Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-30 / 151. szám

1982. JÚNIUS 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 r VESZPRÉM TIZENKETTEDSZER Ismét tűi vagyunk a hagyo­mányos tévétalálkozó szoká­sos eseményein; egy hétig a dunántúli városban, Veszp­rémben tekintélyes szakmai zsűri és erre az alkalomra életre hívott társadalmi bírá­ló bizottságok tették mérleg­re az elmúlt esztendő drámai és operatermésének javát, ugyanis csak huszonegy al­kotás került a mérleg serpe­nyőjébe, előzetes válogatás után. Kiosztattak a díjak is szokás szerint, s ahogy az már természetes, van, amivel egyetértett a nézők többsége, s van, amivel nem, ízléstől, kortól, talán nemtől is füg­gően. A díjazott alkotások utólagos egyedi mérlegelésén túl azonban ezúttal sokkal fontosabb, hogy vajon irá­nyait, minőségét tekintve mit mutat általában az elmúlt esztendő termése, milyen kö­vetkeztetések levonását kí­nálja ez a mostani szemle? Mindenekelőtt megállapít­ható, és ezt a zsűri elnöki tisztét betöltő prefesszorasz- szony, dr. Ancsel Éva is alá­húzta: az operák, a zenés­drámák, mögött -színvonal­ban ezúttal elmaradtak az úgynevezett tévéurámák, az­az a tévéfilmek és a tévéjá­tékok. Elsősorban azért, mert hiányzott belőlük a drámai erő és a mélység, amely meg­rendítő |hatást eredményez­hetne a képernyőn, illetve megtisztító hatással lehetne magára a nézőre. Úgy fo­galmazhatnám : kevés azok­nak a műveknek a száma, amelyeknek hatása a más­nap reggeli ébredéssel nem illan el, amelyek megragad­nak bennünk, és tovább munkálkodnak gondolkodá­sunkban, érzelmeinket is be­folyásolván. Ez a mostani ta­lálkozó — kétségtelenül a műfaj (remélhetően átmene­ti) válságának tükre is volt. De egyben jelezte a kiút le­hetséges irányait is: a való­ban irodalmi értéket képvise­lő munkák tévésítésének igé­nyét, illetve olyan művek ih­letett tolmácsolásának szük­ségét, amelyekben „kortipi­kus” konfliktusaink fogalma­zódnak meg — nagy fe­szültséggel. Ha a drámai művek és a közönség találkozásának esé­lyeit növelni szeretné a tele­vízió, márpedig miért ne akarná, sőt leghőbb vágya ez, akkor rá kell találnia mai életünk izgalmas ellentéteire. És ezt olyan társadalmi hely­zetben kell meglelnie, amely­ben nem a szélsőségesen po­larizált helyzetek az igazán jellemzőek, hanem a bonyo­lult, összetett szituációk; amikor nem egyszerűen a jó és a rossz alternatívája vető­dik fel, hanem a rossz és a kevésbé rossz közötti válasz­tás is döntő kérdés lehet. Csepeli György szociológus a találkozó egyik szakmai esz­mecseréjén épp erre az esély­re hívta fel a televíziósok fi­gyelmét: az értékek relatív megítélésének fontosságára. A találkozó hagyományai­hoz tartozik, hogy a múlt értékelésével párhuzamosan a résztvevők a jövőből is íze­lítőt kapnak, azaz megismer­kedhetnek olyan tévédrá­mákkal is, amelyek majd csak a következő időkben kerülnek képernyőre. Nos, felvetődik a kérdés: vajon az újabb művek, amelyek do­bozban várják képernyősor­sukat, kecsegtetnek-e vala­mivel több jóval, mint az 1981-es átlag? Kétségtelen, van köztük tiszta és erős he- vületű dráma, nem egy, mint például a Tanúkihallga­tás, amely ugyan félig doku­mentumdráma, tárgya a tör­ténelem is, a zsidótörvényről, majd embertelen következ­ményeiről beszél, de legfő­képp arról, hogy a régi kese­rűségek, az elszenvedett em­bertelenségek, hogyan mér­gezik, mérgezhetik meg akár évtizedek múltán is az embe­ri lelket, ez az Esztergályos­munka például figyelemre méltó. Aztán a Társkeresés, Páger Antallal és Dajka Margittal, valóságos színészi parádé, egy könnyesen mu­latságos komédiában. (S itt jegyzem meg, igazat kell ad­nunk a zsűri elnökének, aki okkal hangsúlyozta, hogy a jó színészi játék olykor ké­pes a silányabb drámai anya­got is elfogadhatóvá tenni!) Emlékezetes lehet majd a Déry-műből készült tévéfilm is, Az égnek madarai mozdu­latlanok, amely egy idős fér­fi és egy fiatal lány költői egymásra találásáról beszél. S ez utóbbi megemlítését azért is tartom fontosnak, mert a film a kísérletező Fi­atal Művészek Stúdiójából került ki — több társával együtt — s ezek az alkotások jól mutatják, hogy a televí­ziós drámai műfajon belül is igenis van lehetőség az el­mélyült alkotómunkára, a felszabadult friss szellemnek, ha az alkotót nem kötik ré­gi rossz beidegződések, ha képes tisztán, friss hangot megütni. Tőlük, mármint a fiatal művészektől, még sok várható. És a szegediektől, meg a pécsiektől is, a két vidéki stúdió műhelyétől. Ök is be­mutatkoztak Veszprémben, először.' IS bár tevékenysé­gükben a művészet, a drá­ma mint kifejezési forma csak szerényebb arányban van jelen, fő feladatuk tudó­sítás a régió életéről, azért olyan film, mint a szegedi Polner Zoltán költő és nép­rajzos gyűjtéseiből kompo­nált, Koronával koronázzák — népi imák mesteri füzére rendkívül szép képi háttérrel — vagy az igen mulatságos tévégroteszk, A vacsora lát­tán lehet remélni, hogy előbb-utóbb e két, vidéken dolgozó tévéműhely is érezte­ti hatását, kedvezően, a tele­vízió drámai össztermelésé­ben. Néhány kiragadott mű a „jövőből”, ha műsorba ke­rülnek, érdemes lesz helyet foglalni a képernyő előtt, elöljáróban ezért is szóltam róluk. S végül még egy ta­nulság: erre a most közön­ségdíjat nyert tévészatíra, A sóder figyelmeztet. Egy olyan nem is igazán jeles mű sike­re (valójában egy kabaréba illő ötlet felduzzasztása tévé­játékká, jelenetek sora, fel­színes rajza napjaink társa­dalmi visszásságának), amely minőségét tekintve talán még a szerényebb átlagtól is el­marad. Mégis győzött, még­hozzá széles körben. Ebben a sikerben alighanem nem a szatíra meglevő értékei ját­szották a főszerepet, hanem sokkal inkább az a fajta hang, amelyet megütött, a valóságnak az a fajta meg­közelítése, amelyet választott, s amelyre, a humorra végte­lenül ki vagyunk éhezve és szomjazva képernyőn, szín­padon, filmben, könyvben egyaránt, amely úgy szóra­koztat, hogy miközben neve­tünk, igazságokat i fedezünk fel általa. A sóder annak is köszönheti sikerét, hogy egyedül volt a mezőnyben, ebben a műfajban. Bízzunk benne: jövőre nagyobb lesz a választási lehetőség, a tévé­drámáknak ebben a fajtájá­ban is, Veszprémben is. V. M. Székely János: Vak Béla király Jékely Zoltán: Oroszlánok aquincumbán Lukács Sándor: Ez a harmadik Székely-darab, amely­ben játszom. A Caligula. helytartója eddigi pályám egyik legemlékezetesebb feladata és egyúttal sikere volt, a Pro­testánsokat pedig két éve Pesten is játszuk. Székelyt a ha­talom morális kérdései izgatják, csupa olyan gondok, ame­lyek a mai emberek számára sem közömbösek. Nagyon nagy élmény, hogy Székely csodálatos nyelvezetében továb­bíthatom e mély gondolatokat. (Képünkön Lukács Sándor, az emlékezetes Caligula helytartója előadásában.) Ösztöndíj fiatal alkotóknak A Szolnolk megyei fiatal alkotók klubjában a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pontban hétfő délután tar­tották meg az ösztöndíj pá­lyázat eredményhirdetését. Az áprilisban megalakult klub csaknem ötven iroda­lommal vers-, prózaírással, népművészettel, képzőművé­szettel foglalkozó nem hiva­tásos alkotója közül tizen­két ten pályáztak az ösztön­díjra. A bíráló bizottság versei alapján Dorkovlcs Ágnesnek ítélte oda az idei ösztöndíjat, amelyet Hegyi Istváuné, a KISZ megyei Bizattságánik első titkára adott át. Dortkovics Agnes, a szolnoki Széchenyi lakóte­lepi Általános Iskola peda­gógusa, versei a Palócföld­ben, a Mozgó Világiban, a Jászkunságban s lapunkban jelenitek meg. Kivilágos kivirradtig Cserépvásár Pécsett Ismét megrendezik a híres pécsi cserépvásárt. Július 4- én vasárnap a székesegyház- előtti sétatér öreg fái alatt állítják ki munkáikat az or­szág jeles népi keramikusai. A rendező szerv — a Bara­nya megyei Művelődési Köz­pont — meghívására harminc fazekas vesz részt portékái­val a vásáron. A vásár hajnali hat órakor kezdődik, s,addig tart, amed­dig árus és vevő marad a sé­tatéren. „Tavaszünnep” Milánóban is A Milánói Scála vezetősége vendégszereplésre hívta meg a Magyar Állami Ope­raház balettegyüttesét. Az Igor Sztravinszkij születésé­nek 100. évfordulója alkal­mából rendezendő esemény- sorozaton a társulat négy estén — július 13-án, 14-én, 15-én és 16-án — mutatja be a Scalában Sztravinszkij— Béjart „Tavaszünnep” című táncjátékát. Hivatalosan két hete meg­kezdődött a Gyulai Várszín­ház idei szezonja — a bé­késcsabai Jókai Színház vendégjátékával és a felújí­tót nagy sikerű Kodály-est- tel — s már az új Székely János-dráma, a Vak Béla ki­rály pénitelk esti bemutatója áll az érdeklődés középpont­jában. A felfokozott (várakozás indokolt, hiszen az Erdély­ben élő magyar író — a könyvnapra jelent meg re­mek könyve A nyugati had­Mádi Szabó Gábor: A Protestánsok volt az első Székely János-darab, amely­ben játszottam. Most a Vak Béla királyban Othmánt, az öreg katonát személyesítem meg. Nagy öröm ez szá­momra, kellő színpadéhsé­gem is van, hiszen majd­nem egy évig betegesked­tem. Márciusban kezdtem el újra dolgozni, a Harag György rendezte Űri muri­ban. Ennek is nagyon, de nagyon örülök, mert Harag régi ismerősöm, de csak most adatott meg, hogy ve­le dolgozzam. A szolnoki évek? Jó, hogy szóba hozta — számomra felejthetetle­nek. Szép feladatokat kap­tam, eljátszhattam a Leart, John Proctor szerepét, nagy­szerű művészekkel dolgoz­hattam együtt. (Képünkön Mádi Szabó Gábor az 1964- es nagy sikerű szolnoki Lear király címszerepében.) test — Gyulán már házd- szerzőnek számít. A Caligu­la helytartója az 1978-as magyar színházi évad ki­emelkedő darabja és elő­adása volt — Harag György rendezésében, de a Protes­tánsok is — Szimetár Mik­lós rendezte — igen nagy siker volt. A Vak Béla király 1113— 1132 között játszódik, való­ságos eseményeken alap­szik, de — Marton László rendező megfogalmazása sze­rint — mégsem hagyomá­nyos történelmi dráma, ha­nem „példázat”, amely ezút­tal is a hatalomról, a hata­lom természetrajzáról szól. A h ősök etikai magatartása ütközik meg a politikai gya­korlattal. A rendező szerint ez a Székely-mű még szín- padszerűbb, mint az előzőek, számos olyan jelenete van, amely megköveteli a látvá­nyosságot. A Vak Béla király cím­szerepében Lukács Sándort láthatja a közönség, a főbb szerepekben Kern András, Hernádi Judit, Hegedűs D. Géza, Mádi Szabó Gábor, Tahi Tóth László és Szo- boszlai Sándor. Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című darab­jának bemutató előadása július 23-án tlesz, Iglódi Ist­ván rendezésében. Lupust Öze Lajos alakítja. A szerző elveszettnek hiltt színműve most kerül először közönség elé, sajnos Jékely Zoltán ezt már nem élhette meg. A Gyulai Várszínház igaz­gatóságán különben már a következő évadot készítik elő, Havasi István igazgató elmondta, hogy jövőre mű­sorra tűzik a város szülötte, Erkel Ferenc Dózsa című operáját is. — ti — Erzsébet asszony, a kastélymindenes evesen mondhatják el közülünk, hogy egy csodálatos kastélyban laknak.- Mindenesetre Tu- desze Lászlóné és családja a „kivételezettek” közé tarto­zik, mivel Erzsébet asszony a tiszafüredi Kemény-kastély gondnoka, háziasszonya, sza­kácsnője, portása — egyszó­val mindenese. A nagyközség nyugati szé­lén magasodó, impozáns pa­lota valaha dr. Kemény Imre miniszteri tanácsosé volt, aki hajdanában Tiszafü­redre nősült. Az épületnek jelenleg a Hortobágyi Nemze­ti Park a gazdája, de ez év­től bérbe adták a Szolnok megyei Idegenforgalmi Hiva­talnak. Mindezt Erzsi asz- szony, a kastélymindenes so­rolja. Imádja a beosztását, noha nem könnyű munka az effé­le se eleje se vége poszt. Nem beszélve arról, hogy a kastélyban levő 37 helyiség takarítását januárig szintén ő végezte. A hálószobák szá­ma nyolc, de közöttük egy sincs azonos: stílbútoraik, csodálatosnál csodálatosabb berendezéseik bármelyik mú­zeumban megállnák a helyü­ket. A tárgyalótermek, az ebédlők sem hétkönapiak. Egyszóval van mire figyelni. Noha köröskörül erdő susog, Erzsébet asszony nem ismeri a félelmet. Éjszaka is körbe­járja a „birodalmat”, ha bár­mit észlel. Mindenre kiterjed a figyelme, ért a vendégek nyelvén. Ez nem . véletlen, mivellmesszeföldön híres sza­kácsnő, és a kastélyban tar­tózkodókra minden esetben ő főz. Az itteni töltött ká­poszta, rakott krumpli, csir­kepaprikás nagyobb mágnes, mint tucatnyi színes prospek­tus. A kastély nemcsak turiszti­kailag jelentős. Fontos tár­gyalásoknak, tudományos konferenciáknak, össze­jöveteleknek, üzletköté­seknek is helyet bizto­sítanak a művészi ízléssel be­rendezett szobái. Miniszterek, nagykövetek, világhírű orvo­sok, • professzorok laktak már vendégszobáiban, és felsorol­ni is képtelenség, hány or­szágból szálltak már meg itt érdekesebbnél érdekesebb személyek. Közéjük tartoztak a burnoszos arabok, akiknek ugyan a mohamedán hit, il­letve a Korán tiltja a szesz­fogyasztást, ha azonban kis­üsti pálinkáról volt szó, ko­rán is meg később is fenékig ürítették a. poharat. Legfel­jebb Nyugat felé fordultak, hogy Allah valahogy észre ne vegye. Egyik legfurcsább vendége egy svájci bárónő volt. A hatvan év körüli hölgy Erzsébet asszony al­másrétesét a világ legfino­mabb ételének nevezte. Is­métlést kért, de ő elhárítot­ta: ne tessék haragudni, bá­rónő kérem, de most nem érek rá. Nagyon . munkaigé­nyes, nincs segítségem, és a vacsoráról, meg a reggeliről is nekem kell gondoskodni. De ha jövőre újra el tetszik jönni, a kilenc nap alatt há­romszor is csinálok. Vigyáz­zon, mert szaván fogom, hangzott a felelet. A gond­noknő hitte is, meg nem is, az ígéretet, de a múlt héten megérkezett a levél: Júliusra újra kilenc napra jön a sváj­ci vendég, és kéri Erzsikét, ne feledkezzen meg az ígére­téről. Egyébként a külföldiekkel tolmácsok is érkeznek, noha már Erzsikét egyetlen nyel­ven sem lehet eladni. Beszél egy keveset németül, de kéz- zel-lábbal minden nyelvben otthonos. Olyannyira, hogy ezt a közérthető kommuni­kációt még az afrikaiak is megértik. Persze ne gondolja senki, hogy ez a kastély csak a milliomosok, meg a miniszte­rek privilégiuma. Ha van szabad hely — és erre több­ször akad példa — 200 fo­rint ellenében, a személyiga­zolvány felmutatása után bárki megszállhat egy éjsza­kára. A rövid, fekete hajú, rend­kívül energikus és hatá­rozott asszony ked­ves, családias légkört képes teremteni mindenhol a kas­télyban. A főztjén kívül ez sem mellékes. Meg az sem: tudja, számon tartja, merre lehet gomolyát vásárolni, jó bort kapni, ismeri a környék nevezetességeit, a tiszai hal­járást .éppúgy, akár a horto­bágyi pusztát. Állítja: minél nagyobb a rang, annál ki­sebb a flanc. A professzorok­kal, az országos vezetőkkel, a nagyhírű orvosokkal, tudó­sokkal soha nem akadt egy fikarcnyi / nézeteltérés sem. A „középszerű” embereknél már más a helyzet. Ök oly­kor szeretnének többnek lát­szani, mint akik. Ez egyaránt jellemző a külföldiekre, meg a honi turistáinkra is. Mások szuvenirral óhajta­nak távozni. Hol egy hamu­tartó, hol egy könyyritkaság, esetleg egy-egy féltett bútor­darab kellene. Ilyenkor meg­magyarázza — főleg ha tol­mács nincs — hogy itt min­den az utolsó szögig leltári tárgy, az ország tulajdona, amit neki kell óvnia, véde­nie, számon tartania. Sőt a fejcsóváláson kívül a nicht, a no a válasz. Ha ez sem elég, akkor Erzsébet asszonytól hamisítatlan hajdúsági ki­ejtéssel az itt semmi sem el­adó, értse meg miszter kö­vetkezik. Fura módon ez mindig hat. Akár bírja a nyelvünket az illető, akár nem. D, Szabó Miklós Új magyar drámák a Gyulai Várszínházban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents