Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-23 / 249. szám
ő Irodalom» művészet 1982. OKTÓBER 23. én maqijíir tiúuelláilwl Gulay István: Barátnőm, q konyhatündér ' izénkét éves korában kezdte. Akkor ment el először pesztonkának. Kisebb-nagyobb időközöket szolgált, s aztán megint hazajött. Tizenöt éves kora óta mind ritkábban volt otthon. Egy- pár évben még hazajött marokszedni, hogy közévegyüljön a lányoknak, ismerkedjék a fiúkkal, de mostanában még arra sem. Nincs értelme, hogy három-négy hétig sütesse magát a nappal, izzadjon, szaladgáljon, piszokba fürödjön, lebbencslevesen éljen, lesoványodjon, és a végén a búza, amit megkeres, nem ér annyit, mint ameny- nyit a városban kényelmesebben megkeresett volna. Bár hiszen dolgozni ott is kell, de nem ilyen az. Meg aztán jobb az úri kosztnak a maradéka is, mint a parasztinak a legjava. Mióta meg szobalánnyá léptették elő, azóta éppenséggel irtózott a paraszti élettől. Csakhogy ... Csakhogy a jövő mégis izgatta. S édesanyám is féltette, követelte, hogy jöjjön haza. Az ideje eljárt, s férjhez kellene mennie. A fiatalurak simogatásá- ból és a nagyságos urak incselke- déséből nem sülhet ki semmi jó, és főképpen nem lesz belőle jövő. Mert a lánynak a sorsa csak az, hogy férjhez menjen, s aki ettől elkésik, annak nem ér az élete semmit. (Igaz, hogy az asszonyoké sem, de az más kérdés.) Üjévre hát hazajött. Még akkor este elment a bálba. De persze még egyedül, illetve csak lánytársaságban. Akadtak azért udvarlói, a legények dongták, mint a legyek a mézet, de én láttam, hogy ez nem az igazi. Hogy nagyon finomnak, nagyon városiasnak tartják, akinek már a múltja is bizonytalan. Olyannak gondolják, akivel mindent lehet. S akivel szemben még merészebbek, mint az itthoniakkal, pedig azoknak se nagyon válogatják a mondanivalóikat. De azok legalább visszagorom- báskodhatnak, ő azonban nem teheti. Ha nem engedelmes, és nem elnéző irántuk, akkor megharagszanak, és azt mondják: „Hű, a Böske, de büszke, de vajon mire?” Ha meg engedelmes, akkor lenézik, rosszul bánnak vele, mindenki lábakapcája lesz. Másnap panaszkodott nekem, hogy olyan buták ezek az itthoni fiúk, úgy táncolnak, mint a lovak, majd letapossák az ember lábát... És milyen neveletlenek, milyen ér- tetlenek... mennyi marhaságot mondanak... — Nem az a baj — mondom. — A fiúk mindig ilyenek voltak. Hanem te nagyon elszoktál tőlük. Lásd, a többi jányok fel sem veszik. Csakhogy te mán a bótosse- gédekhez vagy szokva. Azok finoman hazudnak, és jó szagú a zsebkendőjük. Meg a tánc közben nem a lábára lépnek a jánynák. hanem a lába közé .. . — Ereggy mán, te, bolondokat beszélsz! — Na, tán nem? Láttam, hogy táncolják a vanszteppet. Az első napokban még úgy bántunk vele, mint valami vendéggel. Ügy „szívem-lelkem” módján. De hát ebbe hamar beleun az ember, és átveszi az uralmat a szürke és durva mindennap. Pár nap múlva már kezdődtek is a bajok. Ö minden reggel a takarításkor kinyitotta az ablakot szellőzni. Édesanyám restellt neki szólni. De én meg nem állhattam. Irtó hideg volt, tűzrevaló nincs, a szalmakazal az orrára bukott, s azt is besutulta a hó, alig lehet benne egy kis szárazát találni. Egyéb tűzrevaló meg nincs, de pénz sincs. — Te — mondom neki —, hadd a fenébe ezt az úri divatot, ne ereszd ki a meleget, most fűtöttünk be. Nincs szalma ... — Hát olyan büdös van — mondja. — Lefullad itt az ember . . . — Lefullad a fenét! Mióta világ a világ, mindig ilyen büdös házban laktak a parasztok, mégis annyi van belőlük, hogy a fele se kék. Végül is egymást esszük meg. Csak annyi volna nekünk a bajunk, hogy szellőzetlen a házunk! Elkedvetlenedett, de azért engedett. Nem veszekedett. Hanem ha tehette, ment hazulról. Egyik-másik jánycimborájához. Meglátogatta azokat, akik már férjhez mentek. Volt olyan hely, ahol bárányos játszadozást, gondtalan boldogságot látott, de a legtöbbnél, ahol már gyerek volt, szegénység, piszok és veszekedés volt. S egyikmásik cimboráján csak csodálkozott. Pár éve még erős, combos, faros, csecses lány volt, s most sovány, görbe, a melle beesett és köhécselt, fájt a háta. Tüdővészes. S a legények is olyan idegenek. Minden valamire való fiúnak van már szeretője, s vele csak tréfálni, játszani meg „úgy csinálni” szeretnének. Nem veszik komolyan. A szappanja meg a ruhájának a szaga miatt megint megtámadtam: — Te — mondom neki —. mosd ki mán ezt a büdös úriszagot a ruhádból ... a szappanodat meg kihajítom. Az emberre ráragad, és akármerre megy, megérzik rajta. Veres Péter: Hazajött a húgom Veres Péter (1897—1970) a huszadik századi magyar próza jelentős egyénisége. Egyformán otthonos az elbeszélő prózában, az elmélkedő publicisztikában. sőt fiatalabb éveiben verseket is írt; egész nagy irodalmi életműve azonban mindenekelőtt sokoldalú közéleti tevékenységének egyik megnyilvánulása. Balmazújvárosban született, szülei uradalmi cselédek voltak. Veres Péter megélhetését is a kétkezi paraszti munka jelentette: négy elemi utángu- lyásbojtlár, napszámos, pályamunkás lett. Óriási műveltségét iskolán kívüli önképzéssel szerezte. Részt vett az agrár- szocialista mozgalmakban, tagja lett a helyi szociáldemokrata földmunkás szervezetnek. Az I. világháború idején az olasz fronton szolgált. A forradalmak idején a balmazújvárosi földosztó bizottság, a munkástanács, majd a községi direktórium tagja volt. A proletárdiktatúra leverése után a román hadsereg elfogta, másfél évre Romániába internálták. majd hazatérve a magvar ellenforradalmi bíróság ítélte el egyévi fogházra. 1922 után újra pályamunkás, mezei munkás lett. Első írásai a Népszavában jelentek meg, majd 1930-tól a baloldali folyóiratok (Századunk, Korunk, Gondolat. Válasz. Kelet Népe) rendszeresen közölték cikkeit, elbeszéléseit. Első önálló műve szociográfia (Az Alföld parasztsága, tQ36), ezt követte Számadás című önéletrajzi írása, majd 1940-ben a Gyepsoron, első szépirodalmi munkáit közreadó kötete. Ugyanezekben az években számos szociográfiai. politikai művet, felvilágosító vitairatot adott ki. A népi írócsoport bal szárnyához tartozott, s a Márciusi Frontba tömörült haladó erők egyik vezetője volt; a hatalom szemében annyira gyanús és megbízhatatlan, hogy a II. világháború idején nem katonának, hanem munkaszolgálatra vitték el. Végül megszökött, s egy budapesti pincében rejtőzött a felszabadulásig. 1945 után jelentős politikai szerepet vállalt mint a Nemzeti Parasztpárt elnöke, majd újjáépítési, később honvédelmi miniszter. 1954—1956 között az írószövetség elnöke volt. Próbatétel című elbeszéléskötetéért 1950-ben, Pályamunkások című müvéért 1952- ben Kossuth-díjat kapott. 1950-től 1957-ig jelent meg főműve, a Balogh család története gyűjtőcímű regénytrilógiája, melyben a paraszti élet századfordulótól felszabadulásig terjedő korszakának szinte enciklopédikus képét adja. Szépirodalmi alkotásokon kívül számos, műfajilag igen változatos kötete is megjelent, az író közéleti érdeklődésének, aktivitásának jeleként (olvasónapló, önéletírás, közírás- gyűjtemény, cikkek, tanulmányok). Töredékben maradt utolsó müve, a Szárszó, már halála után, 1971-ben jelent meg Nádasdi Péter szerkesztésében. Ügy szaglik az ember, mint a büdösbogár ... vagy mint a görény ... Kinevetnek miatta... A jányok meg maceráinak, hogy de úriszagod van, vajon hova jársz? Minek kell az embernek szagának lenni? Micsoda úri butaság ez? Megsértődött, s még sírt is. De a legnagyobb baja a koszttal volt. A jó gyomor mindent megemészt, szokták mondani, csakhogy nehéz ám mindent belerakni. Erzsink irtózik a máléskenyértől, feldörzsöli az ínyét és a szájpadlását, hiszen évek óta friss, finom pékkenyéren, zsemlén, kiflin, süteményen él. És hiába mondom neki, hogy a lebbencsleves hasonlít a tehénhúsleveshez, mert hiszen tészta és víz ez is, az is. S nem hiszi el. hogy a vízi cibere ecettel ér annyit, mint a tea citrommal vagy rummal, egyik sem arra való, hogy elhízzon tőle az ember. Hiába mondom neki, hogy az árpakávé jobb, mint a babkávé, mert a kávéban — én olvastam valami újságban vagy kalendáriumban — nincs semmi táplálék. ellenben van benne egy veszedelmes méreg, ami árt a szervezetnek, mert izgatja és idegessé teszi, pedig mink máris nagyon izgatottak vagyunk. A legjobban haragszik azonban az ezerédesre, amit cukor helyett használunk. Azt mondja, fáj a gyomra tőle. Azon erősködik. hogy amit én mondok, az csak olyan beszéd, mókázás. ő pedig inkább hisz az uraknak, egye meg a fene őket. azok tudják, hogy mi a jó meg mi az ártalmas. Az első napokban még csak megjárta, mert ő is hozott valamit újévre, édesanyám is sütött, hát elélt közöttünk. De néhány nap múlva már éhezett szegény és fanyal- gott. Keveset evett, megsápadt, édesanyám sopánkodott rajta. Hiszen van mit ennünk még nekünk, ha semmi más nincs is. de kenyerünk van, s a paraszt, ha kenyere van, elél rajta. S édesanyám a maga szegénységében igyekezett úgy csinálni, hogy ízletes legyen. A káposztát is úgy kimosta, hogy savanyú ne legyen (mert a hústalan koszton élő ember irtózik a savanyútól), és krumplit főzött hozzá németesen. De Erzsinek csak nem ízlett. Azt mondta, vadízű, mert nem húslében főtt meg. — Igaz — mondom én. — Én se szerettem az- ilyen rakott kánnsz- tát, hogy egy sor káposzta, azután másik sor káposzta, harmadik, negyedik sör káposzta, amíg tele nem lesz a fazék. Jobb volna úgy, ahogy az urak csinálják: egy sor kávézta, egy sor hús . . . De hát nem lehet mindenki úr. A pap is azt prédikálta a múltkor ... — Te mindig macerálódol... — Nem macerálódok én. hallod, de lásd, neked nem ízlik az itthoni élet. Elszoktál tőle. Jobb az urak konyháján. Inkább kezetcsókolsz egy büdös nagyságának, csak jól élhess... Na de hát mink? Nem mehetünk mindannyian szobalánynak. Aki otthon van, az mind úgy él, mint mink, meg még rosszabbul is. Van, akinek kenyere sincs. És nem ezerédessel, hanem cukorrépával édesíti a paszulyt. De a cukorrépa se az övék, hanem az uraságéból lopják. De mit csináljunk? Te is eladtad magád egy kis jobb kosztért, a másik is, az egyikből szobalány lesz, a másikból szakácsnő, komorna meg dajka meg lovász meg kutyapecér, rendőr, finánc, ispán, csősz, kutyaütő... a frász tudja mi, a többit meg, aki a nehéz munkát végzi, a kenyeret termeli, eheti a fene . . . Majdnem összevesztünk. Kicsit kemény és durva voltam, de nagyon bosszantott, hogy még azok is lenéznek bennünket, akik, hogy maguknak könnyebbséget szerezzenek, az urak körül lebzselnek. Ö ezt irigységnek vélte, és neheztelt érte. Hajnalban arra ébredtem, hogy ég a lámpa, és Erzsink motoz. Föl- pislantok, hát szedi a ruháját s pakol. Édesanyám is fönn van, és szipogva segít neki. Sajnálja. Vajon mi lesz vele? gén, én is azt kérdem magamtól: vajon mi lesz vele? De ő más értelemben, ö attól fél, hogy nem tud férjhez menni, és rossz lesz, én meg attól, hogy nem fog fölvilágosodni, és elvész a szol- galelkek között. Belőle lesz majd az a hűséges jó Liza, akiről az előkelő regényírók írják, hogy rajongásig szerette imádott kisasszony- káját. A barátnőm lassacskán úgy viselkedik, mint egy feleség ... Azt hinné az ember, ezek a vékony, far- mernadrágos lányok nem csinálnak nagy hűhót abból, mit eszik a fiújuk, de vele kifogtam! — Kicsi arany csillag — kezdi, alighogy beállít hozzám, — mit ennél ? Bekukkant a konyhába, a kamrába, a hűtőszekrénybe, mosogatni kezd .. . Utána megyek a konyhába. — Kicsi fészekrakó madárkám — mondom fogcsikorgatva. — Ha nem hagyod abba, moziba megyek. Azt feleli, hátra sem nézve: — Kicsi gyémánt mackó, mire hazajössz, olyan vacsorád lesz, hogy mind a tíz ujjad megnyalod. Lemegyek a moziba, persze dühöngök. Ö meg odafönt dudorász- va kotyvaszt. Kinek van türelme ehhez? Két óra hossza múlva hazaállítok. Némán eszem, nem dicsérem a főztjét, hadd fájjon a lelke. Nem állja ki, hogy meg ne kérdezze: — Ízlik, kicsi béresem? — Béres az öregapád! — vágom oda a villát, felpattanok, otthagyom az ételt. Becsörtetek a szobába, dühösen a szám sarkába lökök egy cigarettát (átkozott szenvedély!), háborgók és pöfékelek: Utánam jön, elém guggol, pityereg, szinte szétreped a farmer a kerek fenekén. — Mi van veled? — kérdezi. Ki tudnék ugrani a bőrömből. Nem sejti! Mert nem sejti... huszadszor ismétlődik meg ez a jelenet, de ha századszor ismétlődik, sem fog rájönni, mitől leszek ilyenkor ideges. Ugyanez történik, amikor kirándulunk. Az ember a barátnőjével lehetőleg olyan helyekre vágyik, ahol kettőjükön kívül senki sincs ... Erdei rétekre, patakpartokra ... Leterítjük a pokrócot, elhevere- dünk rajta, a barátnőm ölébe hajtom a fejem, várom, hogy suttogjon valamit. Megszólal: — Neki kellene látni a főzésnek, mert sose lesz készen az ebéd. ©yűjtsön rozsét, gazduram — tréfálkozik —, rakjon tüzet, addig én hámozom a krumplit... És nem dől rá, nem üti agyon egy vastag, jóságos fa! Feltápász- kodom. Már ég a tűz, táplálom, táplálom, hordom a rozsét, tördelem a térdemen, de ő még mindig a hagyma felvágásánál tart.
