Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
1982. NOVEMBER 27. Irodalom» művészet 1. iy kis tréfa... A fiú úgy tett, mintha nem érdekelné, egy dalt kezdett dúdolni, dicséretére legyen mondva, nem is hamisan. A lányoknak tetszett a tréfa, hangos nevetésük a közel állókat is mosolyra derítette, ami a három lépcsőn szorongó cigányasszonynak olaj volt gerjedő haragjára. — Nem érti — ismételte meg a szószóló menyecske. — hogy eresz- szén fel? — Jegy nélkül a lépcsőn is lehet utazni. — Bérletünk van — alakult ki a szópárbaj. — Nem vagyok ellenőr. — Akkor ne állja el az utat — követelték türelmetlenül, egy-egy cifra mondókát is hozzáfűzve, hogy nvomatéka legyen kérésüknek, de már minden késő volt. A Margit-híd pesti hídfőjénél megállt a villamos, és ahogy kinyílt az ajtó, a három asszony egymásba kapaszkodva kipottyant a megálló kőburkolatára. A fiatalember arcán a beteljesült öröm ragyogott, a lányok könnyesre nevették magukat, és rajtuk kívül még sokaknak mosolyra derült az arca, csak a két szakállas figura nézett egymásra fapofával, mint akik kis dolgoknak nem tudnak örülni. Az asszonyok hangos szitkokat szórva ismét felkapaszkodtak, de most már nem ütköztek akadályba. Komoly arccal bámult mindenki maga elé, a fiatalember is, legyűrve mosolyát, intelligens maszkkal az arcán hallgatta, hogy a legközelebbi rokonait emlegetik, aztán mégis csak ő unta meg hamarább. — Csendben legyetek — ripa- kodott rájuk, — nem a szemétdombon vagytok. — Hát hol vagyunk? — lépett elé feldúlt arccal az egyik asz- szony, és szembeköpte. A nem várt fordulat egy pillanatra kizökkentette előkelőéket a játékból. A fiatalember, előkapva zsebkendőjét, mozdulataiban még ott volt az úrfi, de megnyilvánulásában egy vidéki fuvaros is vá- logatósabb lett volna. — Rohadt, büdös népség — adta tudtukra a megállapítást. — Rohadt vagy te — szólt visz- sza a köpködős asszony, és kiélés gölten helyet foglalt. A lányok már nem vihogtak, zsebkendőikkel megrohamozták a fiút, mély részvéttel igyekeztek eltávolítani a sötét öltönyén éktelenkedő kis buborékokat. ,— Majd rendőrt hívunk a megállóban — vigasztalták a lányok, — Hívok én neked mindjárt, ha a hajadba ragadok — lobbant fel ismét a zöldkötényes menyecske. — Fúj! Ne is válaszolj a szavukra! Jön az ellenőr, az ő dolga, hogy illemre tanítsa őket — nyerte vissza előkelő modorát a fiú. — Sokunkra ráférne — morogta szakálla közül a mellettük álló fiatalabbik. — Magától nem kértem véleményt — nézett rá lekicsinylőén — vagy azt hiszi, akinek olyan nagy haja van, mint magának, az mindenbe beleszólhat? , Megpróbálta kilyukasztott tekintélyét a lányok előtt valamivel befoltozni, de nem volt szerencséje. • A szakállas illető bámulatos nyugalommal átnyúlt a rajongók feje fölött, megragadta a fiú szalvéta nagyságú nyakkendőjét, magához húzta, és mintha tanulmányozni kívánná a fiú porceláníe- hér arcának bíborszínű változatát, jól megnézte, aztán a szájába sziszegte: — A fene egye meg a húsod, hát azt hiszed, hogy neked van igazad ? — Na de, kérem — siettek segítségére a lányok —, csak egy kis tréfa volt !,.. Pelbárt és Kicsi János szabómester megismerkedése a következőképpen történt: Pelbárt az Akácfa utcai kocsmában ült tisztelői körében, és bort ivott. Ott volt: Gezemice, az iparos, akinek beosztott kőművesei azért dolgoztak szerte a városban, hogy a főnök „Plebi”-re költhessé a pénzét; G. Maja, egy irodalmi kurva, enyhén kopaszodó szőke nő, zül- löttségét pletykákkal takargatta; Zebulon, az alanyi költő, aki halhatatlanul szerelmes volt bizonyos Évába, és négysorosok tömegét írta hozzá; Kiss Emese, a kiadói lektornő, aki gyermeket szeretne Pelbárttal, ahogy ő mondta, „kis Pelbártot”; Korom Béla, a belvárosi strici, veszedelmes férfi, minden írót megbánt, s ezért tisztelik; Izabel, a lapálymarha bambaságú színésznő, aki naprakész Pelbárt- ból, mindén művét kívülről tudja... A füzér közepén ül P., a népszerű író, aki szereti, ha szeretik, de senkinek sem vallja meg, hogy ő bizony csak halott embereket tisztel, közöttük is leginkább Krúdy Gyulát és a dúshajú Elvist; hogy ő, Pelbárt, esténként, mikor lakókörnyezetébe érkezik, a párnát tapossa dühében, amiért minden szerelmét elkergette, s a népszerűség kedvéért lemondott az egyedi életről; hogy írói vénája egyre szakadozik, reggelente véresre rágja a tollát, mire előöm- lik belőle a nemes narráció; hogy döglött halakkal és lassan mászó iguánákkal álmodik, mint amikor delíriumban feküdt a „Jó közérzet” elmeosztályon ... .. . G. Maja felvisított, Pelbárt türelmetlen mozdulattal odébb ült a széken .. . Alattomos reccsenés hallatszott. — „Te jó ég, a gatyám” — rémült meg Pelbárt. Uj- jai jókora hasadást tapintottak a nadrág fenekén. Most mi lesz? — Az irodalom szent, mint Sebestyén, az egykori centurió — mondta Pelbárt, hogy zavarát leplezze (soha, semmikor nem adhatja ki magát tisztelőinek, hiszen megölik, ha csalódnak benne). — Ügy van! — zúgta Gezemice, az iparos. — Szeretlek — mondta Emese, a lektornő. — Még ma összeolvaslak egy kézirattal. — Sebestyén, keresztyén, toportyán — szavalta Zebulon. — Éljen Pelbárt! — kiáltotta a színésznő, és megmarkolta Pelbárt térdét... Pelbárt felállt, igyekezett hátat fordítani a társaságnak, kezét a hasadásra szorította. — Most elmegyek — mondta. Mulassatok, érezzétek jól egymást, hamarosan visszatérek, ígérem ... — Hogyhogy? — Hová mész? — Itt maradsz, de azonnal! — Szeress Pelbárt! Pelbárt kihátrált a kocsmából, megnyugtatóan integetett. 2. Tudta, jól tudta, hogy nem mesz- sze, az Erzsébetváros közepében lapul egy apró üzlethelyiség, Kicsi János szabómester üzlete. Sokszor elhúzott mellette, néha meg is állt a kirakat előtt (talán ittas is volt, talán csak fáradt, mindenesetre kaprázott a szeme), az üveg mögött feszes ruha tapadt a babára, „fazonár 2600 Ft, ott a másik táblácska, „javítást vállalok”, s odébb egy magános kék húzózár, ki tudja, mit bizonyít, nyilván azt, hogy a világ bármikor kétfelé osztható... Benyitott. Harangot kondított meg az ajtó. — Jöjjön föl! —szólt egy mély hang fentről, a galériáról... A helyiség végében apró lépcső indult felfelé. — Jó napot — szusszantott Pelbárt, mikor felért. .. Hatalmasan kövér ember ült a szabóasztal mellett; térdén férceit ruha, orrán szemüveg, kíváncsian néz Pelbártra. Öltözéke: trikó, sortnadrág. Sonkái elődagadnak. Körülötte ruhák, fényes bélések, páratlan szárú nadrágok, zsebek, tekergő cérnák, ósdi varrógép, ijesztő olló s a fegyelmezett zsírkréta... — Tessék — fordult P. felé Kicsi János malacarca. — A nadrágomat hoztam. — Hol van? — Rajtam. — Haha, hát vegye le. Mi a baj? — Elszakadt a varrásnál, kedves mester. Hasadt, akár a lelkem. — Igazán? Maga költő? — Honnan gondolja? — Furcsákat mond. Na, adja ide. Pelbárt — egy szál alsónadrágban — letelepedett a feketére öregedett zsámolyra. — Micsoda szar munka — dör- mögte Kicsi János. — Alig van összevarrva. Hol vette? — Áruházban. — A költők ott vásárolnak. Ugye, maga költő? Látom a szakállán. — író vagyok. Tudja, János bátyám. az irodalom szent, mint Sebestyén, az egykori centurió ... — Hah, ne mondja! — De mondom. Bolya Péter Pelbárt — Járt hozzám egy író, bizonyos Teleki Gergely ... Egyszer azt mondta a zakóra, hogy béna a karja. Kidobtam. Alig tudtam eladni a kiszabott ruhát. Az írók göthösek, mert nem esznek rendesen. — Az írók szentek. — Én inkább ördög maradok — mondta Kicsi János, fordított egyet Pelbárt nadrágján. — Szeretek inni, sokat eszem, kedvencem a birka, annak is a hátulja, mindig itt van az asztal alatt egy de- mizson, a reggelt kisüstivel kezdem, hogy egész nap kemény legyen a gyomrom... A nők még ma sem panaszkodnak alattam, pedig elmúltam ötven .. . Sok barátom van, soha nem csapom be a kuncsaftjaimat, sokat és mélyen alszom, és soha nem gondolkozom feleslegesen. — De János bátyám, én már megjártam a „Jó közérzet” elme- osztályt. Az írók mások, mint maga. Az írókat a művük emeli magasra . .. — Arra én szarok — mondta Kicsi János. — Élni kell, nem spekulálni. — Egy jól szerkesztett mondat megóv a betegségektől és az indokolatlan trippertől. Az írót még a lotyók is tisztelik. — Frászt. Jár hozzám egy bögre, bizonyos Bözse, az nem fél senkitől, csak a stricijétől. Annak fizeti a ruhákat. Nekj mondja meg, hogy magát tisztelni kell. — És az örök élet? — kiáltott Pelbárt. — Az semmi? — Kész a nadrágja, fiatalember — nyújtotta Kicsi János a fekete gáspárt. Pelbári szomorúan ugrott bele a két szárba, majd toppantott a padlón. — Nem győzött meg, János mester! — Húsz forint — mondta a szabó. — Jöjjön máskor is. Ha van pénze, ördögien szép ruhát varrók magának. Viszlát. A harang kedvesen kongva búcsúzott Pelbárttól. Még fiatal volt az idő. az este tétovázva közeledett a házak tetején. Pelbárt az Akácfa utca; kocsma felé indult, hogy tisztelőivel újra találkozzék. Eltelt egy év, talán kettő is, és minden megváltozott Pelbárt körül. Ki tudja miért, elfogyott belőle az írói szusz; reggelente hiá: ba rágta a tollat, egyetlen épkézláb mondatot sem sikerült leírnia; hiába próbálkozott a különféle írói módszerekkel, mondjuk G.-ével, aki hajnalban kel, megiszik két kávét és két deci pálinkát, majd szélsebesen írni kezd; D.-ével, aki italos éjszaka végén, hajnali párában ül az íróasztalhoz (Pelbárt az asztalra borult, és elaludt a módszer kipróbálása közben), F.-ével, aki múzsa gyanánt lotyókat tartogat a szomszéd szobában (az erzsébetvárosi Maja vadul káromkodott, mikor Pelbárt írni próbált az ő illatos társaságában . ..) Hiába volt minden, az írói véna szétszakadt, az íróasztal hónapszám érintetlenül áldogált P. lakókörnyezetében, a filctollak kiszáradtak, a spirálfüzetek beporosodtak, a pontos narráció, amely egykor P. tulajdona volt, idegenbe távozott... Pelbárt napi nyolcórás munkatevékenységet vállalt. megélhetés céljából. Tisztelőit — lásd Gezemice, a bamba Izabel vagy Emese, a lektor — elkerülte: ugyan mit felelt volna, ha megkérdezik: min dolgozol, ó Pelbárt? ... Azon a napon Pelbárt emlékek között üldögélt az Akácfa utcai kocsmában; előtte fröccs és egy könyv: a sajátja, 1975-ből. Önnön opuszait olvasta. És szomorú volt, hogy elvetélt. A napok üresen peregnek, hiányoznak belőlük a szép, lebegő mondatok, amelyeket Pelbárt ró a spirálfüzetbe, ,s amelyek tartalommal telítik meg az elfutó időt; hiányzik az írói munka, amely — ha sikerrel véget ér — tartást ad, s védelmet' a gazemberek ellen; hiányoznak a hasonlatok, amelyekkel könnyűvé lehet tenni a súlyos valóságot; hiányzik az öröm. amelyet P. akkor érez, ha kinyomtatott művét kezébe kapja ... Lapozott, új címet olvasott az oldal elején. Kiegyenesedett, odébb ült a széken ... Halk reccsenés a nadrág ülepén, P. tétova keze széles hasadást tapint... — A fene egye meg, a vadonatúj gáspárom — morogta dühösen Pelbárt. óvatosan körülnézett. Senki sem figyelt rá. A vöröshajú pincérnö vadul szaladgált az asztalok között, fröcesök habzottak, sörök táiitékzottak, pálinkák bűzlöttek, zajlott a kocsmai élet. „Kicsi János szabómester”, villant Pelbárt eszébe a név. Már látta is maga előtt a termetes mestert, amint kézbe veszi a nadrágját. Itt nem messze az üzlete, pár lépés talán. — Fizetek! — sü- völtötte Pelbárt. Bizakodva lépkedett Kicsi János üzlete felé. Ittas volt. kétségtelen. — Szép este lesz — mormolta. Hiszen most sikerülni fog, ami annak idején nem: Pelbárt meggyőzi Kicsi Jánost az irodalom hatalmúról, s mikor szent a béke, felolvasást tart. neki a könyvéből, bizonyítva, hogy az opuszok alkalmasak a ruhák összefércelésére. s egyáltalán: minden földi tevékenység elvégezhető velük... A zsebek felröppennek, a zsírkréta táncot jár. az olló tapsikol, s a de- mizson előkukkant az asztal alól. Fekete redőny takarta az üzlet ajtaját. Rajta a cédula: Haláleset miatt zárva". Odébb a másik, a hivatalos: „Kicsi János, a legszere- tőbb férj. a leggondosabb apa ... életének 56. évében csendben elhunyt." Pelbárt szomorúan állott. Aztán előhúzta a könyvet, fennhangon olvasni kezdett. Tudván tudta, hogy a mondatok nyomán lámpa gyűl a sötét üzletben, a redőny felszalad. konduL a kisharang. amint a feltámadott Kicsi János szélesre tárja az ajtót, odbent egymás markába csapnak és megegyeznek. hogy a mester csudálatos ruhát varr Pelbártnak. ruhát amely, ha fölölti, újjávarázsolja P.-t, visszahozza elveszett tehetségét. újra író lesz. a szavak mestere, reggelente frissen szalad a toil telik a papír, s az erzsébetvárosi lakásba visszatér a diadalmas narráció ... Pelbárt olvasott, fennhangon az estében. Szavak, mondatok, pontok kopogtatták a fekete redőny:. — Ébredj, János bácsi — iktatta közbe Pelbárt a könyörgést. — Szükségem van arra a ruhára. Semmit sem érek nélküle. Ir<- akarok lenni, János bácsi. Könny csorog Pelbárt arcúra. Letörli,’ lapoz, tovább olvas, hangosan. Szavak szállnak a visszhan- gos utcában.. A redőny nem mozdul. — Maga... mit csinál itt? — hallatszik P. mögött a rendőr hang.-— Ébredj János, bácsi — suttogja Pelbárt, de már alig hiszi ... — Kihez beszél maga itt? * — szól a rendőr. — Isten veled, János bácsi. Pelbárt. zsebébe, csúsztatja a könyvet. — .Nincs semmi baj. biztos úr — mondja. — Tessék továbbhaladni. — Igenis. Es Pelbárt elindul az alkonyat: utcán, egyik keze a könyvön, a másik a nadrág szakadásán... Sántán, vesztett reményekkel lépkedett az Akácfa utcai kocsma felé, hogy ott az emlékek között elüldögéljen, és bort igyon. amíg be nem köszönt az este, az este. Irodalmi oldalpárunk képeit Harcltal Lajos programjaiból válogattuk összeállította: Rékasy Ildikó
