Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
1982. OKTÓBER 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Eduárd Grács és Álla Maloletkova hangversenye Kamarazenei koncert Szolnokon Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kamarazene fogalmát az intim házimuzsikálás hangulatával társítsuk. Aztán rá kell jönnünk, hogy egyrészt a mai hangversenyzongora és hegedű hangja alkalmas egy nagyobb tér hiánytalan betöltésére, másrészt az utóbbi 200 év kamarazene-irodalmának java termése már igényli is a hangversenyterem ünnepélyes alkalmak atmoszféráját, a zenélési, illetve zenehallgatási alkalmak családi-baráti összejövetelekből társadalmi eseménnyé válását. így volt ez szerda este is az évad első filharmóniai koncertjén, ahol is kiváló hegedűst és remek kamaramuzsikust ismerhettünk meg Eduárd Gracs és Álla Maloletkova szovjet hegedű-zongora szonátapárosban. Ezen az estén élvezhettünk pergő mozgalmasságú zenei részleteket, a legmegraga- dóbbak mégis inkább a lassú zenék, s a bennük kirajzolódó kérlelő gesztusok, a lírai, vagy éppen áhitatos beszédesség voltak. A művek elsősorban intelektuális, de mégsem érzelemmentes megközelítése sok öröm forrása volt a hallgató számára: világos formarajz, jól átgondolt és következetes artikuláció, tökéletes összjá- ték, stílusbiztonság. Eduárd Gracs, amilyen fölényes biztonsággal, virtuózán kezeli a hangszert, olyan biztonsággal beszéli a legkülönfélébb stíluskorszakok zenei nyelvét is, Mozart B-dúr szonátájában sok apró nekiszaladással-meg- nyugvással, a feszülitségi és oldási pontok kiélezésével tette beszédessé a zenét. Piano színei nem túl szépek, tévedhetetlen intonációja azonban lenyűgöző. A zongoránál közreműködő Álla Maloletkova lágy piánói jól szolgálták a két hangszer közötti egészséges hangzásegyensúlyt, a sziporkázóan fényes mozarti hangvétellel viszont adósunk maradt. Nagy erényük, s feltehetően sikerük titka is ez, hogy minden külsőségés hatásvadász megoldást kerülnek, csak a lényegre koncentrálva szólaltatták meg a művet, amely ezzel a puritán előadásmóddal sokkal nagyobb hatást váltott ki, mintha látványosan „eladták” volna. Cesar Franck a múlt századi francia romantika jeles képviselőjének népszerű A-dúr szonátája, ez a francia édesség, elbűvölő modorban hangzott el. Franck- stílusának jellegzetessége, hogy Bach polifóntechniká- ját ötvözte művészetében a romantikus zenei nyelvezettel. Jól érvényre jutott a darab karakterbeli sokfélesége. Élveztük a finoman mértéktartó romantikus előadásmódot, az intenzív, de nem édeskés hegedűhangot. Valami mégis hiányzott ebből az előadásból. A zongorista pedig ideális kamarapartner, alkalmazkodó készsége predesztinálja erre a műfajra, de a hegedű szólamának szenvedélyes kitárulkozását a zongora mintha szárnyaszegetten követte voltra. Hiányzott az igazi, jól megfogott, magvas forte hangzás a teítebb fakturájú részletekben. A kölcsönös inspirációtól átfűtött közös szárnyalás élménye így elmaradt. Az est csúcspontja a zenei és technikai szempontból egyaránt fölényesen megoldott Prokofjev-szoná- ta volt. Ebben a fanyarul humoros, váratlan ritmikai és hangnemi váltásokban bővelkedő dallamos Prokof- jev-zenében mindketten maximálisan kihasználták a ritmikai szabadság, az ago- gi'ka lehetőségeit, de úgy, hogy közben soha sem lépték át azt a határt, amelyen túl már veszélybe került volna az összjáték. Ezzel a rugalmas együttmuzsikálás- sal szinte „együtt lélegezve” sokszor úgy olvadt össze a zongora és a hegedű szólama, mintha egyetlen hangszert hallottunk volna. A szonátapáros estjének élménye végeredményben ebből a rugalmasságból, alkalmazkodóképességből és a művészi stílusérzék biztonságából táplálkozott. Hallhattuk még Ravel Tzigan című hegedűdarabját, könnyedén virtuóz bril- liáns formában. A művészek két ráadásszámmal Ga- dovszkij Régi Bécs című keringőjével és Brahms Magyar táncaival köszönték meg a közönség tapsait. Labáth Valéria Üj állandó kiállítással gazdagodott a 25 éves jubileumát Ünneplő Magyar Nemzeti Galéria. A Budavári Palota „D” épületében az idei múzeumiműemléki hónap kiemelkedő eseményeként megnyílt a 15—16. századi későgótikus szárnyasoltárokat bemutató kiállítás. A trónteremben tizenegy középkori szárnyasoltárt, valamint táblaképeket és faszobrokat tekinthetnek meg a látogatók Hétvége a törökszentmiklósi művelődési központban Hangversenyek, pódiummüsorok, játszóház a gyerekeknek A törökszentmiklósi művelődési központ igazgatója, Tóth András véleménye szerint nem az időpont, hanem elsősorban a program határozza meg, hogy van e közönsége. Egy érdekesnek, színvonalasnak ígérkező előadás, pódiumműsor, hangverseny, kiállítás hétköznap éppúgy számíthat sikerre, közönségre, mint hétvégén. Tapasztalataik legalábbis ezt igazolják. Éppen ezért, a művelődési központ az ötnapos munkahét általánossá válásával sem változtatott lényegesen addigi műsorpolitikáján, ami persze nem jelenii azt, hogy nem számol az emberek. — felnőttek és gyerekek — megnövekedett szabad idejével. — Hétvégi szokásaink még alakulóban vannak. Embere, családja válogatja, hogy mire szánja a szombatot, vasárnapot: munkára, pihenésre, családi kirándulásra, netán művelődésre, szórakozásra — mondja az igazgató. •— Nekünk feladatunk, hogy arra ösztönözzük az embereket, hogy hétvégeken is éljenek a művelődési központ nyújtotta lehetőségekkel. A ház nyitva áll, akárcsak korábban műsoros, táncos rendezvények, az ifjúsági klubok várják a fiatalokat. Kiállításainkat is rendszerint pénteken nyitjuk, egyfajta hétvégi programot is kínálva ezzel. — Az ötnapos tanítási hét bevezetésével a figyelem most elsősorban a gyerekek felé fordult. — Az iskolákkal, az úttörőszervezettel közösen mi is részt vállaltunk a gyerekek hétvégi programjainak megszervezésében. Szombatonként teljesen kötetlen, játszó- ház jellegű foglalkozásokra várjuk őket, rajzolhatnak, szőhetnek, fonhatnak, ilyenkor tartja „óráit” a tánciskola, táncházat is rendezünk, a programok mindig a gyerekek kedve és érdeklődése szerint alakulnak. Azt tapasztaltuk, hogy ezeken a foglalkozásokon jól érzik magukat a gyerekek, sőt azok a szülők is kellemesen töltik az idejüket, akik elkísérik őket. Az ilyen apukák és anyukák még kevesen vannak, a közös játékkal eltöltött néhány óra pedig maradandó élmény lehetne szülőnek, gyereknek egyaránt. — Törökszentmiklós 2f> ezer lakosa közül hányán fordulnak meg a művelődési ház hétvégi programjain? — Teljesen változó, van amikor kétszázan, van amikor nyolcszázan. ha műsoros rendezvényt tartunk, ennél is többen. Ezek a számok azonban nem lehetnek mérvadóak. az iskolák, a munkahelyek is szerveznek hétvégére programokat. Azt tapasztaltuk, hogy a felnőttek inkább különböző szolgáltatásokat várnak tőlünk, előfordul, hogy kirándulási útvonalat állítunk össze számukra, olykor a budapesti színházak műsoráról, kiállításokról kérnek tájékoztatást és még sorolhatnám. Ügy vélem a művelődési központnak ezt az információs, tájékoztatási funkciót is fel kell vállálnia. — Az őszi és téli hónapokban milyen rendezvényekkel várják a közönséget? — Az ősz és a tél a sorozatok jegyében telik. Pódiumműsorok, hangversenyek az ifjúságnak és a felnőtteknek, havonta szórakoztató műsorok, jóga, szabásvarrás és nyelvtanfolyamok szerepelnek többek között a kínálatunkban. Meghirdettük a szocialista báigádok levelező vetélkedőjét, amelyhez előadások kapcsolódnak. — Több neves tudóst, publicistát látunk vendégül. Előadás- sorozat indul pedagógusok számára, de lesz népművészeti kirakodóvásár is és természetesen szakköreink, művészeti csoportjaink, klubjaink is váriák az érdeklődőket. Mi továbbra is hétnapos munkarendben gondolkozunk, min- dennanra igyekszünk megfelelő. színvonalas programot nyújtani a törökszentmikló- siaknak. Tragikomédia felső fokon A Ványa bácsi a Szigligetiben Ványa bácsi (Kovács Lajos) és Szerebrjakov professzor (Vallai Péter) A tehetetlenségnek van egy foka, amelyen túl már csak nevetni tudunk gyarlóságainkon —szüntelenül ez járt a fejemben, miközben Csehovval együtt Ványa bácsin és a többier- ken jókat derültem. Mert különös dolog történt, kedves olvasó: láttam nevetni Cse- hovot. Eddig ugyanis, a színházban ha volt vele találkozásom, többnyire szomorú szemekkel, fájdalmas arccal nézett rám, vagy búskomoran, olykor szánandó gyámoltalansággal pislogott felém. Most a Szigligetiben nevet! No nem hahotázik, nem harsog, nem is kuncog, csak el-elhúzza a száját mosolyra, egy-egy félreérthetetlen gesztust tesz, amiből érezni lehet: lelke mélyén nevet. Neveti környezetének már-már képtelennek tűnő emberi gyarlóságait, kissze- rűségeit; neveti embertársainak kicsinyes pózait, neveti a pökhendi üresfejűsé- get, neveti a naív és túlzó diákos rajongást, neveti a tehetetlenségében bohóckodó, elherdált, elfuserált tehetséget, neveti a szolgalelkű, boldog együgyűséget. Neveti, s közben szinte észrevétlen sír és zokog a lelke. Különös nevetés ez. varázsa van, mert emberi. Hányszor leírták már Csehov sajátosságai között a tragikomikus jelenlétét, hányszor kísérelték már meg színpadon kifejezni — sikertelenül vagy csak részsikerrel — ezt a sajátos érzelmi összetettséget, ezt a modern életérzésre valló, a ma emberéhez is közel álló szemléletet hordozó írói világot! Amikor egyszerre láthatjuk magunkat kívülről és belülről, amikor érzelmeinket nemcsák megélni vagyunk képesek, de megítélni is tudjuk őket, s akár nevetni is tudunk rajtuk — magúnkon. A Ványa bácsi szolnoki előadásának igazi újdonsága, mondhatni csodája: a nevető Csehov, aki titokban zokog. Zokog, mert fáj neki, hogy az ember elvesztette természetes viszonyát a világgal, környezetével s embertársaival. (A modern elidegenedésnek milyen korai gondolata, már a századfordulón), s nevet, mert milyen mulatságos is az ember ebben a természet-ellenes, „elszigetelt” állapotában. Énnek az előadásnak a kulcsszava: mulatságos, a szó bonyolult, összetett értelmében. Nézzük csak: vajon nem mulat- ságos-e az a Ványa bácsi, aki elpazarolván tehetségét egy vidéki gazdálkodásban, miután felismeri eme áldozatvállalásának értelmetlenségét, egyszeriben bohóckodni kezd (jószerivel csak egy csörgősipka hiányzik a fejéről. az előadásban ezért szerencsés a kissé fura öltözete. mely inkább vall bogaras jellemére, semmint köznapi foglalkozására); vagy az a Szonya, aki a leghalványabb remény nélkül is vakon imádja, felnőtt nő létére kamaszos rajongással övezi a doktort, a környék egyetlen valamirevaló férfiját: s maga Asztrov doktor is, nem megmosolyogni való-e szüntelen szavalataival, pótcselekvésnek tűnő — az is! — erdészkedő buzgalmával: s nem kell-e derülnünk a háziak, a dadus és a szolgává lett, lecsúszott kisbirtokos primitívségeinek a látóin'.' Es a professzor, ez a felfújt hólyag, aki anélkül birtokolja már évtizedek óta a tudósi címet, hogy huszonöt év alatt egyetlen önálló gondolata lett volna. Nem volt-e mindez Csehov szemében komikus? S nem az-e még inkább most, a mi szemünkben? (Egyébként Csehov rögeszmésen hirdette maga is, hogy drámái valójában vígjátékok). Túlzás lenne persze csak a komikusra leszűkíteni Csehov írói világát, mely ennél — ahogy az előadás is bizonyítja — sokkal összetettebb és jóval gazdagabb. De a dolgok mai megítélésében, a színpadi megvalósítás alapvető szemléletében e tulajdonság ilyetén kiemelése, ahogy most ebben a szolnoki Ványa bácsiban történik, a drámához való közeledés eredményes módja. Talán ezért is érezhetjük a csaknem • száz esztendős klasszikus művet oly frissnek és elevennek a színpadon, akár egy kortársd rámát. Szava oly ismerős, hangja oly közeli. Csoda történt, ahogy minden jó előadás színházi csoda: újjászületett egy klasszikus. Ha tetszik, megfiatalodott. Az előadás Csehovból azt igyekszik mindenáron felszínre hozni —< s milyen jó ezt tapasztalni —, ami ma is teljes erejével szól belőle: a dolgok mélyére hatol, így fedezik fel a szerzőben a képtelenségek komikumát. Paál István jól veszi észre, hogy milyen mulatságosak a szinte már az abszurd határát súroló emberi torzulások. A szinte már abszurd helyzetek, amelyek — s ez már az előadás távlatait is érinti —• végső soron egy már-már lehetetlen társadalmi berendezkedés abszurdumára vezethetők visz- sza. Ily módon a csehovi nevetés, az előadásra is olyan jellemző humor — bár a szerző embertársain csattan —. lényegében egy pusztulásra ítélt feudális társadalomnak szól. Ez a nevetés hallatszik ki a jól szervezett, tiszta beszédű előadásból. Nincs itt semmiféle mélyér- telműsködés, finomkodó sej- telmesség, nincserek nagy csendek, s elmélyülést mímelő kínos szünetek —, de van dráma, van feszültség, és van költészet is. módjával. A rendkívül artisztikus előkép zöldellő fenyőivel, a lombokon átszűrődő fény csillogó játékaival, s e pompás látványhoz a csicsergő madárkórus, s a hatalmas fehér leplek, melyeket mint nyitott ablakokban a függönyöket meg-meglibbenti a tavaszi áer. — színpadi köl- teménv. Pompás és impresz- szionáló. léleksímogató. és szemkápráztató. És kifejező. Azzal összefüggésben, ami maid következik, a sivár, szegényes emberi világgal szembesülve, eleven kontraszt. És nyoma sincs itt holmi zsánerkép festegetésnek, egy-egy hangsúlyos tárgy, egy-egy pontos jelzés atmoszférát teremt, történéseket fejez ki. Itt az egyedülálló asztalon elterpeszkedő szamovár — a teázgató vidéki élet egymagában. Nagyvonalúan végigvitt munka ez a Ványa bácsi, apró pepecseléseknek semmi n.yoma benne. (Igaz, ennek a jótékony nagyvonalúságnak egy-egy jelenet, mely a háttérben zajlik, s a díszlet miatt nem mindig jól kivehető, „áldozatául” esik. De ez csak afféle szeplő, semmi több.) Szigorúan felépített előadás, amelybeit minden eszköznek fontos szerepe van. Itt van például az evés, milyen tudatosan bánnak vele. A Ványa bácsi szereplői gyakorta esznek, vagy épp csak csipegetnek, vagy majszolnak valamit. , Akkor is, ha valami fontosról beszélnek. Ahogy például Szonya is teszi, ábrándjairól regél, s közben rágcsál. Mily leleplező mindez, és elidegenítő és mulatságos.' Hány hasonló példát hozhatnék efféle „finomságokra”. És itt érkeztünk el a színészekhez: ezúttal valamennyien művészek. Nem szerepeket játszanak, embereket alkotnak a színpadon. Érző, lélegző embereket, s nem holmi figurákat. Szinte lehetetlen közöttük érték- rendbeli különbségeket tenni. Asztrov doktorban An- dorai Péter kitűnően formálja meg a világot s benne önmagát is ironikusan, felülről néző értelmiségit; mesteri, ahogy szóballonjait felfújja, aztán egy óvatlan mozdulattal kiszúrja; elpukkasztja őket, s ott marad előttünk a semmi. Stílus van ebben és sok-sok szellem. Nem az iszákos, széthullott jellem, hanem a maga korlátáival, és a világ törvényeivel tisztában levő. éleslátású józan ember. Kovács Lajos Ványa bácsijában nagyszerűen van együtt a vérző ember és a zseniális bohóc. Taszító manírjaitól megszabadultam felszabadultan játszik, amit csinál élvezetes. Vallai Péter professzora : nevetségesen félelmetesen óriás. Ha végigmegy a színen, megtelik vele a színpad. Ez a professzor egyébként olyan élő — ka- máslival, cvekkerrel és nyakában selyemsállal —, hogy nem lepődnék meg, ha valamelyik utcasarkon egyszer- csak szembetalálkoznék vele. Nem egy nyugalmazott öreg professzor, ez egy nagyon is aktív — némber. Fekete András Tyeleginje maga a megtestesült együ- gyűség; öntudatlanul, tehát „boldogon” él a világban; annak is örül a szerencsétlen, hogy megszökött felesége az imádottjának gyermekeket szül. S milyen „természetesen” tesz egyenlőségjelet a szerelmi megcsalás és a hazafiúi árulás közé. Öt látván valóban nem tudja az ember: sírjon vagy nevessen-é. És a nők: Takács Katalin Jelenaként szépségének hódító illatával belengi az egész színpadot aztán maga is beleszédül saját illatába. Csillog-villog üresen, felvonásokon át, s egyszercsak feltör belőle az elnyomott nő önérzete és fájdalma. (Az első rész végének nagyszerű pillanatai ezek), s a csillogó felszín alatt lám, érzékeny szív dobog. És Szonya, ez a fonnyadt kis virág, aki anélkül hervadt el, hogy ki sohasem nyílott — Szoboszlai Éva remek alakításában — ilyen jónak soha nem láttam még őt. ennyire karakteresnek, ennyire szuggesz- tívnek. Nagyon jó Szendrey Ilona dadusa, s bár jóformán meg sem szólal, mindig érezni, hogy jelen van, amikor a színen látjuk, Koós Olga semmire nem figyelő, önmagába meredő nagymamája. Helyén van Kis T. István szolgája is. Végül is: Paál István ezúttal nem „talált ki” semmit, \ — bár kétségtelen, P pompás élőkép az ő leleménye —. művésztársaival mégis valami nagyszerűt visz végbe: rádöbbent • bennünket, hogy milyen korszerű, „mai s/erző” ez az Anton Pavlo- vics Csehov. Aki szereti Csehovot és a jó színházat, annak ezt a Ványa bácsit látnia kell. Feltétlenül. —te — Valkó Mihály
