Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
8 Irodalom» művészet 1982. OKTÓBER 9. Száz én nuujijar növxelLáilwl ogós kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos és van szőke, én azzal sem lennék elégedett. A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos. Keserű Mátyás falusi asztalos volt. Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is engem. A mesterség néhány titkába is béavatott. Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb, mint asztalosnak. Azonkívül kedvelte a betűt is, amivel jótékonyan hatott a falusi emberekre. S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt, a maga különös módján. Különben pedig .. . No, de jobb lesz, ha nem magyarázom tovább Keserű mestert, hanem elmondok egy rövid történetet, mely az ő természetét jobban elbeszéli. Nyár volt. Július végén. Már estére hajlott az idő. Csak ketten voltunk a műhelyben, s beszéd nélkül. Keserű mester ablakrámákat festett, okkersárga színre. Én a gyaluforgácsot kígyóztattam, miközben azon töprengett az eszem, hogy vajon minek az illatához hasonlít a gyaluforgács illata. Mielőtt azonban kitalálhattam volna, ho"y legjobban a gyalufor- gács illatához hasonlít, kinyílott az ajtó, s hát'nagy térfoglalással egy fiatal emberke lépett a műhelybe. Kamasz emberke volt, vékony szegény és szőke. A lábbelije poros, vastagon. A vállán hátizsák s a fején egy gyengécske sapka. Könnyű volt látni, hogy a városból jöhetett, a poros úton. Ámbár a köszönése nem városi módra vallott, mert nagy hangon így szólt: — Adjon az Isten jó napot! Keserű mester rápillantott az ifjú vándorra, de csak megnézte őt egy pillantással, s oda sem vakkan tott neki. Hanem az ablakrámát szó nélkül tovább festette. Látván, hogy nem fogant meg a köszönés, azt gondoltam magamban, hogy ezek ketten nyilván régi ismerősök, csakhogy most haragban vannak. S én sem szóltam semmit. A jövevény letette szépen a hátizsákját, majd nagy tisztességtudással odament Keserű mesterhez, kinek az oldala mellett megállott. — A mester úrhoz van-é szerencsém? — kérdezte. Keserű mester erre sem szólott semmit, hanem tovább festette a rámát, mintha csak a légy dongott volna a füle mellett. A helyzet különösnek kezdett látszani. Annál is inkább, mert az ifjú emberke nem retirált, hanem tovább folytatta a szót, mondván: — Engedje meg, hogy bemutassam magam: Szeder Károly asztalossegéd vagvok! Keserű mester erre sem hederített semmit. — Szeder Károly vagyok! — nyomta meg a jövevény. De hát szó helyett ismét csendet nyert. Az iskoláját, gondoltam magamban, most mindjárt bőgni kezd ez a szegény Szeder segéd. De nem gondoltam jól, mert csupán a vállát vonta meg, majd odajött egyenesen hozzám, hátha a váratlan csapásról fel tudnók lebbenteni együtt a fátylat. — Süket? — kérdezte tőlem. Én megráztam a fejemet, hogy nem süket. — Hát akkor?! — Talántán — mondám neki — a szedernek még nincsen itt az ideje. . — De engemet úgy hívnak! — védekezett a segéd. Hát erre én is megvonítottam a vállamat, hogy a nevéről s az egész dologróí nem tehetek; s ilyenformán ismét csendbe borultunk. arru nem volt a legjobb. Láttam Szederen is, hogy bizony, mert rettentő szorongással nézett reám. Még a két karját is meg-megemelte néha. nehogy le- meililjön a csend mélyébe. Látván e szoros béborult állapotot, nagyon megsajnáltam a szegény jövevényt, s intettem neki. hogy jöjjön csak utánam. S jött. Amikor kiléphettünk a szobából, bétettem magunk után az ajtót, s ránéztem Szederre, aki így szólt: — Hát ez rémítő helyzet! — Vegyen csak levegőt, bőségesen! — biztattam. Szeder az árnyékos helyen kétszer is nagyot szippantott a friss levegőből. — No, jobban van-e? — kérdeztem. — Kicsit jobban — mondta. — Hót akkor ne búsuljon — folytattam —, mert segítünk valahogy a dolgon. Honnét jött, s mi járatban van? — A városból jöttem — válaszolta Szeder ifjú —, s az lenne a célom, hogy Keserű mester segédnek felfogadjon. Mivel hát úgy hallottam, hogy segéd kéne neki. Tamási Áron: Angyalok éneke — Hely lesz, ha szót fogad nekem — kezdettem a tanítást. — Hajlandó-e szót fogadni? — De mennyire! — mondta serényen. Hát akkor hallgasson ide! — folytattam a tanítást. — Elsőbben is, amikor belép a műhelybe, ne úgy köszönjön, ahogy köszönt. Mert ugyanis Keserű mester azt szokta mondani, hogy ö nem sekTamási Áron (1897—1966). A 20. század egyik legeredetibb hangú írója. Látásmódját s egész művészi világát: műveinek színes, népmeséi csillogását. sajátos humorát, ízes, fordulatokban, szójátékokban gazdag nyelvét székelysége határozta meg. Farkaslakán, egy kis erdélyi faluban született szegény földműves családban, s itt töltötte gyermekéveit. Középiskoláit Székelyudvarhelyt végezte. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt. Hazatérve a kolozsvári egyetem jogi karán, majd a Kereskedelmi Akadémián fejezte be tanulmányait. Rövid ideig banktisztviselőként dolgozott, majd 1923-ban. huszonhat évesen kivándorolt Amerikába. Távozása előtt egy novellájával már pályadíjat nyert Kolozsvárott, igazi írói hangját azonban Amerikában találja meg. Az elhagyott otthon képei, emlékei, hagyományai, a székely népköltészet és népi mókák ihletik novelláit, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldi haza a kéziratot, s az 1925-ben Kolozsvárott megjelenő könyvre egyszerre felfigyel a romániai és magyarországi irodalom. A következő évben Tamási hazatér, s javarészt Erdélyben él a felszabadulásig. De a romániai magyar irodalom ünnepelt írója Magyarországon is már ekkor a legolvasottabb, legkedveltebb szerzők közé tartozik. Elbeszélései, regényei, drámái jelennek meg, s a harmincas évek közepére elkészül főműve: az Abel-tri- lógia. Kétszer kap Baum- garten-díjat. Az erdélyi ifjúság szellemi vezetőjének tekinti, demokratikus és népi programját a magáénak vallja. 1944-ben véglegesen Budapestre költözik. Részt vesz a felszabadulás után megújuló közéletben. Parlamenti képviselő. a Hazafias Népfront Országos Tanácsának és a Béketanács elnökségének tagja. 1964-ben egészsége romlásnak indul. Élete utolsó heteiben jelenik meg utolsó műve. a Világló éjszaka. Összegyűjtött novelláit a következő évben adják ki két kötetben (Világ és holdvilág, 1967). Elbeszélései —' legnagyobb részük a székely falu világát ábrázolja — életművének legértékesebb alkotásai közé tartoznak. rest.vés. hanem asztalosmester. Érti -e ? — Értem kérem. — Másodszor pedig: az Istent hiába ne emlegesse, mert Keserű mester azt szokta mondani, hogy az neki eddig is sokba került. Érti-e? — Értem, kérem. — Harmadszor pedig: tud-e énekelni ? — Tudok! — No, akkor csatát nyertünk! — szóltam boldogan: s azzal kihoztam a hátizsákot a műhelyből, és Szedernek azt mondottam, hogy vegye a hátára ismét, s majd úgy jöjjön a műhelybe vissza, mintha még nem is járt volna ebben a házban soha. — Értem! — Mindent? — Mindent! No jó. én előre mentem, vissza a műhelybe, s ott Keserű mesterhez így szóltam: — Hát mester bátyám, ha most jönni találna egy magának való segéd, felfogadná-e? • — Ha nekem való jönne, azt igen — felelte ő. S abban a pillantásban meg- nyillótt az ajtó, s azon félrecsapott sapkával belépett Szeder. A hátizsákját egy mordulással ledobta a földre, majd megdörgölte verejtéke» homlokát, s csak úgy általában így szólt: — Még az angyalokat is elnyeli ez a fene por, míg az ember a városból ide kijön! Látván, hogy igen jól kezdi, még adtam egy kicsi zabot a jó kedvének, szólván: — Tán előbb köszönne, ha bemegy egv házba! — Nem sekrestyéshez jöttem — folytatta Szeder —, hanem Keserű Mátyás mesterhez! No, gondoltam, igazán jó csapáson megy a dolog: s így fűztem tovább a szót: • — Az Ür jóságos és mindnyájunknak közös atyja: mért nem köszön hát az Ö nevével? — Én sem vagyok sekrestyés — vágta ki Szeder. — Hanem asztalossegéd ! — Maga asztalos?! — csaptam rá ürömmel. — De mennyire! — Helyet szeretne talán? — tudakoltam tovább. — Én azt — folytatta Szeder —. de csak olyan helyet, ahol a mester is úgy gondolkozik, mint én. — Hát maga hogyan gondolkozik? — kérdeztem. — Én úgy, hogy nem hiszek semmiféle hókusz-pókuszban — hirdette Szeder. — Aztán óvakodom az alázatos .szemforgatásoktól, nemkülönben a szektárius szellemektől! Nagyokat bólogattam erre. miközben szemmel tartottam Keserű mestert, aki egyre vidámodva festette a rámát. S folytattam is. szólván: — S mit szeret, ha szabad kérdeznem? — Én a vidámságot, s különösen az éneklést! — mondta Szeder, mire én rögtön megbiztaltam. hogy énekeljen egyet. Hát erre mindjárt széjjelvetette a két lábát a segéd ifjú. és kán- torosan azt a dalt kezdette énekelni. hogy: Ha férfi lelkedet egy nőre feltevéd .. . Midőn a dal végét jól kiterítette, akár a páva az o farkát, intettem neki. hogy a kabátját vesse le. s az inge ujját tűrje fel. Szeder ezt meg is cselekedte gyorsan, mire én odavezettem őt Keserű mesterhez, akihez így szóltam: — Mester bátyám! — No. mi az, fiam? — kérdezte Keserű mester. — Adja hát oda az ecsetet ennek a legénynek! Oda is adta rögtön. zeder pedig a kezébe ragadta az ecsetet, s miközben egy új dalba kezdett, úgy festette tovább az ablakrámát. mintha esztendők óta ebben a műhelyben dolgozott volna. Én magam, s Keserű mester hátrább húzódtunk, s onnét néztük a kellető munkát. — Milyennek találja. Keserű bátyám? — kérdeztem végre. — Istentelen fickó, de jól dolgozik — felelte Keserű Mátyás. — Hát akkor felfogadja segédnek. ugye? — Fel én' Több szó már nem is esett, hanem belé állottunk mi is a dalba és énekeltünk. Együtt, mind a hárman. S' boldogan és nagy örömmel, ahogy csak az angyalok tudnak. Brasnyó István: őszi este Csukott ablakú szobákban Egyre halkabb az óraketyegés. Az őszi virágok fehér port lé.legzenek És hangos szuszogással korán elalszik a háznép. S odabenn egyszerre minden nagyra nő, A bögrék tarka máza pattogni kezd, A régi könyvben énekre gyújt az ábra. Ahogy a mennyezeten jöttmentek kocsikáznak, S fajankó nyergeit a mestergerendát. Suba a szélre akasztva. A fában rágni kezd a régi féreg. Pincében szirmot bont a pincevirág. Kéményben csöpögő, fekete korom. Ki úton jár, összeborzad. Hideg kutaknál inni próbál. de nem mer. A szobrász drámája F. B. emlékére A műteremben, akárcsak a templomokban. egyenletesen világos volt virradattól sötétedésig. Keleti fekvésű lévén, egész nap nem tört be eieven napfény. A tágas, magas helyiségből egy kisebb leválasztott részben tartotta az agyagot, samottot, gipszet, drótokat, deszka- és lécdarabokat, mindazt. amiből a szobrok lelke is lett. Afféle oltár mögötti zug volt ez. ahová a papok a leesett fejű. letörött kézíejű szenteket, madonnákat. angyalokat dobták, ahol ;T felmosórongyot, gyertva- csonkokat. az évente egyszer használt betlehemi jászolt tartották. Ma már kevés ilyen műterem van. a szobrászok mosókonyhákban. garázsokban. bérelt kertekben. mindenütt dolgoznak, olyan helyeken, ahová tetszés szerint be- kukueskálhat. sót beronthat a nap. buján, hamisan, csábítón, kibillentve a művészeket alkotó állapotukból. A szobor, akárcsak a növény, a fény felé hajlik: mondhatnánk: deformálódik. Ugyanígy a művész is — a klasszikus. Az. aki kezdettől hiszi, nem alkothat mást, csak tökéleteset. Épp a fény megzabolázására az ablakok fejmagasság fölött nyíltak. A magas belső párkányon olyan gipszvázlatai álltak.- amikben furcsamód épp a hibát, például a far siket illetlenségét, a váll torz voltát vagy a mellkas silányságát szerette. Olyanok voltak, mint a természet baklövései — noha valódiak, nem igazak: nem egészségesek sem formájukban, sem lelkűkben. Mégis némi szégyenérzettel keveredett erős szeretet fűzte hozzájuk. De arra soha nem gondolt, hogy ezeket még ha csak magának is. bronzba öntesse. Égy kis fotelban gubbasztott. Az ablakpárkányon sorakozó ..falu hibásait", „falu bolondjait" nézte.
