Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
8 1982. SZEPTEMBER 4. Irodalom, művészet (Száz fa) fmufiftu' tuwzUáikáL Déry Tibor (1894—1977) modern prózairodalmunk sokoldalú egyénisége, szinte csak napjainkban lezáruló életművének jellemző vonása az állandó megújulás, sokszínűség. Budapesten született, nagypolgári családban. A Kereskedelmi Akadémia elvégzése után nyelveket tanult Svájcban, majd tisztviselő lett. Első írásai (elbeszélések és versek) 1917-től jelentek meg a Nyugatban. A forradalmi eszmék hatására fiatalon szakított családjával, környezetével. Csatlakozott az antimi- litarista mozgalomhoz• belépett a kommunista pártba, s a Tanácsköztársaság alatt tagja volt az Írói Direktóriumnak. A forradalmak leverése után emigrált, a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett, majd Bajorországban, Párizsban, Perugiában élt. 1926-ban hazatért, részt vett a Dokumentum című szürrealista folyóirat szerkesztésében, majd újra külföldre távozott. Országról országra vándorolt, Berlinben tanúja volt a német fasizmus hatalomátvételének (tapasztalatait Szemtől —szembe című novellafüzérében dolgozta fel), Bécsben részt vett az 1934-es munkásfelkelésben. Ekkor kezdte írni A befejezetlen mondat című regényét a harmincas évek magyar nagyvárosáról és két szembenálló osztályáról. A korábbi évek avantgárd kísérletei után művében a realista hagyományokat követte, felhasználva ugyanakkor a modern európai regény vívmányait is. Regényét 1937-ben, már Magyarországon fejezte be, de megjelenésére csak tíz évvel később kerülhetett sor. Egyre inkább mellőzték Déry egyéb írásait is, Gid Szovjetunióról szóló útinaplójának lefordításáért pedig kéthavi fogházbüntetésre ítélték. Fordításokból tartotta fenn magát. A német megszállás alatt illegalitásban élt■ és kapcsolatot tartott az ellenállási mozgalommal. A felszabadulás után újra belépett a kommunista pártba. Sorra jelentek meg addig kiadatlan és újabb művei, több ízben tagja volt az írószövetség vezetőségének. 1947-ben Baumgarten-, 1948- ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Ebben az évben kezdte írni később befejezetlenül maradt Felelet című regényciklusát, mely magasan kiemelkedett az ötvenes évek elejének sematikus irodalmi terméséből. 1952-ben a második kötet megjelenése heves vitát váltott ki, a dogmatikus irodalompolitika egyaránt támadta a szerzőt és művét. Ezután figyelt fel Déry az államvezetés és a társadalom között támadt feszültségekre, s több írásában bírálta a tapasztalt torzulásokat. A súlyos tapasztalatok nem törték meg alkotókedvét, s lassanként a szocializmusba vetett hite is újjászületett. 1963-ban Szerelem című kötetében jelentek meg újabb elbeszélései, majd utópisztikus, történelmi, önéletrajzi regényei. Az eszmékkel és eszményekkel történő számvetés öltött alakot naplójegyzeteiben és az utolsó évek kisregényeiben. Drámáit több színházunk műsorára tűzte. Munkásságának elismeréséül nyolcvanadik születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. arminc-negyven asz- szony állt a pesti rakparton, a Shell- petróleum raktár- épülete előtt. A raktár cementből épült, egyik sarkára apró deszkabódé volt biggyesztve, az őr lakása. A tenyérnyi ablakban, kis fakalitkában egy pinty csipogott a felkelő nap első sugaraiba. Az asszonyok a raktár megnyitására vártak. Volt, aki már reggel négy órakor érkezett az apró- hirdetés nyomán, mely zsákvarrónőket toborzott a vállalat rakparti műhelyébe. Kendőjüket összébbhúzva topogtak a hűvös hajnalidőben, és nézdegélték, hogy mögöttük mint növekedik a sor, amely lassanként már az Országház első lépcsőjéig húzódott. Reggel hét felé már vagy kétszázan lehettek, de a munkásfelvétel még nem kezdődött meg. A deszkabódé kis ablakában megjelent az őr borzas feje, meglepett, álmos szemmel tekintett ki a csendesen mormogó, hosszú asszonycsapatra. —■ Mit keresnek itt? — kérdezte az ablaka alatt állóktól. — Felvétel? Nekem nem szóltak az irodában. — Miért szóltak volna? — mondta egy asszony. — Majd kijön egy tisztviselő. Az őr lesimította bajszát. — Hát ha kijön, kijön — dörmögte. — Csak várjanak! — Álmos szemmel végignézett a soron, hogy van-e köztük megtekinteni való csinosabb lány is, azután magára csukta az ablakot. Az asszonyok tovább vártak. Űjabb jelentkező már nemigen jött, sőt akadt a leghátul ácsorgók között, aki néhány percnyi várakozás után feladta a reménytelen játszmát, megfordult és hazament. Azok, akik éjszaka érkeztek, s már négy-öt órája lődörögtek a raktár előtt, a Duna felől felhúzódó hideg szélben, amely néha úgy csavarodott lábuk köré, mint egy vizes kendő, még türelmesebbek is voltak, mint a később jöttek. Lábukon ide-oda váltogatva a testsúlyt, topogtak, kabátzsebükben motozgattak, és a kültelki liturgiák panaszos dallamvezetésével csendesen elbeszélgettek egymással. Az első sorban egy hallgatag, hatalmas termetű asszony állt; jó két fejjel magasabb volt á többieknél, mellette egy kis termetű, öregebb nénike, aki szomszédnőjének épp hogy a melléig ért. Mindketten gyalog jöttek be a külső Angyalföldről, oly módon, hogy Rózsánénak ötlépésenként meg kellett állniá, hogy Piroska néni utolérhesse. A fogat, a gond csendes ostorpattogtatása közben így is elsőnek futott be, jóval virradat előtt, jövendő munkahelyére. — No, már kivirult a nap — mondta Piroska néni, aki néhány éve költözött fel a révfülöpi szőlőhegyekből Pestre. — Mindjárt melegebb lesz! — tette hozzá biztatón, s jólelkűen elmosolyodott. — Melegebb lesz? — ismételte Rózsáné, aki már két órája nem szólt egy szót sem. Rövidre nyírt szőke haja volt, hatalmas mellein sötétkék, vastag férfiszvetter feszült. Kiugró pofacsontjai fölött az apró szürke szemek oly lassan forogtak — ha egy elmozduló embert vagy tárgyat követett tekintetével —, mintha nem találná meg, csak bizonyos idő elteltével az irányt, amelyben a pupillákat el kell indítania. Beszéde is lassú volt, különösen az első szavak indultak meg nehezen, melyekkel mintegy a mondat útját s irányát tapogatta ki, de ha lassú tekintetével végül elfogta az embert, és szemügyre vette, és ugyanakkor, mint egy második, súlyosabb anyagú pillantást, rávetette beszédének nehézkes sugarát, és rögtön utána nem várt gyorsasággal feléje hajolt hatalmas törzsével — háromszorosan s egyre nyomatékosabb anyaggal, tekintettel, hanggal, majd egész testével valósítva meg a megszólítási szándékot —. akkor nemigen lehetett kitérni előle, és a legtöbb ember hirtelenében megzavarodott, mintha egy bivaly állt volna fel vele szemben. — Melegebb lesz? — ismételte. — Be jó kedve van, Piroska néni! — Ez a hideg szél ne fújna — szólt egy asszony. Piroska néni nevetett. — Sokan kérdik, hogy minek a szél—mondta lányosán csengő, friss hangján. — Az tisztítja meg a levegőt. Ha nem volna szél, megbüdösödne az ember. — Azt amúgy is! — Rózsáné öklével megkocogtatta a deszkafalat, de senki sem felelt, az őr már elment hazulról. Időközben egy rendőr is előkerült, és komor bajusszal hallgatta a panaszkodó nőket, egy-egy nem hivatalos, lá- gyabb tekintetet vetve a fiatalabbakra. — Türelem, asszonyok — mondta —. majd csak megöregszünk. — A hosszú libasornak már nézői is akadtak, a rakpart fölötti sétány vaskorlátjának támaszkodva, egy-egy lézengő suhanc fütyü- részett, fejük fölött egy német nevelőnő a kabátjánál fogva húzta vissza neveltjét, aki felülről célba köpködött a nők fejére, olykor egy sétáló öregúr megállt egv percre, és megkérdezte a rendőrt, mire várnak az asszonyok. A sor oly hosszú volt, hogy a végéről nézve úgy tetszett, mintha a délelőtt párái közt kanyarogva, csendes zümmögéssel beleveszne az égbe, a magasan szálló, rózsaszínű felhők közé. A nap most már erősen sütött, és átmelegítette a rakpartra leballagott angyalok megrekedt rongyos menetét. A raktárőr is visszaérkezett közben. — Menjen már, telefonáljon az irodába! — mondta egy asszony. — Meddig várjunk? — Ki fizeti meg nekem a húsz fillért? — kérdezte az őr mogorván. Várjanak csak nyugodtan, majd csak ideér valaki. Milyen munkára rendelték be magukat? Déry Tibor: Békebeli vidám történél — Zsákvarrásra. — Zsákvarrásra? — kérdezte az őr csodálkozva.’ — Nekünk nem kell zsák. —■ Miért ne kellene? — Dehogynem kell, bácsi — szólalt meg egy mellette álló suhanc. — Nem tudja, rendelet jött, hogy ezentúl zsákban kell árusítani a benzint! Piroska néni nevetett. — Mint a lisztet! — Úgy van — mondta a suhanc. — Zsákban nem olyan tűzveszélyes, mert nem folyik ki olyan könnyen, mint a kannából. — Jaj, az isten áldja meg azt az aranyos eszedet —■ kiáltotta Piroska néni, és megdörzsölte gém- beredett kezét —, gyere ide, hadd rántsam ki a füledet! — Hozzak egy létrát is, néni? — Az asszonyok nevettek. — Minek? — Hogy a néninek ne kelljen ágaskodni — mondta a gyerek udvariasan. A rendőr is, körútjáról visszajö- vet, újra megállt a sor előtt! — Ki rendelte ide magukat? — kérdezte a legelöl állóktól. — Hirdettek az újságban. — Micsoda újságban? — A rendőr hosszasan tanulmányozta a feléje nyújtott lapot, majd bajuszát mozgatva, visszaadta. Az őr, aki vállán áthajolva szintén elolvasta, hátratolta fején a sipkáját. — Menjenek haza, asszonyok — mondta hangosan —, magukát alighanem rászedték. Most látom az újságból, hogy április elseje van. Néhányan nevetni kezdtek. A hosszú sorokon végighullámzott a kacagás, két-három percbe is beletelt, mire a füzér legvégére, az Országház lépcsőjéig ért, s a nehéz angyaltestekből kioldódva, szét- foszlott a napfényben. — Menjen már, maga vén kópé! — mondta egy lány az őrnek. Minthogy érezhetően felmelegedett, az asszohyok már jobbked- vűen panaszkodtak. Piroska néni egy darab száraz kenyeret kaparászott ki zsebéből, és vén ínyével oly jóízűen elcsámcsogott rajta, hogy a levegőben rögtön több koszorú piros kolbász tűnt fel, és mint a dicsfény, ízesen és köny- nyen keringeni kezdett a nők feje fölött. A Duna már teljes felületével odaadóan csillogott a napfényben. Rövidesen annyira felmelegedett a levegő, hogy az egyik partmenti uszályon három matróz levetette az ingét, és meztelen, tetovált felsőtesttel máriásozni kezdett. A szomszéd uszályon egy öklömnyi fehér kutya vidám csa- holásba fogott, mintha ő is megszimatolta volna a Piroska néni feje fölött keringő és egyre jobban megvalósuló kolbászkoszorút. Az én fiam mészárossegéd — mondta egy asszony —, de már egy éve munka nélkül van. Tegnap elment a Közvágóhíd elé. s negyven fillérért eladta a kötényét. A nézők serege időközben már úgy elszaporodott, hogy a sétány vaskorlátja, mint egy emeleti erkély, teljesen megtelt és a kíváncsiak, köztük több gyerekkocsit tologató kis cseléd, leszivárogtak a rakpartra, a játékszín közvetlen közelébe. — Menjenek már haza — kiáltotta közülük egy kis parasztlány, akinek megesett a szíve az ácsorgókon —, nem értik, hogy csúffá tették magukat! — Olyan lelketlen ember nincs! — felelte egy asszony a sorból. — Hát persze hogy nincs —szólt egy hang a nézők közül. — Várjanak csak nyugodtan, legalább éjfélig! — Miért csak éjfélig? — mondta egy suhanc. — Nem szabad az ilyen jó munkaalkalmat könnyelműen elszalasztani! — Nem tévesztették el a házszámot? — kockáztatta meg valaki. Nevettek. — Nagysád, hogy egy zsák benzin? — Mennyi a napszám? — érdeklődött valaki. — Olcsón ne vállalják. — Menjenek haza! — Isten őrizz — tiltakozott a suhanc. —■ A világért se menjenek haza! — Hogy megverik magát otthon, néni — mondta vigyorogva egy inasformájú gyerek —, ha munka nélkül megy haza! Csudára megverik ! Az asszonyok nemigen feleltek, többen hátat fordítottak az okve- tetlenkedőknek, egymás közt súg- dolóztak, vagy félszegen mosolyogva maguk elé bámultak, mintha nem is értenék, hogy miről van szó! Akadt itt-ott, aki magából kikelve, vérvörös arccal olykor visz- szafeieselt, de ezek is rövidesen elhallgattak, és a kétszáz asszony egyre csendesebb lett. Dél felé járt már az idő, a leghátul állók közül többben éhségtől korgó gyomorral elsomfordáltak, a sor közepéből is hazaszéledtek néhányan, de azon túl mindenki a helyén maradt, kiki kétségbeesetten ragaszkodván ahhoz a vékonyka kis reményhez, amit a többiek kitartása keltett benne. Ott maradni nem volt kilátástalanabb, mint hazamenni. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az ember elmegy, s utóbb mégis kijön a tisztviselő, és felfogadja azokat, akik ottmaradtak. Amikor a vízen áthallatszott a túlsó partról a Batthyány téri templom déli harangütése, mégis számosán felkerekedtek és szitkozódva, sopánkodva és jajgatva, vagy szótlanul, komor dühvei odébbáltak. — Menjen telefonálni! — kiáltották többen az őrnek, aki rosszkedvűen álldogált a bódéja mellett. — A saját zsebemből fizessem? — Majd megfizetik magának az irodában! — Dehogy fizetik! Adják össze maguk! — Még pénzt is adjunk? — kiáltotta egy elkeseredett lány. Mátyás B. Ferenc: Sivárság Fecskék villantak el az ablak előtt. Mint érzelmes és illetlen gondolatok, hátrahagyták megfoghatatlanságuk izgalmát. A felhőcsíkos ég te'.e- írt kérvénypapírként meredt a házakra. Autó melegített a közelben, burrogása összekuszálta a környéken alvók álmait. Néhány gerle tollászkodott egy televízió-antennán, akár a tegnap. Baloghnénak nem kellett órájára néznie ahhoz, hogy megállapítsa, nemsokára fel kell kelni. A nap úgy siklott ablaka elé az éjszakából, ahogyan indulást jelző fénysorompó vált pirosról zöldre az állomáson. Munkaruhás férfi baktatott át az úton. Baloghné a hajnal csendjében követni tudta fáradt, csoszogást csöppentő lépteit. Soruk ajtajánál .szakadt meg, kisvártatva Balogh dugta be fejét a szobába. — Szia. Reggel van. Baloghné tudta. Behunyta szemét, és áliáig húzott papla- na védelmében elérhetetlennek és biztonságban érezte Rózsáné a kabátzsebébe nyúlt, és odaadta az utolsó húszfilléresét. Az őr észrevette, hogy hatalmas karja reszket, miközben markába nyomja a pénzt. Arcába nézett, de ez mozdulatlan volt, mint a márvány. Amikor egy negyedóra múlva egy rendőr kíséretében visszajött — egyedül nem mert a felizgatott nők színe elé kerülni —, s közölte velük, hogy a Shellnek nincs szüksége zsákvarrónőkre, olyan jajgatás, káromkodás támadt, hogy a rendőr is jobbnak látta, ha segítséget kér a legközelebbi rendőrőrszobából. Attól tartott, hogy egyedül nem bírja féken tartani a nekivaduló asszonyokat. Az ég beborult, hideg szél vágott fel a folyó felől, a matrózok felhúzták ingüket, és harcra készen kiléptek a partra. — Én nem csodálnám — mondta valaki a tömegben —, ha szétszednék a raktárt! — Miért, a vállalat tehet róla? — kérdezte egy hivatalnok. —• Nem tehet róla. — Hát akkor? — Hát akkor!! — ismételte a másik elgondolkodva. Az emberek kissé gyanakodva méregették egymást; feltehető volt, hogy aki az apróhirdetést betette a lapba, szintén a helyszínen tartózkodik, és csendben figyeli az események fejlődését. Akárki lehetett, elbújva a tömegben, s minthogy nyilvánvalóan őrizkedett attól, hogy elárulja magát, mindenki gyanús volt, mindenki bizalmatlanul nézegette szomszédját, és hogy önmagáról elterelje a gyanút, felháborodottan kiáltozott. A közeledő zivatar azonban megköny- nyítette a rendőrök dolgát. Rövidesen már csak harminc-negyven nő vesztegelt a raktárak előtt, a szétvert sereg luciferi magja. . — Gyerünk haza, Rózsáné — mondta Piroska néni, szeméből tö- rölgetve a könnyeket —, ilyen jót már régen nem kacagtam. Eszem azt az édes eszét annak, aki kitalálta. ózsáné nem felelt. Egy közeli téglarakáshoz lépett, jobb kezével felmarkolt két téglát, és oly könnyedén, mintha kavicsok volnának, az őr bódéjához vágta. A deszkafal megreccsent, az ablak betört. — Ez se rossz — kiáltotta Piroska néni, aki az oldalát fogta a nevetéstől —, én is megpróbálom! — Két kezével felemelt egy téglát, és gyenge, öreg karjaival a bódé felé hajította, de a lövedék egy lépéssel a cél előtt fáradtan lehullt. — Micsoda egy bornyú vagyok — dörmögte az öregasszony, és duhaj mozdulattal feje búbjára tolta kis svájcisapkáját. Az összetört ablak csörrené- sére az asszonyok sikoltozni kezdtek, többen futásnak eredtek. Egy fiatal lány az izgalomtól térdre rogyott. — Ne bántsák azt a szegénv /őrt! — kiáltotta kétségbeesetten. — Hát tehet az róla? Agyonütötték a madarát. magát, mint születni késlekedő pillangó a bábban. Balogh a konyhába ment, és vizet csurgatott a teáskannába. „Mintha kisdolgát végezné-’ — gyorsult fel az asszony lélegzete. Ez a gondolat gyomra tájékára sugárzott, remegés kúszott bőre alatt melleibe, lélegzete elnehezült. Hátára fordult és széttárta combjait. Figyelt. Balogh visszatért a szobába és megállt az ágy mellett. — Mire vársz? Dög fáradt vagyok, és le akarok feküdni. — Gyere — mondta Baloghné és szárazai nyelt. — Gyere mellém. — Ne bomolj — morogta a férfi. — Elkésel! — Gyere, gyere — biztatta Baloghné —, ne törődj azzal. — Mondom, hogy elkésel — sóhajtott Balogh és visszatért a konyhába. Jól berántotta az ajtót, de aztán idejekorán visz- szafogta, hogy be ne csapódjon. A rojtos asztalterítőn légy mászott. Időnként megállt, és elégedetten összedörzsölte mellső lábait, mintha tapsolna az emberek játékához. A széken világoskék női fehérneműnyaláb virított. Baloghnénak nem volt ereje az este beáztatni őket. Estére mindig annyira fáradtnak érzi magát.
