke Kata. azt éppen a stílusa tanúsítja. Nem Szent György lovagként ront a sárkánynak, inkább azt mondja, hogy ilven az ember: én. te ők. s ha már emberek vagyunk hát emberel- jük meg magunkat. H. S. Áfész-brigádok vetélkedője „Versenyben égtek húrjaink” Vasárnap délelőtt a Szolnok étterem a szokástól eltérően szellemi táplálkozás színhelyévé változott; az asztaloknál nem vendégek, hanem a megye fogyasztási szövetkezeteiből és takarék- szövetkezeteiből érkező, versenyre kész brigádok foglaltak helyet, s előttük az ital helyett könyvek, füzetek, különféle segédeszközök. A hagyományos áfész-vetélkedő őszi megyei döntőjében 13 Bársony Rózsi- emlékgyürü Vasárnap a Fővárosi Operettszínházban a Cigányszerelem előadása előtt Keszler Pál igazgató ünnepélyes keretek között adta át Kovács Zsuzsának, a színház művészének a Bársony Rózsi emlékgyűrűt. Georg Schustek osztrák állampolgár két évvel ezelőtt néhai felesége, Bársony Rózsi, az Európa-hírű szubrett emlékére alapítványt létesített a szubrett szerepkörben nyújtott kiemelkedő alakítások elismerésére. Nyolcvan éve, 1902. november 30-án született Kovács Margit keramikusművész, a modern magyar kerámia nemzetközi hírű alkotója. A művész már öt éve elhunyt, de gazdag munkássága szentendrei és győri múzeumában látogatók tízezreit vonzza, hódítja meg. A szentendrei Vastagh ház, ahová halála után lakószobáját is elhelyezték a művészre oly jellegzetes használati tárgyakkal együtt, ma az ország leglátogatottabb múzeuma. A kerámia minden ágában jelentős életműve korszakot jelöl a műfaj hazai történetében. Érzelmektől, reflexióktól erősen átfűtött, jellegzetesen egyéni, sajátosan magyar stílusa páratlanul áll korunk kerámiaművészetében. Kiérett alkotásai a képző- és iparművészet határmezsgyéjén állva csak az élet lényeges dolgairól, a születésről, halálról, az alapvető emberi kapcsolatokról, szerelemről, házasságról, anyaságról, örömről, bánatról, fájdalomról, szenvedésről, gyászról vallanak mai nvelven, de a múlt hazai és nemzetközi hagyományait kinőve. Keze alól figura és edény, falicsempe és relief pazar bőségben került ki. Művészete olyan természetes és mindenkinek élményt adó, mint a njadárdal vagy a virágok illata. Győrött született, művészi tanulmányait előbb Budapesten, majd Bécsben, utána Münchenben, Koppenhágában és rövid ideig Sevres- ben folytatta. Korán érett művésszé, a nagy gazdasági válság idején már kiállított, s a 30-as évektől kezdve jelentős hazai és nemzetközi sikereket mondhatott magáénak. Korai műveire a népművészet és a koraközépkor világa hatott erőteljesen, a 40-es években pedig a francia gótika megnyúlt szentjei és a bizánci mozaikok deko- rativitása ragadta meg képzeletét. Szentendrei múzeumának alagsorában láthatók ebből az időszakból való, egykori műtermében maradt remekei, mert az akkori mostoha idők nem kedveztek az iparművészeteknek. Kovács Margit is kevés munkáját tudta eladni. Nagy nélkülözések közepette haladt a maga számára kijelölt 'úton, megbízásai ritkán akadtak. Híres szobrainak sorát a harmincas években kezdte el korongolni. Figuráit a felszabadulás utáni években fejlesztette tökélyre. Megbocsátó humorral ^figurázta ki a kisvárosi polgárság jellegzetes képviselőit, a pipiskédé dámát, a kényes gavallérokat, a fényképésznél magát feszesen kihúzó jegyespárt. Hagyományainkat, népszokásainkat óvó szeretettel örökítette meg, a nagy művészet rangján mutatta be a paraszti élet azóta már feledésbe ment jeleneteit falképein, figuráin (Fonó, Lakodalmas, Szüret). A technika virtuóza volt. Figurái, a madonnaarcú parasztlányok, a bámész tekintetű, ártatlan, kékszemű falusi hajadonok, a népviseletet hordó Kenyérszelő, megnyúlt szentjei bumíordi- ságukban is kecses állatalakjai. sötétbe öltözött öregasz- szonyai nemcsak a közelmúlt visszahozhatatlanul elsüllyedt világának megindító őszinte- ségű ábrázolásai, hanem az európai kerámiaművészet technikai bravúrjai is. Szobrai, festett és mintázott falképei az ötvenes évek realista stíluseszményét testesítették meg. Alkotásai minden jelentős hazai és nemzetközi kiállításon kimagasló sikereiket arattak. Elsők között vette ót az alkotómunka máig legnagyobb kitüntetését. a Kossuth-díjat is. A hatvanas években és a megváltozott korízlés érintésére mintázása leegyszerűsödött. Samottfiguráiban áttért a darabosabb, összegező formaadósra, a szaggatott felületkezelésre. Témavilága is átalakult, már csak az emberi élet megváltoztathatatlan tényei, a születés, a szerelem, a család, a szenvedés, az elmúlás foglalkoztatták. Alkotói pályája haláláig töretlen ívű volt. Utolsó percéig dolgozott, mert az „agyag” saját szavai szerint „mindennapi kenyere, öröme, bánata” volt. Brestyánszky Ilona Kovács Margit egyik kerámiája Az élet iskolája csapat, a legjobbak a megyében, mérte össze erejét, tudását a szövetkezeti mozgalom témakörében, valamint politikai és műveltségi kérdésekben. Ezen a délelőttön egy-egy brigád szinte kis szerkesztőséggé vált, s mint politikai műhely tevékenykedett — játszott —, belekóstolván az újságkészítés örömeibe és nehézségeibe. Hiszen vezércikkben számoltak be a versenyzés céljáról és értelméről, rajzot készítettek időszerű tárgykörökből, évfordulóra emlékeztek (Kodály, Arany) és így tovább. Végül a tanulságos küzdelemből a jászberényi áfész csapata került ki győztesen, de őket követték szinte hajszállal elmaradva az újszá- sziak, harmadik lett a kun- hegyesi brigád és negyedik a tiszaföldvári áfész csapata, ök négyen jutalomban részesültek, de a többiek is valamennyien oklevelet kaptak, dokumentumot a kellemes délelőtt emlékére. Feldúlt anya magyarázza úti társának. — Hát most már kiborultam, tudod! Amikor felment az iskolába Krisztián, ő volt a kedvenc. Ez a nő az első padba ültette. Aktáin a gyerek egyre csúszott hátrább. A szülői értekezleten egyebet sem hallottam, csak azt, hogy a fiam ezt telejtette otthon, azt nem csinálta meg. Fekete pont, 'beírás, később egyes. De hát miért vannak ezek ott? Én is megkapom! a fizetést, de wieg is dolgozom értté. Miért, nem foglalkoznak többet a gyermekemmel? Butának nem buta. azt nem mondhatom. A múltkor is miket kirajzolt egy könyvből. csak ámultam. Hát most jön családot látogatni az a nő. Majd én megmondom neki! Le is ülhet, ha hoz széket magával! A szolnoki vasútállomás peronján debrecenit vásároltam. Három párat kértem, tagoltan, értelmesen, ám az „er” hangot bevallom, kicsit elnagyoltam. A hölgy oitt az ablakon túl, egy papírtálcára különböző hosszúságú kolbászdarabkákat rakctt, melyek nemi. hogy párba nem mentek, de még a közeli vér- rokonságot is nehéz volt közöttük felfedezni. — Tessék mondani, ezeket amputálták? Netán a vonat ütötte el őket? — kérdeztem, a hangulatomnak megfelelően kissé morbidra színezve a szót. — Jaj, ez nagyon jó. még- hogy amputálták, nagyon jó — kacagott a hölgy. Mustárt kér hozzá? — Nem — válaszoltam ugyancsak kristálytisztán, amúgy Lőrincze Lajos dialektusában. A hölgy szemén még ott villódzott a felhőtlen jókedv visszfénye akkor is, amikor egy kanál muítárt csapott a csődtömeghez, ami most úgy nézett (ki. akár egy rak as szerencsétlenség. Lélekszakadva érkezett ismerősöm hat óra után pár perccel a szolnoki Mátyás király úti virágbolthoz. Bár messziről látta, hogy kész, megbukott, a bolt zárva, azért nem adta fel a reményt. Mert bentről világosság szűrődött ki, bóklászott kicsit az ajtó előtt, aztán örömmel fedezte fel a megoldást. A kirakatban, közvetlenül az ajtó mellett, egy tábla lógott a következő szöveggel: „Legközelebbi nyitvatartó üzletünk: Várkonyi tér.” Ismerősöm taxiba pattant, a Várkonyi térre hajtatott — és a virágboltot ott is zárva találta. Egyébként teljesen jogosan, mert a tábla egyértelműen hirdette: Nyitva- tartás 18 óráig. Visszafelé a Mátyás király úíton még mindig világosságot látott az üzletben, elhatározta hát, hogy utána jár a dolognak. Bekopogott és a kilépő hölgytől megkérdezte a félrevezető tábla rendeltetését. — Ja, ez csak vasárnapra érvényes — magyarázta meg a dolgot egy leheletkönnyű vállrándítással a virágbolt dolgozója. — Ezt ha lennének kedvesek valahol jelezni ... Ma ugyanis szerda van — mondta ismerősöm, aztán mint aki mla is jól végezte világmegváltó dolgát, elindult hazafelé — előre készítve a kifogást. mit mond majd Erzsébet nevű feleségének. Megpróbálom felidézni a buszon háborgó fiatal malma arcát. Aztán találgatom: hol dolgozhat? Virágboltban? Az Utaseilá tónál? Aztán azon töprengek: kitől tanulják a Krisztiánok; Kolosok, Budák, Töhötömök, Sanyikák, Pistikék azt a „nagyvonalúságot”, amit az iskolában fekete pontokkal honorálnak? Egy biztos: nem a tanító nénitől. Palágyi Bél» A rádió hullámhosszán Ez a hazám Nehéz feladatra vállalkozott a rádió fiatal munkatársi kollektívája ördögh Csilla vezetésével. A haza fogalmáról próbáltak tájékozódni, a nálunk is ifjabb hallgatóság körében, a zenés, magazin jellegű műsor változatos műfajok segítségével igyekezett választ keresni és adni a kérdésre. A történelem viharát megszenvedett emberek — például csángó menekültek, művészek is vallanak a hazáról — a hullámzó színvonalú, de mindenképpen tiszta szándékú műsorban. Sütő András csodálatos nyelvezettel beszél egy „királylányról”. Éva kisasszonyról, aki magyar népdalokra, Bartók és Kodály gyermekdalaira tanította a pusztaka- marási gyerekeket. „Röpködtünk valósággal, mint egy megrészegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az átváltozások váratlan lehetőségét. miszerint ha meghalok szellő légyen belőlem. Mikor nyár végén elment, a királylány felfedte magát: László Dezsőnének hívták. Bartóknak és Kodálynak ez volt az egyetlen látogatása Pusztakamaráson, ahol máig sem ismerik őket. Hát gyereket kérdeztem meg, s nyolcán rázták a felüket, nem, nem tudják, kik lehettek ezek az emberek. De Éva kisasszony dalai azért megmaradtak. mint az évelő növények ebben a faluban”. Egyszerűbb szavakkal, de lényeglátóan beszélt egy diáklány a hazáról, amelyből az csendült ki, hogy akkor lesz igazán hazánk az ország, ha ismerjük múltját, cselekvő jelenét, s hittel dolgozunk jövőjéért. Ellenpéldaként beszélt egy másik ifjú riportalany; annak az embernek is Magyar- ország marad szíve mélyén a hazája, akit sorsa idegenbe sodor, s az anyanyelvét is elfelejti... S talán e ponton támadt legnagyobb hiányérzetünk a műsorral szemben. Meg kellett volna szólaltatni évtizedek óta külföldön élő világhírességeinket, hogy halljuk, milyen ízesen, szépen beszélnek magyarul, Magyarországról. A ^ volt andrásfalvaiakkal készített — egyébként ió hangulatú beszélgetés ezt nem pótolta. — de nem is erre vállalkozott. Érdekes mennyire kapcsolódik a haza és a külföld fogalma a műsorban megkérdezett fiataloknál Ilyen és olyan véleményt is formáltak de a végkicsengés: hiába menne jól sora külföldön, az igazi otthon a haza. Ha mindent megkapnék külföldön, akkor is hiányozna a szülőföld, mondta egy fiatal. Megszólalt a műsorban La- tinovits Zoltán, — az elmondott versre ugyancsak a fiatalok válaszoltak, kiknek nem térkép e táj. Nagy László a második otthonról, Bulgáriáról, „az emberi szépség és önérzet” hazájáról beszélt. Kedves vidám osztály volt a miénk, csupa romantika volt gyereknek lenni, szólal meg a nosztalgia hangián valaki. Erre egy mai válasz; „Szegeden is olyan méltóságteljesen folyik el a Tisza, hogy az gyönyörű — mondja egy úttörő. öröm volt — összességében — hallgatni a fiatalok vallomásait a hazáról; s a keresetlen szavak mögül érzelemgazdagon tárult fel a szülőföldhöz való kötődés, Ennek feltárása a műsor nagy érdeme. — ti —