Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

A megyei tanács díjasai Éjjel szántanak, a hétvégén kerítést építenek 9" A hétközepi eső nem oko­zott fennakadást az időszerű munkákban a Héki Állami Gazdaság mezőhéki kerületé­ben, az ott dolgozóknak már nincs halaszthatatlan tenni­valójuk. Ez jórészt annak a negyven tagú szocialista kol­lektívának is köszönhető, amelyik az 1968. évi meg­alakuláskor így jegyezte be a teljes nevét a brigádnap­lóba: Lenin komplex gépesí­tett növénytermesztési bri­gád. Vezetőjüknek. Rojkó Istvánnak nem kellett elő­vennie a napi jelentéseket, fejből sorolta, hogy mi min­dent végeztek el aratás óta. — Kazlaztuk, báláztuk a kétezer tonna szalmát, a 800 hektárnyi learatott búzaföld­re kiszórtuk a műtrágyát, feltárcsáztuk a tarlót. Ezen­kívül félezer hektáron elvé­geztük a nyári szántást, ugyanakkora területre ki­szórtuk a szervestrágyát. A brigádvezető kézenfek­vő magyarázatot adott a kérdésre, hogy mitől komp­lex a 3500 hektáros kerü­letben dolgozó kilenc brigád legrégebbike. — Valamennyi, a növény- . termesztésben nélkülözhetet­len szakmát képviselik a brigádtagok. ErőgépvezetSk, növényvédők, öntözőmunká­sok és munkagépkezelők dol­gozunk együtt, lassan más­fél évtizede. Valamennyi szántóföldi növényt, hogy di­vatos szóval éljek, mi me­nedzselünk egész évben, a vetéstől a betakarításig — Soha nem sajnáltuk a hétvégi szabadnapokat, és nem esett, nehezünkre az éj­szakai műszak, ha azon mú­lott, hogy idejében és jó minőségben el tudjuk végez­ni a növényvédelmi, a nö- « vényápolási munkákat —so­rolta Gere Sándor, a brigád egyik traktorosa. — Az utóbbi két hétben például többedmagammal éjjel-nap­pal szórtuk a szervestrágyát, és négy Rába Steigerrel hu­szonnégy órás műszakban szántottunk. Megéri a haj­tás, mert ha sikerül teljesí­tenünk a hárommillió forint árbevétel-növelésre tett vál­lalásainkat, akkor az egy­úttal a kerület nyereségter­vének 10 százalékos túltel­jesítését is jelenti majd. A brigádban dolgozó ön­tözők munkacsapatvezetője, Rimóczi János szervezi a kollektíva társadalmi mun­káit. Hihetetlen, hogy a hét­végi munkák, az éjjel-nappa­li'műszakok mellett mi min­denre futotta még a negy­ven állami gazdasági dolgo­zó idejéből, erejéből. — Munkaidőn túl vállal­tuk 300 hektár cukorrépa ké­zi kapálását, így még gyom­mentesebben tudtuk tartani a táblákat. Tornyi Gyula brigádtagunknak a házépí­tésben segítettünk. A ken­gyeli általános iskolában pe­dig még az aratási nagy munkák előtt elkészítettünk 38 méter betonaljazatú vas­kerítést. Persze nem csak növénytermesztési meg tár­sadalmi munkából áll a bri­gádélet. Augusztus elején jónéhányan oda voltunk ki­rándulni Egerben, és Szil­vásváradon. Most, augusztus 20-án a brigád másik fele kirándul, megnézik a hortobágyi hidi vásárt. A hármas ünnep egyik napját az itthonma- radók közül is többen együtt töltik majd, ahogy a bri­gádvezető elmondta, újabb társadalmi munkával. — Befejezzük a Kengye­len készített kerítés festé­sét, mert az ünnep után megint nagy hajtás lesz. A hónap utolsó napjaiban megkezdjük szedni a cukor­répát és mihelyt lehet tör­jük a kukoricát. Az utóbbi­val különösen igyekeznünk kell majd, mert búzát ve­tünk még az őszön a takar­mánynövény helyére. A bri­gádtagok egyrésze pedig in­dul a gépével a gazdaság al- csiszigeti és kunszentmárto­ni földjeire. Mert az is a komplexitásunkhoz tartozik, hogy a nagyobb munkákat, mint például a trágyaszó­rást, a silózást, az egész gaz­daság területén a Lenin brigád végzi. A megyei ta­nács nagydíját kapták. A reggelenkénti eligazításokon nem sok dolga akad a brigád­vezetőnek: mindig mindenki pontosan tudja mi az aznapi teendő a földeken Karcagra, vagy Jászberénybe mindig hazamegy őszinte öröm az arcán, Úgy mondja: — Boldog vagyok. Talán szerencsés is. Nekem mindig olyan volt a munkám, amit szerettem. És olyanok a munkatársaim, az elvtár­saim, akikkel jó volt, most is jó együtt dolgozni! Talán azért is így van ez, mert mindig választott vezető voltam. Szentesi László, a Fo­gyasztási Szövetkezetek Szolnok megyei Szövetségé­nek elnöke nem szívesen beszél magáról. Azt vallja, egy * ember csak egy, ha száz, meg ezer hasonló szán­dékú nincs vele egy akara­ton, tehet az a világ leg- különbje!... Azért sóhajt, ■ amikor a szülővárost, Karcagot emlí­tem. Onnan indult, nagyon fiatalon, negyvenötben, if­júsági vezetőként. Nem sok­kal múlt húsz éves, amikor tanácstitkárrá választatták a Nagykunság szívében. Az­tán 1953-ban Karcag tanács­elnöke lett, s a téesz szer­vezés idején már a pártbi­zottság titkára. Akkor szól­tak érte, megválasztották a helybeli Béke Téesz elnöké­nek. — Tulajdonképpen min­dig a mezőgazdasághoz, a szövetkezéshez kötődtem. Talán az elsők között táb- lásítottunk mi Karcagon. 1948-ban én is ott mértem a földeket a többi egykori nincstelennel. Szegényemberek földje volt a kunsági mindig. Hogyne tudná egy kilenc­gyerekes kubikos legidősebb fia. Aki tízéves korában apja mellett cselédnek állt, mert a gazda csak úgy adta meg az 50 kiló búzát. Sze­rencsére volt egy jó tanító, aki azt mondta: — Vidd fiam a könyve­ket, aztán tanulj, és levizs­gáztatlak ! — Kitűnően vizsgázott, s ez később erőt adott egészen a mezőgazda- sági üzemmérnöki diplo­máig. Meg mi még? Ne, ne beszéljünk róla, dolgozni mindig szeretett. Bár Karcagtól, a szülő­városától nehezen vált meg, három gyerekével, feleségé­vel zokszó nélkül költözött 1962-ben Jászberénybe. Já­rási tanácselnökké válasz­tották, s kevés kitérővel, — a megyeszékhelyen — 1977- ig iberényi maradt. Akkor már a városi pártbizottság első titkára volt. — Berényben is jó mun­katársaim voltak, s együtt, közösségben mindig köny- nyebb. Aztán megszerettük Berényt is, nagyon. Két gyermekem most is a járás­ban dolgozik, s négy uno­kám közül kettő a Jászság­ban, kettő a Kunságban. Hát nem igaz, hogy Bé­ré,nybe is, Karcagra is mi már csak hazamegyünk a feleségemmel ? A Fogyasztási Szövetkeze­tek Szolnok megyei Szövet­sége, — az áfészek, a taka­rék- és lakásszövetkezetek — tartalmas öt évet mond­hatnak magukénak. Tekin­télyükkel, szerteágazó mun­kájukkal falun-városon mindennapos partnereink. Ellátás, termelés, értékesí­tés, otthonteremtés és fenn­tartás nélkülük már elkép­zelhetetlen. !— Tudja, hogy milyen büszkék voltunk mi az első szövetkezeti áruházra ott, Karcagon? Pedig már nem is az a legszebb, de még mindig olyan jó érzésekkel gondolok rá. És mennyi szép emlékem van, a múlt­ból. Egy negyven éves munkaviszonyú, élete 55. évében járó embernek csak csupa boldogság az élete, ha van élménye, eredménye a munkájának! Sok kitün­tetést kaptam, nem is mon­dom mennyit. De ezek so­sem csak az enyémek! A közösségé is, amellyel dol­goztam! Ugye, igazam van? Szentesi László a megyei tanács gazdaságfejlesztési díját kapta. < S. J. A muzsikálás öröme közös öröm „Teljesen véletlen kerül­tem Karcag rar" Másodéves főiskolai hallgató voltam, amikor a sors úgy hozta, hogy egy időre ide kellett jönnöm tanítani. Az idő­sebb, tapasztalt kollegák hamar maguk közé fogad­tak. Módfelett megtetszett a zeneiskola légköre, mun­kája. A vezetés módszere, a tanárokkal való szóértés minden elképzelésemet fe­lülmúlta. Nem csoda, hogy az első tanítási élményeim kellemes benyomásokat kel­tettek bennem. Búcsúzás­kor azt mondta az egyik kollegám, fogsz te még itt tanítani. No ez az, amit egyáltalán nem hittem, s végül mégis igaza lett. Utolsó évet végeztem a Debreceni Zeneművészeti Főiskolán, amikor a karcagi igazgató megkeresett, állást kínált. Valahol el kellett kezdenem a pályát, itt már ismerős volt a gárda, ta­pasztalataim is jók voltak, hát igent mondtam.” Tizenhat év telt el1 azóta. Sipos Anitái szorgalmasan dolgozott, tanított, a társa­dalmi munkában az elsők között volt. öt esztendeje a karcagi zeneiskola igazga­tója. — Diplomával a zsebem­ben nagyon boldognak érez­tem magam, óriási tervek­kel, lendülettel kezdtem a munkát — emlékezik visz- sza. Mindent elvállaltam. Nem panaszkodhatom, kap­tam feladatot bőven, ráadá­sul olyanokat, amelyek pró­bára tették az ember ere­jét, képességeit. Rengeteg túlórám volt. Üjra szervez­tem a város úttörőzenekarát, vezettem a munkásőregyüt- test, a kunmadarasi tűz­oltózenekart. Közben má­sodállásban Kisújszállásra jártam át tanítani nyolc évig. Ott sem volit szívem nemet mondani. Amikor megkértek, próbáljunk egy énekkart összehozni a szak­munkásképző intézetben. Olyan időzavarban voltam, hogy a kórüspróbákat csak délben, ebédidőben tudtuk megtartani. Aztán a bosszú­ságokat, a problémáikat fe­ledtették a szereplések örö­mei. Minden együttessel szívesen fogadtuk a meghí­vást, bárhová is szóljon az. Adtunk hangversenyt üze­mekben, városi ünnepsége­ken. A zeneiskola tanárai­ból sikerült megalakítani egy zenekart. Gyakran sze­repeltünk kiállítás-megnyi­tókon, önálló koncerteken. Nemrégiben olyan műsort válogattunk össze, melyben növendékek, pedagógusok muzsikálnak együtt. Szeret­nénk, ha ezt minél több helyen bemutathatnánk. — Mennyiben változtak meg hétköznapjai, mióta intézményvezető lett? — Sajnos, kevesebb időm. jut a tanításra. Szabad óráimat nagyon gondosan kell beosztanom, hogy tud­jak fuvolán gyakorolni, a zenehallgatást se hanyagol­jam el. Ügy érzem, igazga­tóként kötelességem — s ez jóleső kötelezettség — hogy kollegáimmal, a diákokkal minél inkább bekapcsolód­junk a városi zenei életbe, a muzsikálás örömét meg­osszuk másokkal. A karcagi zeneiskola kol­lektívája Sipos Antal irá­nyításával, a zenei közélet­ben való aktív részvételük során megbecsülést vívott ki a városban. Sipos Antal­nak munkája elismerése­ként a megyei tanács „Köz- művelődési díjat” adomá­nyozott — f. s. — Körbeülik S fehér asztalt. Most a tavaszi, nyári névna­pok ünnepe van. Ahol eny- nyi a brigádtag, nem lehet külön-külön köszönteni egy­mást. Ez az augusztusi dél­után a Györgyöktől a Teré- zekig tartó névünnep. Az ün­nepeltek nem restek, ki-ki tudása, „szakértelme” szerint főzött, terített, felszolgált. Elvégre vendéglátósok, még­ha velük a vendég soha nem is találkozik. A brigádvezető, dr. Ábel Béláné szétnéz a társaságon, s hangjában kis csalódott­ság: a nyugdíjasok, meg a kismamák közül nem lát senkit. Persze, nyár van, le­het üdülnek, vagy nem en­gedi őket a kisgyerek, az unoka a találkozóra. A bri­gád 23 tagjából most hár­man töltik gyermekeikkel a napokat. A nyugdíjasok pe­dig korábban a brigád aktív tagjai voltak, persze, hogy mind a hat munkából viisz- szavonultat megtartja a bri­gádközösség. Kicsit fáradtak, kicsit ör­vendeznek is. A tizenkétsze­res szocialista, a vállalat két­szeres kiváló brigádja mö­gött majdnem másfél évtized telt el. Ezt persze szebben is lehet mondani, ha az emlékek fel­törnek : — Sose felejtem el, akkor született a kisfiam, s jötte­tek meglátogatni, mondtátok, brigádot alakítunk, s rám is számít a kollektíva. A fiam pedig tizennégy esztendős! Tizennégy esztendő. Évente 1500, vagy annál • is több társadalmi munkaóra. Nem is akármilyen, mert a Közi mosz nem egy üziletes, nem egy meghatározott területen dolgozik. Kis hencegéssel mondhatnók: övék az egész megye. Ez persze munkában semmi hencegés. Például a múlt héten a férfiembereik a füredi határban dolgoztak: a legújabb Jász-Nagykun vendéglő, a Patkós csárda tereprendezése volt az övék. A nők se panaszkodnak: patronálják az iskolai kony­hákat, ha új üzlet nyílik bárhol, a nagytakarítás, ren- dezkedés az övék. És mellet­te az is sokatmondó, hogy kaptak már elismerést, ki­tüntetést társadalmi munká­ért Szolnok Város Tanácsá­tól is. A Jász-Nagykun Vendéglá­tó Vállalat központjába) dolgozó Kozmosz tizenkétszr rés szocialista brigád tagj az idén az üzemi büfék ét kínálatát szeretnék javíts, az esztendős ünnepeken pihenő dolgozók ellátását fi­zikai munkával is segíteni. A brigádtagok az áruforgal­mi főosztály dolgozói, szak­képzett emberek, főiskolát, technikumot végeztek, s kü­lönféle szakmai tanfolyamo­kon tanultak. A fiatalabbja most is tanul, hiszen nem­csak dolgozni kell szocialista módon. Többségükben — kü­lönösen az alapítók — kitün­tetett alkalmazottak. A vál­lalat kiváló dolgozói, minisz­teri, tanácsi elismerések, ok­levelek tulajdonosai. A' bri­gádkitüntetéseket pedig sze­mély szerint és közösen is a legfontosabbnak tartják. — Tényleg jól együtt va­gyunk, nem is gondoltuk, hogy alkalmazott brigádként ennyit tehetünk, s hogy eny- nyire figyelnek ránk. Bizto­san sok munka volt eddig mögöttünk, s nem is kevés, ami még ránk vár — mond­ja dr. Ábelné, s nem lehet tovább folytatni. Virággal perdül be egy brigádtag, kez­dődik a köszöntés. S a brigádvezető terítéke mellett ott a boríték. A me­gyei tanács elnöke hívja - a kollektívát, augusztus húsza­dika előtti, kitüntetési ün­nepségre. A Kozmosz naplójába újabb örömhírt írhat a nap­lóvezető : a megyei tanács gazdaságfejlesztési díját kap­ták. Megérdemlik. Mind a huszonhármán. — sj — Szívügye: a diákok művészetre nevelése Bizonyára lelkiismeretes, felkészült szakember lett volna orvosként, kertészként, mérnökként is. Mégis a pe­dagógiát- választotta, amely­ben kicsit benne vannak ugyan az iménti pályák, de több, s feltétlenül másabb is ezeknél. A jó pedagógus akár az orvos, istápolja a gondjaira bízott diákok lelki gondjait, mérnökként kiszá­mítja a tanítványok teherbí­róképességét, s ennek meg­felelően osztja szét közöttük a feladatokat, mint a jó ker­tész a szépet, a nemeset te­szi közkinccsé, s hogy kicsit színész is — ez már szinte elkoptatott hasonlítás. Zsíros Ágnesről, a kun­szentmártoni József Attila Gimnázium magyar-ének- zene. szakos tanárnőjéről ta­nítványai ezrei igazolják, hogy pályaválasztási „cikk- cakkjai” nem voltak alapta­lan ábrándok, pedagógusi munkájában a jó orvos, ker­tész, mérnök, színész tulaj­donságai is megtalálhatók, de ugyanilyen elismeréssel méltatják óráit a szakfel­ügyelők is. „Tanítási óráira az érzelmi fűtöttség, a mű­vészi hatásokban, mondani­valókban, hangulatokban rejlő pedagógiai lehetőségek maximális kihasználása a jellemző” — olvasható töb­bek között a jegyzőkönyvben. A pedagógus legfőbb fel­adata természetesen az, hogy minél több, alaposabb tudás­sal vértezze fel diákjait, ne­velje őket a szocialista er­kölcs szabályai szerint élő művelt emberekké. Ugyan­akkor a társadalom ennél is többet vár a tanítóktól, ta- ■nároktól. Zsíros Agnes ön­ként vállalta a pedagógus közművelődési szerepét, fel­adatait is. Több mint két évtizeddel ezelőtt, amikor friss diplo­másként hazament szülőhe­lyére, ő volt az egyetlen énekszakos nevelő Kunszent- mártonban. Sehol egy idő-- sebb, tapasztaltabb szakos kolléga, a gyakorló iskola még bizony előbbre tart, mint az átlag ... Miféle mód­szerekkel, hogy fogjon mun­kához? A töprengés helyett — idő sem nagyon volt rá, hiszen több iskolában is ta­nított — a „mélv vizet” vá­lasztotta; az órák után kóru- « sokat alakított, s máris mű­sorokat kértek tőlük az ün­nepségekre. Szinte a tanítá­si tapasztalatok megszerzé­sével egyidejűleg barátkozott meg az órán és iskolán kí­vüli pedagógiai munkával. S ez azóta már természetes életformájává vált. Tanár­társai szerint az iskola kul­turális életének szervezése, a fiatalok művészeti nevelé­se a szívügye. Immár két évtizede vezeti a gimnázium énekkarát, kamarakórusát, tizenöt éve az irodalmi szín­padot, öt éve a nagyközségi pedagógus énekkart. S hogy milyen sikerrel? A diákna­pok bemutatóinak közönsége mindig kíváncsisággal várja a kunszentmártoniak műso­rát, hiszen tudják, hogy mű­vészi élményben lesz részük. A kórusok s a diákszínpad is eredményesen szerepel az országos versenyeken, csillo­gó érmek, s más hasonló trófeák igazolják ezt. Nem­csak az iskolák versenyében öregbítik azonban alma ma­terük jó hírnevét Zsíros Ág­nes diákjai: három alkalom­mal nyerték meg a társadal­mi ünnepségekre szerkesz­tett műsorokkal a megyei versenyt. A tanárnő mégsem ezekről a díjakról beszél. Hosszan sorolja a helybeli vállalatokat, üzemeket, ahol felléptek tanítványai, s ma­radandóbbá tették műsoruk­kal az ünnepségeket, vagy ha úgy tetszik közművelődé­si küldetést teljesítettek. Zsíros Ágnes iskolai és is­kolán kívüli munkáját a megyei tanács közművelődési díjával ismerték el. — tg — mm Övék az egész megye

Next

/
Thumbnails
Contents