Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

A NYOLCVANÉVES ILLYÉS GYULA KÖSZÖNTÉSE asárnap valami­vel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes időben ébredt. De úgy délután két óra felé a cselédházak környékére is leereszkedett va­lami ünnepi hangulat. A kocsi­sok, ökrészek levégezték a ten­nivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehetett el­mulasztani, ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a fészereket: a csí- rások megfejték a teheneket, a kocsisoí? megkefélték a lovakat, vizet mertek; kifutottak a kon- venciós földekre, ejtettek egy­két kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgyahogy, rendbe- tették a gyerekeket s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszórták őket a házak elé. Legkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezd­tek a kilincsre, ablakra, vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott borotvaszíjak, a föl- alá cikázó pengék veszélyesen kacsintgatva villogtak a fény­ben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök, vagy a sublótok te­tejéről a kis pipere-ládikára sze­relt forgatható tükrök s a férfi­ak hajlongva, sziszegve lekapar­ták csontos arcukról a heti bo­rostát, amelyet a nyálkás házi­szappannal puhítottak. Akinek volt, az előszedte a ládából az új csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasakat köpve a kis fatégelybe. A lányok is kiöltöztek. Tarkán, de már nem a régi népviseletbe, hanem abba az újba, amelynek minden darabját készen kapni a bolt­ban. Rikító kék, zöld és bordó­piros szoknyát öltöttek a meg­számlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az aj­tón kiléptek, összekulcsolt ke­zükben színes bársonyzsebken­dőt tartottak, romboid-alakba hajtogatva, pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin Párizsba va­ló bevonulásakor udvarhölgyei­nek elrendelte. Az asszonyok csak akkor vették fel a darabonként nagynehezen összeszerzett, vagy örökölt ünnepi feketét, ha vala­mi családi esemény, temetés vagy esküvő elszólította őket a pusztáról. A legények kalapja mellett virág virított, soknál egyedül ez jelentette, hogy dísz­ben van. A déli itatás befejezté­vel mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap: a puszta fölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről valami távoli, titokza­tos égitest visszfényeként mo­solyt küldtek egymás arcára. Az öregebb béresek az istál­lók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak elszakadni on­nan. A hosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy gubbasztot­tak, mint a tyúkok a léceken és beszélgettek. Előző este jól meg­mosdottak, tiszta ing volt raj­tuk, tiszta fehérnemű, meg vol­tak fésülve; gondolataik is fris­sebbek voltak, szavaik is tisz­tábbak. A dombról, az istálló elől az öregek messzire elláthat­tak feküdt a puszta: elég tár­gyat találtak a beszélgetésre. Néha majdnem mindnyájan egy küszöb köré gyűltek, kihoz­ták a zabosládákat és fejőszéke­ket; valamelyikük előadott a ka­tonakorából, vagy távoli ismerő­seiről, akiket itt senki sem is­mert. De legjobban a meséket szerették. Ezek az őszbajúszú, görnyedthátú férfiak gyermekek­nek való tündérmesékkel szóra­koztak. Csillogó szemmel hall­gatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel s nevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabál- tak a cselekménybe, mint a pá­rizsi kültelki mozik közönsége. Anyagiakról nemigen esett szó. Néha hirtelen olyan harsány ha­hota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről is feléjük fordultak a fejek. ..Az öregek mulatnak.” Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy félig megesett történetek, tak Mitől vidultak a pusztaikak? Az együgyű adomák mind a „megadta neki” csattanóra jár­tak; hősük az „egyszeri ember” volt, vagy valami hajdan-való cseléd, akit már ők is bácsiként emlegettek s aki rendszerint az uraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillag-pusztán volt szamaras valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mitikus alak­ká nőtt képzeletemben. Szama­ra be-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az öreget. „Ha még egyszer itt látom azt a csa­csit, — mondta a gróf, — elve­szem” — „Finom vöm lesz, ké­nyelmes uram!” — felelte Ka­sza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált. Becsapták, mert a föl­dek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a bogáncsot is kínlódva te­remték már meg. Egy dombos dűlő előtt a bérlő megkérdi Ka­sza bácsit. „Ide mit lehet vet­ni?” — „Ide bukfencet” — hang­zott a szellemes válasz. Máskor megtették kazal rakónak. „Ledől ez a kazal!” — kiáltja föl hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!” — adta meg neki Ka­sza bácsi. Életemben nem nevet­tem olyan jót, mint néhai Ka­sza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az öregek a dombon. A fiatalabbak pecáztak. Hosz- szú vonalat húztak a földre s öt-hat lépés távolságból krajcá­■■■■■■■■■■ talmas tölcsérbe, majd megen­gedte, hogy felhúzzam a. gépet. Életem egyik legnagyobb élmé­nye. Az alsó béresházaknál a cite- rába helesikongott-hápogott a harmonika hangja, majd fel­hangzott a leányok s aztán a le­gények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sor került arra is, mindig vadul szilaj volt. De csak nagy ritkán került sor reá. A lányok valami kidöntött szálfán ültek egymás mellett s mintha a dal lebegtette volna őket, jobbra- balra hajlongtak, mint a szél­fútta vetés. A legények külön csoportban egy kicsit távolabb a ház falát támasztották, csizmá- amelyek más környezetben fa­nyar mosolyt sem vetettek volna a hallgatóság arcára, óm itt dia- dalordításszerű kacajt fakasztot- jukkal verték a ritmust, düny- nyögtek, nagyritkán, ha egyik­másik kieresztette a hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak. Puszták Béres vagyok, béres, hat forint a bérem. Sej, jön az új esztendő, jön a szekér értem. (RÉSZLET) rókát dobáltak rá; aki legjobban megközelítette a jelet, az össze­szedte a pénzt, a magasba lendítette, s a fej vagy írás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt, aki egy délután 10—15 krajcárt is összenyert Az embe­rek vasárnap mindig a kastély alsó bejárata elé gyűltek; a gaz­datisztek vagy a csendőrök köze­ledtére, akik vasárnaponként meg-megjelentek a pusztán, csiz­májukkal eltörölték a jelet és zsebretett kézzel állták a hata­lom képviselőinek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele. A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Átug- rottuk az árok békanyálas, zöld pocsolyáját és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölka­paszkodtunk a fűzfavesszőből font kerítésre. Bent, a vörös sa­lakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge kisasszonyok szoknyái. Iz­galmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kerti karosszékekben ültek s beszél­gettek vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramofont és zenél­tek. Egyszer a bérlő Strasser csa­lád egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a ha­Dőlt vitorla Recseg, megdől a rúd, a hosszú vitorlarúd, kaszálja szinte a babot, míg a bárka fitt! Árboc s vitorla, nézd' előre mikor repúl I‘-'ggyőziesebben? Amikor leg­mélyebbre dúl! Hű tükör Dalszöveg Megsimogattam arcod. Legyen tenyerem tükröd. Lehet sokat kell tűrnöd, sok ránc-hozó kudarcot. Arcod bőrével nézzed: épen él if jú képed és szebben, egyre szebben szólartó tenyeremben. Ez volt akkor az „új nóta”, dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a kutyavonítás. A honta­lanság dala, igazi béresdal. Bánom az ökröméi, vasjáromszegemel, szép cifra ösztökémet, gyönge szeretőmet. Ezt bánhatja a béres, a já­romszeget, meg az ösztökét, egyébtől nem kell búcsúzkodnia. Nyögés volt ez a dal; botladoz­va szaggatottan énekeltek, mint­ha közben zsákot cipeltek volna. De a harmadik szakasz hirtelen irányt változtatott, hetykén ki­fordult az előbbiek menetéből, másképp, frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt fejüket dacosan kap­kodva fújták: Ménesem a léten, gulyám a vetésen! Paripám az állófánál! magam a rózsámnál! Paripa? A béresek egész életük­ben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában cammognak. És az öntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt a kérdést, sőt nyilvánvaló hazug­ságot. Most már értem Ez volt a lázadás, a szembefordulás a va­lósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hány­tak neki. A legények csípőre tet­ték tenyerüket, s úgy illegtek, tarkóra vágott kalappal. Öt órakor vége volt a menny­országnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás döntötte romba. Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva föltá- pászkodtak az istállóküszöbről, amiközben vén csontjaik sortüz- szerű ropogást hallattak; sóhaj­tozva befordultak az istállóba. A pecázók gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó me­netet s aztán rohantak ők is az állatokhoz. A harmonikát az ök­rök panaszos bőgése váltotta fel, a nagy vályúkból nyugtalanul emelték orrukat a különös csend­be, szájukból hosszú vízfonalat csurgatva. Jött az alkony s vele az éktelen malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé. Elmúlt a nap, amelyért érdemes volt ki­húzni a hetet, az életet. oltak, akik azt is átaludták, végre zavartalanul. Csüg­gedten indultam haza csereboga­rakkal, vagy virág­fejekkel hadakoz­va, vagy a földhöz fagyott téglá­kat rugdosva, ahogy az évszak hdzta. Keserű voltam, de nem lemondóan, hanem izgágán ke­serű, mintha megloplak volna. Szótlanul kavartam s vittem az­tán az ólakhoz a moslékot a rossz kannákban, amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt Szecs­kát vágtam, megetettem az elvá­lasztott bor jakat. Karomban szé­na-, vagy csalamádéköteggel lép­tem a tehenek közé, azok szere- tetüket elragadt gyermekük he­lyett rám pazarolva jobbrói-bal- ról arcomba és nyakamba nyal­tak. hiába védekeztem. Mikor az istállóból kifordul­tam, már sötét volt. Egyik-má­sik cselédház ablakán fény szű­rődött ki. -Havazni kezdett, vagy eső esett. Hatalmas ívű pálya A magyar iro­dalmi élet. a ma­gyar szellemi élet kivételes pillana­ta: Illyés Gyula nyolcvanéves. Ha voltak is irodal- muinknak már ed­dig pátriárkái kort megért —ke­vés számú — al­kotói, még alig­ha mondhattuk el, hogy bár deres hajú férfi. de szellemileg telje­sen friss, alkotó­ereje teljében élő, nyolcvanéves mű­vészt köszönthe­tünk, akinek el­meszikráztató gondolatait képer­nyőre tapadó szemmel hallgat­juk, figyeljük, aki most is ú j meg ú j versekkel ajándé­kozza meg olva­sóit. s színház ké­szülődik legújabb drámájának be­mutatására. Az ünneplésre, a köszöntésre nem a költőnek, ne­künk van szüksé­günk. Az ünnep csak akkor igazi, ha közösségi együttlétre, találkozásra alkalom. Hisszük, hogy ez a mai nap ilyen­féle találkozásra ad lehetőséget: a magyar anyanyelvűek közösségét készteti számvetésire, önvizsgálatra, és a magyar népnek a nagyvilágban szétszóródott fiait fűzi szorosabb egységbe. Gondoljuk el: micsoda hatalmas ívű pálya az övé! Illyés Gyula szá­zadunk első évtizedeiben, a magyar­országi nagy aratósztrájkok, az első nagyarányú munkásmegmozdulások, a kormányzati válság ideién, 1902- november 2-án született egy Tolna vármegyei nagybirtok uradalmi közpon tjá ban. Felsőrácegr es.pus zt á n. Tizenhétéves fejjel részt vesz Ady Endre temetésén, fiatalon Párizsba kerül, ahol kijárja a szürrealista, képzelet iskoláját; Aragonnal. Éluard-ral, Tristan Tzarávali indul együtt, kapcsolatba kerül a magyar avantgarde művészettel is. Kassák folyóirataiban publikál, és azon tű­nődik. ne franciául írjon-e. Ha Pá­rizsban marad.- ma talán híres fran­cia költőként ismerhetné a világ a nevét. De Illvés dönt. 1926-ban ha­zatér. szülőföldjére látogat, és a két háború közti ma avar társadalom leg­égetőbb leginkább megoldásra váró kérdéseinek a vonzásába kerül. Babits bizalmasa, a Nyugat közli írásait; József Attila barátja; tilta­kozik a társadalmi és politikai igaz­ságtalanság minden formája ellen. A harmincas és a negyvenes évek­ben a szegényparasztság sorsa, élete, vágyai, reményei, elfojtott indulatai az ő műveiben szólalnak meg a leg­nagyobb erővel. írói pályájának út­jelzőire azt írhatjuk: a pusztától Pá­rizsig. Párizstól a pusztáig. Babits halála után Adv szellemében és a humanista elkötelezettség jegyében szerkeszti tovább a Nyugatot Ma­gyar Csillag címmel. Lapja a háború ideién — az önkéntes megszűnésig — a legjelentősebb és legtisztább őr­helye az emberi értékeknek, az. írói tehetségnek és tisztességnek. Illyés hű maradt eszméihez akkor is. ami­kor támadás és üldözés járt értük. Mint minden jelentős életmű. Ily- lyésé is szintézis: összefoglal és kez­deményez. lezár és elindít folyama­tokat, általánosít és új távlatok felé nyit utat. Párizsból indul, és a ha­zán, a magyar pusztákon és falva­kon keresztül belenő a huszadik szá­zad európai kultúrájába. Munkássá­gába belesimulnak az anyanyelv leg­tisztább ízei, a magyar irodalom ha­gyományai, a világlíra legmodernebb tormái. Folytatja Petőfi, Arany és Ady örökségét, de szakít is mind a szilaj, mind az alázatos puszta, mind a „magyar ugar” képével. Az idős költő képverseket ír, új műformákat vesz birtokba, de minden „újításá­nak” formai előképére, szellemi gyö­kérzetére is rámutathatunk. Az ünnepi köszöntés nem arra al­kalom, hogy akár felsorolásszerűen számba vegyük műveit, ezt a termé­sében roppant gazdag, műfajilag igen változatos munkásságot. Élet­művének egyetlen — talán legalap­vetőbb — vonásáról azonban nem feledkezhetünk meg: ez Illyés Gyula erkölcsi ereje, műveinek etikus tar­talma. Erkölcsi elköte­lezettség vezette akkor is, amikor a harmincas évek­ben Kun Béláról írt, amikor az öt­venes években a magyar szabad­ságharc és Kos­suth, vagy a pa- rasztforradalom és Dózsa emlékét idézte, és erkölcsi elkötelezettsége miatt emeli föl a szavát ma is. ha bárhol a világon a diszkrimináció, a nemzeti, a faji vagy a vallási megkülönbözte-- tés valamilyen formájával kell találkoznia. Szü­letésnapján olyan írót köszönthe­tünk. akiben a nagy mű mindvé­gig tiszta erkölcsi- seggel párosul. Aki csak a sors ajándékára. a nyolc évtizedre, a megírt művek so­kaságára. a pályát kísérő hazai és nemzetközi elis­merésre, a rangos kitüntetésekre gondol, és arra a kö­vetkeztetésre jut, hogy ez az író a körülmények kegyeltje, minden bi­zonnyal téved. Ez a kívülről derűs­nek, kiegyensúlyozottnak és szeren­csésnek látszó írói pálya valójában belső drámák sorozata. Emberségét, műveinek fénylő tisztaságát szenve­dések árán, a csapdák veszélyeit megismerve szerezte meg. Illyés életműve nem sima, világító üveg­búra, hanem sok lapra csiszolt, éles szögletekkel tagolt kristályrendszer. Művei nem kényelmes látványt kí­nálnak; csak azoknak adják meg magukat, akik a viharos kilátók metsző hidegét, zord fenségét is vál­lalják. Ennek a belső kínnak — ne hall­gassuk el ezt sem az ünnepen -- az egyik okozói mi vagyunk. A legna­gyobbaktól, íróelődeitől örökölt gondja: megérti-e szavát az a közös­ség, amelyért a magyar szót vállalta, meghallják-e gondolatait azok. aki­kért élt és alkotott. A történelmi példák hosszú sorát kell maid meg­cáfolni, hogy ne teljék be rajta is a keserű tanulság: a legkönnyelműb­ben azoktól fordulnak el a kortár­sak, akik nevükben és értük szóltak; legnehezebben azok talál/nak utat az emberek szivéhez, akik a közösség életének földerüléséért vállalják a kínt és a szenvedést. Amikor n múlt esztendő végén új könyve, a válogatott verseit tartal­mazó kötet, a Konok kikelet megje­lenése előtt fölkereste egy újságíró, és közelgő nyolcvanadik születésnap­jára emlékeztette, Illyés Gyula azt mondta, hogy tapintatos felköszön- fésben reménykedik: „Én személy szerint — minden tiszteletet megad­va a műfajnak — nem szeretek köz- szerepelni. Nem kedvelem a színpad­ra lépést, viszolygok attól, ha fény­képeznek, és — elnézést — nem szí* vesen adok interjút sem. S nem is valamiféle szerénység gátol. zavar ezekben. Meglehet, inkább túl igé­nyes vagyok. Ez nem a költészet, nem az irodalom területe. A költő ne az arcával, a termetével nyerjen, toborozzon olvasókat magának, ha­nem a munkásságával, az eszméivel. Ezért — remélem, nem sértem meg az ünneplő akaratot, ha ezt megval­lom — kerek esztendőm idejére leg­szívesebben messzire utaznék, vagy bevenném magam egy tihanyi pin­cébe . ..” Legen meg a költő akarata: legyen ereje távoli tájakra utaznia, legyen bor a poharában és a miénkben is, hogy egészségére koccinthassunk, és legyen tapintatos, hozzá és munkás­ságához méltó a íelköszöntés. az ün­neplő akarat. Ami ezt a megemlékezést, ezt a mél­tatást talán mentheti, talán az. amit a köszöntő elején már leírtunk: er­re az ünnepre nem a költőnek, ne­künk van szükségünk. Az ünnep ar­ra alkalom, hog" életművével, gon­dolataival szembenézzünk. Legmél­tóbbak akkor leszünk hozzá, ha a könyvespolcokhoz lépünk, könyvei­ért nyúlunk, ha az ő szavát olvassuk és hallgatjuk. Tüskés Tibor Irodalmi oldalpámnkal Ktkasy Ildikó ál litotta ükszó. Illyés Gyula portréja (Lengyel Gyula rajza) Ars poetica Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden jó mii egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, ne fogja a halál! népe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents