Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-21 / 274. szám

1982. NOVEMBER 21 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Életem, életünk Szolnoki autótárolási gondok Garázsváros a Landler Jenő úton? Óvni a belváros kópét 1950 telén és 1951 tava­szán megmozdult a föld a kisújszállási határban és még három nagy mezőgazdasági városban, megmozdult a Nagykunság parasztsága: a nagy többség a közös utat választotta. Igaz, hogy a fejlesztésben voltak túlkapá­sok is — különösen a tago­sítások következtében —, de 1951 tavaszán Kisújszál­lás termelőszövetkezeti vá­ros lett. Most 31 év távlatá­ból visszagondolva is azt mondom: érdemes volt a termelőszövetkezetek létre­hozásán munkálkodni. Ma már a magam korosztálya nem szeretne egyéni gazda lenni, és ugyanúgy túrni a földet, mint harmincegy év­vel ezelőtt. A fiatalság zö­me is megszerette a nagy­üzemi mezőgazdaságot. Akkoriban Kisújszállás 38 ezer holddal rendelkezett, és ez a terület ölelte körül a határát, öt hármas típusú termelőszövetkezethez és tíz egyes-kettes típusú társulás­hoz tartozott a határ. Az öt termelőszövetkezet közül az Ady Tsz volt a legna­gyobb, ahol én is dolgoz­tam a brigádommal és 15 géppel. Ennek a gazdaságnak 8 ezer holdja volt, a má­sik négy termelőszövetkezet­nek pedig 4—5 ezer holdja. 1950 januárjában elérkezett­nek láttam az időt arra, hogy felvételem kérjem a pártba. Az elvtársak felvet­tek, és úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazi he­lyemet. Odaadóbban kezd­tem dolgozni, az ötvenes években egyik május else­jén megkaptam az első ki­váló dolgozó kitüntetést. Az­tán a párt javaslatára meg­választottak szakszervezeti elnöknek. Ezzel még több lett a feladatom, mert nem­csak a mindennapi termelő- munkában kellett helytáll- nom. hanem szabad időmben 82 traktoros napi munkájá­val és "egyéni problémájá­val foglalkoznom. Ettől kezdve csaknem minden sza­bad időm a szakszervezeti munkára fordítottam. Megnősültem, és 51-ben kis- lányuník született, de na­gyon keveset tudtam velük lenni, mivel egy héten egy­szer vagy kétszer jártam ha­za a tanyavilágból, ahol szántottunk. Március utolsó napjaiban megjelent egy személygép­kocsi a brigádtanyán, engem kerestek. A megyei szak- szervezeti titkár, Szabari elv­társ volt. Közölte velem, hogy Jászberénybe kell men­nem, és mint járási DÉ- FOSZ-titkár kell azután dol­goznom. Az igazat megvall­va nem örültem neki, mivel még alig kezdtük el a ta­vaszi munkákat. Emellett megmondták, hogy lakást nem tudnak biztosítani, én pedig fiatal házas voltam, és legalább az estéket, a szabad napokat szerettem volna otthon tölteni. Hiába nem akartam elvállalni ezt a munkát, és mentegetőz­tem, egyszerűen azt mond­ták: a párt odahelyezett. Április 4-én már nekem kellett Jászárokszálláson tar­tani az ünnepi nagygyűlést. Egy kicsit megijedtem, mert annyi ember előtt addig még sohasem beszéltem. Szeren­csére különösebb hiba nem történt. Már közeledett az év vége, és hiába kértem a megyei vezetőségtől, hogy oldjuk meg a lakásproblé­mámat, nemleges választ kaptam. Majdnem egy éven keresztül az irodában, egy spanyolfallal elválasztott he­lyiségben aludtam. Bántotta dolog, átgondoltam a saját helyzetemet. Rájöttem arra, hogy 4000—5000 forint havi keresetet hagytam ott 2800 forintos havi fizetésért, és .akkor még nem is rendel­kezhettem magam felett. Rá­adásul a családtól is távol vagyok.- • Úgy gondoltam, hogy ezt a párt nem kíván­hatja tőlem . .. 1951 végén meguntam a sok könyörgést, a gépíró munkatársamnak megmondtam, hogy ha a megyétől ikeresnek, akkor a kisújszállási gépállomáson találnak meg, visszamegyek traktorosnak. Visszaültem a gépre és már az első dekád alatt 100 normálhold lett a teljesítményünk a munkatár- . saimmal. Az édesapám után engem választottak meg a téesz párttitkárának. Akkor 120 tagja volt az alapszervezet­nek. Az egész tsz ügyeinek áttekintése bizony egy kis problémát okozott, de ebben nagyon sokat segítettek az elvtársak. Nagyon sokan vol­taik a párttagok között egy­kori kubikosok, nincstelen proletárok, akik a felszaba­dulás után lettek! új földtu­lajdonosok, akiktől sokat ta­nultam. Esténként sokat ol­vastam, hogy világosan lás­sam a nagyüzemi gazdálko­dás menetét és rendszerét. Esti iskolába jártam, és el­végeztem az általános isko­lát. Ezután 3 hónapos párt­iskolán tanultam Szolnokon. Ott ismét sok tapasztalatot szereztem, mert a megye minden részéről tsz-elnökök és párttitkárok vettek részt ezen az iskolán. A párttagok segítségével sikerült a ter­melőszövetkezet dolgozóit mozgósítani a munkák ide­jében való elvégzésére. 1952-ben is — mint az 1951-es évben — kenyérga­bona-termésünket jónak mondhattuk, holdanként megadta a 12—14 mázsa át­lagtermést. Az akkori ke­nyérgabona-beadási rend­szer bizony megnehezítette az életünket. A probléma ott kezdődött, amikor a párt- és az állami vezetők Távoli városok, közeli barátok MSZBT-tagcsoportok megyei vetélkedője Azt szokták mondani: minden vetélkedő annyit ér, amennyi ismerettel általa a résztvevők gazdagodnak. Az MSZBT Országos Elnöksége és a SZOT által meghirdetett „Közeli barátok, távoli váro­sok” című vetélkedősorozat­ba bekapcsolódók nem pa­naszkodhatnak, hiszen a fel­készülés és a versenyek so­rán az ismeretszerzés számos lehetőségét kiaknázhatták. A vetélkedősorozat — amelyet az MSZBT-tagcso- portok háziversenyei nyitot­tak meg — Szolnok megyei döntőit a hét végén, összesen tizenhárom csapat részvéte­lével bonyolították le. Pénte­ken délután a szolnoki olaj­ipari székházban hat csapat adott számot a Szovjetunió­val, a szovjet—magyar test­vérkapcsolatokkal, a két ba­ráti nép kulturális együtt­működésével kapcsolatos is­mereteiről. A fordulatokban bővelkedő, érdekes vetélke­dőn a Középtiszavidéki Víz­ügyi Igazgatóság csapata végzett az első helyen, a má­sodik helyre a házigazdák kerültek, harmadik lett a Szolnok MÁV Járműjavító MSZBT-tagcsoportjának csa­pata. Tegnap délelőtt Török- szentmiklóson a városi mű­velődési központban hét csa­pat vetélkedett. Az első he­lyet végül — holtverseny, „háromszoros szétvívás” után — a Beton- és Vasbe­tonipari Művek kunszent­mártoni gyárának csapata szerezte meg, második lett a mereven ragaszkodtak ah­hoz, hogy az 1951-ben tel­jesített kenyérgabona-beadá­si kötelezettséget túlteljesít­sük, pedig már akkor is a beadási kötelezettségünknek 120 százalékra tettünk ele­get. Nem vették figyelembe a búza átlagtermését, és azt sem, hogy a termés 30 száza­lékát a termelőszövetkeze­tek alapszabálya értelmében a tagoknak kellett volna munkabérként adni. Vagyis azoknak az időknek megfe­lelően mint százalékos ré­szesedést. Mivel a tagosítá­sok és a nagy tábláik ki­alakítása, az 1951. évi nyári betakarítás után kezdődött meg, így a búzavetésünk egy része akkor ősszel olyan földbe került, ami a követ­kező évben már nem biz­tosította az 1951. évi termés eredményét. Mire a vetőma­got is félretettük, csupán annyi búzánk maradt, hogy a tagságnak munkaegység­ként 80 deka búzát tudjunk kiosztani a 3 kilós járandó­sággal szemben. Egy becsü­letes, rendes dolgozónak ab­ban az évben 600—1000 munkaegysége volt. így bi­zony a családjának az évi kenyerét csak nagyon szű­kösen tudta biztosítani. Ért­hető. hogy a termelőszövet­kezeti tagok hangulata rossz volt, és nemcsak a mi gaz­daságunkban. Ráadásul pénzt is csak 5—7 forintig oszthattunk munkaegységen­ként. 1952 őszén nagyon rossz időjárási viszonyok alakul­tak ki; hamar bejött az esős időszak, és ez minden, munkát hátráltatott a me­zőgazdaságban. Az időjárás miatt az őszi termények be­takarítását nem bírtuk el­végezni és a kenyérgabona vetését sem tudtuk befejez­ni. Természetesen nemcsak a mi termelőszövetkezetünk került ilyen helyzetbe, ha­nem a többi üzem is. Novemberben egy napon megjelent Kisújszálláson egy kormánybiztos, összehívta a tsz-ek párttitkárait, elnökeit és azt mondta, hogy minden áron be kell vetni a hiány­zó kenyérgabona területet. Hiába bizonygattuk. hogy nem lehet, hogy esik a ha­vas eső, azt mondotta: ha nem vetünk, akkor elviteti azokat, akik gátolják a ve­tést, vagy nem hajtják vég­re a határozatot. Másnap reggel öt órára vetésre moz­gósítottuk a termelőszövet­kezeti tagokat, mert akkor már csak kézzel lehetett el­szórni a búzát a földbe. (Következik: Nincs mese, vetni kell.) Máté Sándor Összetákolt garázssorok sok helyen csúfítják a városképet Szolnokon az egy-két év­vel ezelőtti statisztika sze­rint közel nyolcezer személy- gépkocsi volt. Nyilvánvaló, ho^v számuk azóta jócskán meggyarapodott. Nem vélet­len tehát, hogy a garázsépítő és -fenntartó szövetkezetre igen nagy nyomás nehezedik. Több százan szeretnék gép­kocsijukat a „csillaggariázs” helyett biztos fedél alatt tud­ni. Egyelőre kevés embernek teljesül a vágya, vagy ha tel­jesül, akkor sem az elvártak szerint. A korábbi út járhatatlan A garázsépítő szövetkezet­hez — Gergácz József elnök tájékoztatója szerint — 859 garázs tartozott a múlt év vé­gén. Most tizenkilencet épí­tenek. A Széchenyi lakótele­pen pedig 149 építésének elő­készítése van folyamatban. Az elvi építési engedély már meg is van hozzá. Ezek közül hatot a Vasipari Vállalat ki­sebb szervi zhelyiségjekmek elfoglal. A magánautósok ré­szére tehát marad 143, ugyanakkor csupán a Széche­nyi lakótelepen lakók közül háromszáznál többen nyúj­tottak be igényt. Ha a belte­rületiek igényeit is figyelem­be vesszük, joggal vetődik fel a kérdés: van-e megol­dás? A szolnoki garázsépítés ed­digi tapasztalatait summáz­va nyilvánvaló: az eddigi út — nevezetesen az, hogy ga­rázssorokat építsenek a cent­rumban — járhatatlan. Feszült pillanat, gondolkodtató játék — a törökszent­miklósi döntő egy pillanata törökszentmiklósi áfész. har­madik pedig a Finommecha­nikai Vállalat törökszent­miklósi gyárának együttese. A jövő év márciusában le­bonyolításra kerülő országos középdöntőn tehát a KÖTI- V1Z1® és . a kunszentmártoni BVM MSZBT-tagcsoportja képviseli a megyét. Nemcsak a kocsitulajdono­sok pénztárcájának kímélése, hanem a városkép miatt is új megoldásokat kell keresni — még akkor is, ha a tanácsi és a szövetkezeti érdekek pillanatnyilag a belterületen nem egyeztethetők össze. A városi tanács műszaki osztá­lyának álláspontja egyértel­mű: a belterületen nem biz­tosít helyet garázssorok épí­tésére. A közvélemény jó­része korábban is ellenezte az ilyen engedélyeket, mond­ván, hogy igen kevés a zöld­terület, azt kellene először növelni. A garázst építeni akarókat nem hatja meg a „zöldek” álláspontja. A szövetkezet vezetői is azzal érvelnek, hogy az üres részeken csak a gaz nő. Szerintük például a Vosztok úti „fogazott” gará­zsok mellett is több újat le­hetne építeni. Ezáltal ott is, máshol is rendezettebb len­ne a környék. Valójában az is igaz, hogy nem mindegyik garázssor tulajdonosai óv­ják kellően az építmények környékét. A Széchenyi lakó­telepiek miatt például rész­ben a rendetlenség, részben a balesetveszély miatt ötezer forintra bírságolták szövet­kezetüket. Télen is a parkolóban? — Van-e megoldás, vagy a gépkocsik százai a további években is a parkolóban töl­tik a telet Szolnokon? — ezzel a kérdéssel állítottam be a műszaki osztályra, amelynek vezetője, Mátyás Zoltán is rendelkezik né­hány aduval. •— Nem szabad az utcákba ékelt garázssorok építésével tönkretenni a városképet — mondta. — Különben sem ez a legfontosabb gondunk. Ha rangsorolnánk a lakásépítést, a gyermekintézmény-hálózat fejlesztését és a többi fel­adatot, a garázsépítés igen hátra kerülne a sorban. En­nek ellenére foglalkozunk ve­le. A Landler Jenő úton pél­dául ezer garázs számára akarunk biztosítani helyet. Valóságos kis garázsváros alakulhat ki azon a részen. A Széchenyi lakótelepen a most alakuló 149 garázs mellett a tömbfűtő mögötti területen szintén kialakítható többszáz garázs. A távolság mellett bökkenőt csak az jelenthet, hogy ezek nem állami terüle­tek, megszerzésük a korábbi­nál drágább lesz a garázs­szövetkezet számára. Ezzel a búrom területtel ki tudjuk elégíteni az igényeket. Tisz­tában vagyok azzal, hogy mindenki azt szeretné, ha la­kásának épületében lenne a garázs, dehát ez többnyire csak a társasházakban érhe­tő el. Jó lenne, ha az állam­polgárok nemcsak azt lát­nák, hogy sok üres hely van a belterületen, hanem azt is figyelembe vennék, mi lesz ott a városfejlesztési terv szerint. Tegyük hozzá: az sem utolsó szempont, hogy a város belterületén egy négyzetmé­ter ára — szanálással és a közművek kiépítésével együtt — átlagban számítva negy­venezer forint. A városi ta­nács szakemberei erre hi­vatkozva bizonygatják, hogy kész Docséklás garázssorokat építeni a belterületen. És ha mégis szorítanának tíz-tizen­öt garázsnak helyet egy-egy utcában, az sem jelentene számottevő megoldást. Marad a szabadpiac Ezek szerint a belterület garázsgondjai egyelőre meg­oldatlanok maradnak Szolno­kon. Sovány vigaszt nyújt az, hogy tulajdonképpen így van ez minden nagyobb város­ban. A garázs városkák építé­se viszont csak raktározási gondot old meg, nem szolgál­ja azt az elsődleges célt, hogy a gépkocsit állandóan mun- kajeszközkétnt használók vi­szonylag gyorsan megköze­líthető, üzemképes körül­ményeket biztosító helyen tárolhassák járművüket. Megoldást az jelentene, ha jobb autóbusz-közlekedést biztosítanának a Landler Je­nő útra. Mindez viszonylag távoli célkitűzés, hiszen részben művelés alatt álló területek­ről is szó van. Ezért nap­jainkban marad a szabadpiac,' ami meglehetősen drága, és többszörös hasznot biztosít azoknak, akik korábban ol­csón jutottak a szövetkezet révén garázshoz. Igaz, társas- és családi há­zaknál is lehet a belterületen garázsokat építeni. Néhány százan otthon biztosíthatnak fedelet kocsijuk számára. Ez azonban tömeges igényt nem elégít ki. Vannak, akik ezért sürgetnék a városfejlesztési terv felülvizsgálatát, helyet remélve garázssorok számá­ra. Azt hiszem, hogy az előb­biekben említettek miatt — állami területekre gondolva — erz. csak hiú ábránd. Ha fel is szabadulnak területek, azokat magánlakás-építés céljaira akarja hasznosítani a tanács. Valószínű, hogy a lakosság többsége ezzel ért egyet, még akkor is, ha a garázshiány még évekig érezteti hatását Szolnokon. Simon Béla

Next

/
Thumbnails
Contents