Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-04 / 181. szám
\ 1982. AUGUSZTUS 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé „ képernyője előtt Mi tagadás, mostanában egyre többször ikapom magam rajta — különösen két hét kellemes kikapcsolódás után, megmártózván a természet örömeiben —, hogy esténként csák ülök és nézem a képernyőt, de nem látok. Semmi igazán érdekeset, semmi rendkívülien izgalmasat, semmi különösképpen lebilincselőt, semmi... Pedig tudom: iliátnom kéne. Mert hát a televízió mint eddig is mindig, most is teszi rendre a dolgát, s ha kínálata természetszerűleg változik .is, most is megvannak benne ugyanazok a színek, ugyanazok a műfajok, műsorfajták, mint máskor. Talán nem is a .televízió műsora vált volna halványabbá, hanem ahogy mondani szokták, az én készülékemmel lehet valami baj, „elhangolódott”, azaz elszoktam kissé a televízió nézésétől ? Ezért tűnik most minden szürkébbnek a képernyőn, mint a valóságban? A hiba a... Persze meglehet, hogy nem mindenki ért egyet a televíziót némiképp mentegetni látszó, erősen konyha- ízű . bölcselkedésemmel, mondván, ne kenjük a nézőkre az egyes műsorok feltűnő gyengeségeit, hibáit. S ezen sem lepődöm meg ha valaki így vélekedik. Mindenesetre tény, hogy valóban sok függ attól, milyen délekkel, milyen hangulatban ülünk oda egy- egy műsorhoz a képernyő elé. Mielőtt azonban bárki azzal gyanúsítana, hogy netán sajnáltaim szeretném a mi, nézők hangulatának „kiszolgáltatott” televíziónkat, sietek leszögezni: a fentiekkel csupán arra kívántam figyelmeztetni, hogyha valakit egy-egy film úgy bosszantana fel, hogy • dühében akár kész volna a képernyőnek rontani, akkor gondoljon arra, hátha csak az ő pillanatnyi rossz hangulata a . ludas a dologban, ; ettől talán elviselhetőbbé válnak a bosszantó gyengeségek is. Miként vasárnap este is az amerikai gyártmányú, az emberi kegyetlenséggel gátlástalanul játszadozó, körmönfont, már- már kiismerhetetlen ta.lá- nyosságú krimi es'etében is. Aztán, hogy a .múlt hét programjából egy másik példát is vegyek, ott volt szombat este az alkoholista asszony „dicsőséges” megtéréséről szóló film, ugyancsak amerikai származású, a híres Natalie Wooddal a főszerepben, láthatóan a színésznő egyéniségéhez igazítva, a bomiott’idegzetű feleség szinte váratlanul változott boldog családanyává — így látjuk őt a film befejező részeiben — bizony alig akartam hinni a szememnek. Mert mikor is ment végbe ez a döntő változást eredményező folyamat, vagy talán valamiféle tündér érintette meg őt csodatevő varázspálcájával, s így történt meg a varázslat, slett áz egyébként szorongatóan igaz és hiteles történetből édes-szi.rupos, megszépítő happy enddel záruló film? Ez bizony hihetetlen, így, ilyen formáiban. S ha .nem Könyvtárunk kincsei A mai Néprajzi Múzeum épülete 1896-ban készült el Hauszmann Alajos tervei szerint. Itt működött a királyi kúria, az akkori legfelsőbb bíróság, valamint a budapesti ítélőtábla. Az építési tervekről, az épület berendezéséről abban az időben megjelent egy rézkarc- és metszetlapokból álló album. Ezt az albumot, amelyet másfél évvel ezelőtt egy magángyűjtőtől vásárolt meg a Néprajzi Múzeum, először láthatja a közönség a Kossuth téri épület aulájában kedden megnyílt kiállításon. is hamisítás, mindenképpen „felháborító” művészi megalkuvás következménye. (Hogy mi okból, kit érdekel.) Azt hiszem, ebben az esetben is, miután véget ért a film, jobb volt, ha az ember arra gondolt: hátha csak ő látta mindezt rosz- szul, hátha csak az „ő készüléke” körül nincs minden rendben! Szóval: a hétvége filmjeiben nem sok örömünk tellett. Kivételek Hogy azonban nem mindig az „én készülékemmel” lehetett a haj, azt néhány kivételnek is tekinthető program esetében jól- esően tapasztaltam. A hazánkban tanuló 'nigériai fiatalemberről készített dokumentumfilm (kedden este) szókimondó keménységével fogott meg; egy néger fiú és egy magyar egyetemi .tanulócsoport tagjai szembesültek kiélezett érzelmi helyzetben — ki miként vélekedik a másikról, kerülve mindenféle tapintatos- kodást — s bá,r a .túlságosan .is szubjektív megnyilvánulások kissé az egyedi vádaskodás felé terelték a vitát, azért a jól szerkesztett dokumentumíitm faji előítéletek tárgyában megszívlelendő mai tanulságokat is bőven hordozott. Kalmár Györgyök bátor kísérlete túl mutatott egy afrikai nálunk tanuló . egyetemista egyéni konfliktusain. És a Szabó Ivánról készült portréban sem éreztem hamis hangot, „készülékem itt .is jól működött”. A derűs egyéniségű szobrász kedélyesen válaszolga- tott az őt jól ismerő, .több mint 30 éve ismerő D. Fehér Zsuzsa kérdéseire. Hangulatos beszélgetés, iköny- nyed, mentes mindenféle művészi és másfajta szellemi arisztokratizmustól. Aki most találkozott először Szabó Ivánnal, annak bizonyára felfedezés volt a vasárnap esti műhelylátoga- tás. Akik viszont ismerik őt — hányán vannak ebben az országban, hisz Szabó Iván ezer alakban tűnik feli, s szinte mindenütt ott van a .közéletben, igazi otthona az emberközösség —, azoknak némi hiányérzetük .támadhatott a film láttán: többet, mélyebbet is szerettek volna megtudni és látni a kiváló művész jó értelemben vett titkaiból. V. M. Versben, regényben, * szociográfiában Vallomások a Nagykunságról Nemrégiben osztották ki a különböző művészeti ösztöndíjakat. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa ösztöndíját Körmendi Lajos kapta. — Év elején írták ki a pályázatot, két munkával neveztem — mondja. — Az egyik regény. Forgószélben a címe. A parasztság életéről, egy isten áldotta, tehetséggel megvert parasztember sorsáról szól. A történet a felszabadulás után kezdődik, s napjainkig tart. Másik vállalásom a Nagykunsági geor- gikon címet viseli. Ez az általam nagyon szeretett tájegység mezőgazdasági kultúrájával kapcsolatos szociográfia lenne. Űjabb, nagyobb lélegzetvételű munkám is lesz. 1960-ban született Szep- si Csombor Márton Europica Varietas című alkotása, ennek parafrázisát készítem el. Nagyon sok, társadalomtudományok feltárta eredményt felhasználó mű lesz, amelyben a regény ötvöződik az esszével. Fikcióra épül, ugyanakkor a helyszín, a nevek valósak. Györffy István példája áll előttem, aki tudományos igénnyel írt szociográfiát a Nagykunságról. — Az ösztöndíj ellenére tovább dolgozik népművelőként, tanul. A vállalt munkák mellett jut-e idő még másra is? — Az elmúlt héten adtam le a Kozmosz Kiadónak egy kész könyvet, amely három kisregényből áll. Nemsokára befejezem a Boldog emberek című riportkönyvemet, melyet a József Attila Kör felkérésére írok. A Magvető Kiadó ez év végén indít egy, a fiatal írók műveit bemutató sorozatot, ebben jelenik meg. Dolgozom új verseskötetemen, valószínű még az idén elkészül. Terveim között szerepel egy nagykunsági művelődéstörténeti lexikon összeállítása, amely — ú" gondolom — az oktatás, a közművelődés számára hasznos gyűjtemény lehet. Időnként — ha a nagyobb munkák engedik — a kunok testvérnépeinek — kirgiz, kazah, üzbég — költészetéből fordítok. Szeretnék egy olyan antológiát szerkeszteni, amely a Kunságról írott verseket tartalmazza a tizenhetedik századi históriás énekektől, Csokonain, Adyn át Csukás Istvánig. Már'körülbelül ezer sort összegyűjtöttem. Nagyon sokat akarok dolgozni. Fekete Sándor GYEREKÜNK JELLEME Az apa rajong kilencéves fiáért. Mondják, kik jól ismerik őket, van hozzá türelme, energiája, még ideje is. Nem tud olyat kérni a gyerek, amit ő ne teljesítene. Hajlandó órákig lépegetni a társasjáték műanyag figuráival vagy a sakk bábujai- val. Nem rest délután a moziba beülni a fiával. Üjra felfedezi a gyerekkel az indiánok, a cowboyok, az állatok világát, a föld rejtelmeit. Ott van minden szülői értekezleten, és nincs este, hogy ne szakítana időt egy rövid lecke és iskolatáska kontrollra, az elvétve becsúszó rossz jegyek, fekete pontok- előzményeinek felderítésére. Nem osztogat pofonokat és parancsokat. Ritkán kell kétszer mondania valamit a fiának. A gyerek mindig a szemébe néz, amikor bevallja a kis balhéit. Szóval ez az apa azt állítja, hogy csak a szerencsén múlik, milyen emberré válik a fia. Becsületes, egyenes gondolkodású marad-e, vagy kétszínű és sumák lesz? Lesznek-e értelmes, nemes céljai, merész nagyszerű elképzelései, amelyekért meg is tud majd küzdeni, vagy kisstílű, gyenge akaratú emberré válik, esetleg gátlástalan, mindenkin átgázoló, öntelt, önkontroll nélküli cezaromániássá? Az apa azt mondja, hogy nemcsak ő formálja a fia jellemét, hanem sokan mások is: a tanítói, társai, a filmek, a könyvek, az ismerős és ismeretlen felnőttek! ű most még képes, legalábbis igyekszik a rossz hatásokat kivédeni, a gyerek fejében rendet tartani, de nem tudja, meddig sikerül. És sikerében, a környezetében élő, hasonló korú apák és anyák közül kevesen hisznek. A csokoládé — Kisfiam vegyünk csokit? — Mogyorósat, — lelkesedett a gyerek. — De akkor ígérd meg, hogy a kettőnk titka marad, hogy elmentem beszélgetni azzal a bácsival a presszóba. — Jó, csak apának mondom el. Ő tud titkot tartani és akkor hármunk közös titka lesz. (— Ez a -ölyök reménytelen eset. —* morogta bosszúsan az asszony, és nem vette meg a csokoládét.) Lesz-e, aki rendet tesz a gyerek fejében? Anyák napjára készültek a harmadik osztályosok. Az Társadalmunk lényeges és tényleges konfliktusainak reális ábrázolása Tóth Dezső színházi életünk időszerű kérdéseiről Az elmúlt évad színházi életének élénk közérdeklődéssel kísért eseményei voltak azok a személyi és szervezeti változások, amelyek több, jelentős társulat irányítását, munkáját érintették. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes e döntések hátteréről, illetve művelődéspolitikánk ezzel kapcsolatos várakozásairól adott tájékoztatást Császár Tibornak, az MTI munkatársának; egyidejűleg kifejtette véleményét színházi életünk néhány időszerű kérdéséről is. — A személyi és szerkezeti változásokon — mondotta elöljáróban — nyilván és elsősorban a Nemzeti Színház vezető- és Kamaraszínházváltása, illetve az új Katona József Színház kialakítása értendő. Nos' ezek alapját a már korábban kezdődött, az elmúlt évadban csúcspontjukra jutott, nagyrészt nyilvános viták képezték. Ezek során kitűnt, hogy a szakmai és a szélesebb közvélemény a Nemzeti Színháztól történelmi tradícióinak mai szocialista értelemben vett folytatását várja el, illetve nem szívesen látja, hogy ez a nemzeti intézmény esetenként szélsőséges hangsúlyú színházművészeti törekvések kísérletező terepévé válik. Ezért, s mert a társulat megoszlásának a veszélye is fennállt, került sor Malo- nyai Dezsőnek és Vámos Lászlónak a kinevezésére, illetve arra, hogy Székely Gábor és Zsámbéki Gábor új színház élén valósítsák meg — természetesen az általános színházpolitikai keretek közt — elképzeléseiket. — Az elmúlt évadban — hangsúlyozta nyilatkozatában a miniszterhelyettes — színházközéleti szempontból azokat a sajtóban, televízióban, különböző szóbeli fórumokon, mindenekelőtt a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén lezajlott vitákat tartom a legfigyelemreméltóbbaknak, amelyeknek a Nemzeti Színház problémája csak egy részét képezte. Ezekből — ha nem is mindig a legszerencsésebb, de ösz- szességükben helyes érvek alapján — kitűnt, hogy a színházművészeti életünket néhány éve terhelő egyes jelenségek nemcsak a színházpolitikának, hanem igen sokaknak — a szakma jórészének és a közönség túlnyomó többségének — sincsenek ínyére. A külföldi és magyar klasszikusok elszegényítő, nemegyszer politikai kétértelműséggel aktualizáló rendezései, a kilátástalansá- got sugalló kortárs nyugati művek ránk-rendezéser, a közönség drasztikumokkal való sokkolása egyre szélesebb és határozottabb ellenállást váltottak ki. Nemkülönben az, hogy a kritika egy része — lebecsülve az ettől idegenkedő társulatokat és közönségrétegeket — alkalmanként ilyenféle megoldásokban vélte felfedezni színházművészetünk korszerűségét. Ami azt illeti, hogy mit várok a következő évadtól — épp ebben az összefüggésben úgy tudnám megfogalmazni: ennek a megindult folyamatnak a kibontakozását remélem. Sarkosan fogalmazva azt, hogy a társadalmi törekvéseinknek grimaszokat mutató, a közönségtől elszakadó, szűkbázisú törekvések visszahúzódnak, vagy ha akadnak ilyen produkciók, kimondatik róluk, hogy a király meztelen. Azt várom — amit az elmúlt évad igazi sikerei is biztatóan előlegeztek — hogy mindenki számára egyértelműbbé lesz: színházművészetünk reformszellemének kibontakozása ahhoz a szemlélethez fűződik, amely azonosul népünk nehéz körülményekkel szembenéző erőfeszítéseivel; amely társadalmunk lényeges és tényleges konfliktusainak reális ábrázolásával járul hozzá tudatosító átélésükhöz, eszerint láttat klasz- szikus és kortárs, külföldi és magyar drámát — egyszóval, amely a társadalomért, a közönségért és a művészetért való felelősséget a maga megbonthatatlan egységében vállalja. Színházművészetünknek ehhez alighanem az élő magyar dráma adhatja a legközvetlenebb inspirációt — színházainknak ezért kell a drámaírókkal való kapcsolat szorosabbra fűzésével, nagyobb tervszerűséggel, folyamatossággal és gonddal szín- revitelükön munkálkodni. A jászfényszarui községi könyvtárnak közel 20 ezer kötete van. Ebből és mintegy 60 féle folyóirat közül válogathat az 1100 beiratkozott olvasó ünnepség előtti napon á gyerek feltűnően hallgatag volt. A vacsora után bátortalanul megszólalt: — Anya, már nem én vagyok a farsang hercege. Leváltott a tanító néni. — Nem tanultad meg a szöveget? — Nem emlékszel? Gyakoroltuk itthon is, már nagyon régen, csak a próbákon nem tudtam mindig ott lenni. Az úszás miatt el kellett mennem. Egyszer, amikor szóltam a tanító néninék, hogy úszni megyek, mérges lett, és azt mondta, hogy aki állandóan elmegy, az ne akarjon szerepelni. Aztán délután, amikor thlálkoztam Gabival, mondta, hogy le vagyok váltva. Nekem nem szóltak, de reggel láttam, hogy Zoli tanulja a szerepet. — Sajnálod? — Akkor nem sajnáltam. Azt mondtad az úszás is fontos, hogy erős legyek, és úgy tudtam, hogy farsangra tanuljuk a szerepet. Később mondták, hogy az anyákna- pi ünnepségre. És az más. Az anya úgy érezte, ennél szebb ajándékot, ezen a napon nem kívánhat. Puszit nyomott a gyerek fejére, és nem tartotta fontosnak, hogy rendet is tegyen benne. A bizonyítvány A hetedikesektől a tanév vége előtt néhány héttel elbúcsúzott az osztályfőnökük. Mielőtt elment, felolvasta, hogy kinek milyen lesz a bizonyítványa. Laci akkor a kitűnők között volt. A tanévzáró ünnepségen neve már nem szerepelt a legjobbak között. A bizonyítványában egy jeles át volt húzva, és szignó kíséretében négyesre javítva. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a tévedést megmagyarázza. Teniszverseny A vékonydongájú kisfiúnak az volt az első versenyé. Kétségbesetten küzdött, rohant a labda után. Esett, kelt, minduntalan kirepült a kezéből az ütő. Tehetetlenségében nyelte a könnyeit. Az ellenfél egyik keményen megütött labdája gyomorszájon találta. A gyerek ösz- szeesett. Az edző napokkal, vagy talán hetekkel később hallomásból tudta meg a történteket. Mindez történt egy évvel azután, hogy a hetvenedik évéhez közeledő edzőnek megköszönve az eddigi munkáját, felbontotta szerződését az egyesület-. A gyerekversenyzőknek hivatalosan bejelentették, hogy egy fiatal sportoló lesz az edző. Aztán valaki, valamiért másképp döntött. Minden maradt a régiben. A csapat csúfos vereségeinek egyike után a gyerekek azon tanakodtak, miként lehetséges az, hogy közöttük, vagy - az egész városban már évek óta egyetlen tehetséges versenyző sem akad. A gyerekeket senki sem méltatta válaszra. Becsületes, egyenes gondolkodás! Tiszta jellem! Vannak, akik úgy vélik luxus erény. Az érvényesülés hajszájában nem sokat ér. A versenyfutás elkezdődik már az általános iskolában. Ezt kell a gyerekekben minél előbb tudatosítani. Kiváltságokat, előnyöket szerezni, gyűjteni már a kezdet kezdetén. Kerül, amibe kerül. Rivalizálás A kisfiú és a kislány kilencéves lehetett. A parkban ültek, fagylaltoztak és beszélgették. — Én zongoraórára járok meg angolra és balettra, és jövőre még egy különórám lesz — így a kislány. — Én meg könyvtárba járok. — Máshová nem jársz? — De. Iskolába — vágta rá a kisfiú’. Oda mindenki jár, — legyintett lekicsinylőén a kislány, és faképnél hagyta a rivalizálásban alulmaradt gyereket... Kovács Katalin
