Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. JÚNIUS 19. lArcteepvázlatl Az úthengertől a villamosmozdonyig Egyáltalán nem különleges vasutassors Hajnal József mozdonyvezetőé. Amikor a most nyugdíj előtt álló 54 éves férfi 1949-ben a vasút kötélékébe lépett, nem gyermekkori álmok beteljesülését várta, a kényszer vitte a Hámán Kató fűtőházba. Volt szakmája, 1946-ban szerzett géplakatosi segédlevelet egy abo- nyi kisiparosnál, elhelyezkedni azonban nem tudott. A műhelyben, ahol tanult, munkájára tovább nem tartottak igényt, a háború után pedig senki sem dúskált az állásajánlatok között. Dolgozni azért kellett, elvállalni azt, ami kínálkozott. Hajnal József volt pályamunkás, mérleglakatos kisiparosnál, dolgozott üzemben — a szerencsepróbálás vitte a pesti fűtőházba is, ahol javítóként megszerette a mozdonyt. Tetszett a munka, talán még jobban a lokomotív, 1951-ben a katona- évek, után vissza is tért a „Hámán Katóba”. Mozdonyra azonban akkor még' nem kerülhetett. Az akkor Abonyban élő családtól túl messzi volt a főváros, köalebb, Szolnokra; pedig nem helyezte a vasút. Kilépett hát a pesti fűtőházból, és Szolnokon jelentkezett újra felvételre: a MÁV szigorú törvényei azonban ellene voltak, mint „önkényesen távozót” elutasították. Következett egy újabb kerülő (akkor már a mozdony volt a cél): 1953-ig gőzúthengeren dolgozott. A mozdonyvezető-pályafutás akkor kezdődött, amikor a szolnoki vontatási telepre mégis felvették gyakornoknak, kadétnak. A mozdonyjavítás fogásai már ismerősek voltak, később jött csak a neheze, a „bükkfaszabályozó”: meg kellett tanulni fűteni, ez alaposan próbára tette az izmokat, de más út nem volt. A munkát meg kellett ismerni, hiszen a masiniszta később a fűtőre volt utalva, tudnia kelett, mit várhat el tőle. 1955 őszén, huszonhét évesen ((„a háború miatti vargabetűk”) Hajnal József végre mozdonyvezetői tanfolyamra került. Azután már szabad volt a pálya. Záhonytól Pestig, a fővárostól Békéscsabáig és Miskolcig sok vonalon megfordult, a 411-estől a 424-es gőzössorozatok minden típusát kipróbálta. Azután búcsút kellett mondani a gőzgépnek. 1965-ben jött a Diesel-program és egy újabb tanfolyam, ’71-ben pedig Szolnokra is ölj ütött a villanyvontatás, az új gépekre is jogosítványt kellett szerezni. „A tanulást szívesen vállaltam. A gőzös egyszerű szerkezet, de nehéz rajta dolgozni. A kenéstől a ruda- zatok beállításáig mindent a vezető csinált. Ez sok munkát adott és felelősséget: tőlem fügött, hogyan repülhet a gép. A legtöbb bajt azonban a nyitott vezetőfülke okozta; a forró kazán mellől keltett kihajolnunk a legnagyobb fagyba. Ettől a megpróbáltatástól szívesen szabadultunk: a gőzmozdonyon megöregedett vezetők — ha dolgoztak is 55 éves korukig — nyolcvan százaléka roncsként ment nyugdíjba. Mennyivel másabb a zárt, fűtött vezetőfülke! Egészségesebb ma a sokszáz lóerőnek parancsolni, fizikai erő minimális, igaz, szakmailag felkészültebbnek kell lenni. Idegileg kimerítőbb a munka. Az is nyomasztó, hogy ma — amikor éberségvizsgáló ügyel az emberre — száz kilométeren át egyedül vagyunk a fülkében. De a régi áldozatokhoz képest ez mind csekélység.” Az áldozatokból azonban bőven maradt mára is. Hajnal József családja, hogy gyakrabban lehessenek együtt, 1961-ben Abonyból Szolnokra költözött. így legalább egy töredékestére haza mehetett az apa, amikor éjjel váltották, le. Hajnal József szerint egy „polgári” meg sem érti azt, milyen jó — ha csak a sínek melletti tájat látva is — bejárni az országot. Igaz, a jónak ára is van, havi 20Qh-220 óra szolgálat, a bizonytalan ünnepnapok, az éjszakai munkába indulás. „Ehhez a munkához egy valami kell nagyon: a jó család. Akinél a gyakori távollétek összetörik a harmóniát, az elbukta a partit. Vagy nem él meg a mozdonyon, vagy a családot veszíti el. Többmilliót érő rakománnyal, vagy emberek százaival a háta mögött senkit -nem köthetnek le otthoni viszályok, a jelzésekkel, a műszerekkel kell foglalkozni. Hogy erre képes legyen, a mozdonyvezető egymaga kevés, otthoni társak kellenek.” Bármennyire is szereti Hajnal József a munkáját, várja a nyugdíjas évek kezdetét, elfáradt. Már ez az, utolsó esztendő is „levezető körnek” számít: hónapok óta csak Abonyig ' jár, a környező állomásokról ösz- szegyűlő vonatokat a szolnoki csomópontra vontatni. Hogy mi lesz, ha búcsút mond a mozdonynak? Őszintén szólva pontosan nem tudja. „Színházba, moziba —; mert a szabad idő soha nem volt biztos — ritkán jutottunk ©1, kertet sem vettem, mert úgysem lett volna időm művelni. Azt hiszem, a nyugdíjbamenetdl után újra tanulnom kell:az üres órákat kitöltő programot szervezni. Nem sok idő van már hátra, ennek ellenére nem nagyon gondolok rá, miként is lesz később. És az orvosoknak is lesz beleszólása — mit .csináljak? A gőzösön töltött tíz évet érzik a csontjaim, gyakran elővesz a reuma.” A Cleistocactus Buchtienii, ami Bolíviában honos, a szabadban is virágzik A debreceni botanikus kertben virágzanak az ország legnagyobb, a 2800 fajt számláló kaktuszgyűjteményének növényei. A föld legkülönbözőbb pontjairól idekerült fajok jellemmódosulásait mérésekkel és megfigyelésekkel regisztrálják az új környezetben a botanikusok. Az ötvenéves Astrophytum Ornatum virága mintegy tíz centiméter hosszú és 8 centiméter széles A négyes és a medve Ismerősöm váltig állítja, hogy pontosan meg lehet állapítani bárkiről, hány műszakban dolgozik. Szóval ő így, eképpen osztályozza az embereket: nappalosok és műszakolók. ő természetesen az általa felállított elmélet szerint a negatív és pozitív csoportosulásban az utóbbinak a tagja. Eme fejtegetés közben, amikor a papírgyárba igyekszünk, valaki „elgáncsolja” az okoskodó teóriát, frissen hallott viccével: kétfajta ember van — így a közbeszóló — olyan, aki két csoportra osztja az embereket, és olyan, ak-i nem. Nevetünk. A Szolnoki Papírgyár teherportájának óráján 22 óra lesz két perc múlva. A kis televízióban a porta hátsó apróbb szobájában mécsesét közvetítenek. Talán a negyedik gólt rúghatják színeink képviselői, amikor begördül egy kerékpáros férfi a kapun. Beköszön. Később, eltelik talán öt perc is, amikor Farkas László csoportvezető a IV-es felé kalauzol, találkozunk vele. Káromkodik. Azt hitte,, a vagonokat a gyár udvarán úgy összetolták, hogy az úton nem lehet átjutni. De a kocsirendezők tapintatosak voltak. Hát itt elég nagy a felfordulás. jegyzi meg Farkas László. Magyarázza, mi van m;r kész, és mi az, aminek még csak a váza áll. Például az V-ös raktárjának csak a csupasz gerince emelkedik ki a vagonok mögül. Szavaiból érzem, nem valami udvarias- sági gesztus — jaj, nagy a rendetlenség! —. ahogyan a rumliról beszél. Inkább konstatálja az állapotokat. A papírgyár most másból sem áll. csak alkalm&zkodik. Igaz, megéri, hogy a sűrűn változó állapotokhoz, igényekhez, követelményekhez szabja magát. Legalábbis a IV-es papírgép ezt bizonyítja. Dé ne vágjunk a dolgok elébe. A felkapott csík Farkas László . csoportvezető most mintegy 4.00 milliós hozzáadott érték és tizenegy ember fölött dirigál. Mi ez a fura megfogalmazás? Igen, majdnem félmilliárd íoiintba került az, hogy a IV-es számmal jelölt papírgépből a felújítás nyomán most jóval nagyobb sebességgel gördülhet ki a jóval több anyag. — Percenként kétszáz méterrel megyünk, 40 grammos papírt készítünk — így Farkas László. Negyven grammos, amibe pékárut csórna^ goinak majd a fehér köpenyes eladók, akiknek talán eszébe sem jut — rhiért is jutna —, hogy mit összeküszködtek az I-es prés mellett, hogy a csíkot felkapja az óriási berendezés, - hogy fusson a széles szalag hengerről, hengerre, míg eljut valamikor a zsömléig. Lehet töprengeni, illik-e vagy sem azt tudni, hogy miként csinálják a papírt? Talán a 6 milliárd forint, amit 1984-íg befektetnek a Szolnoki Papírgyár rekonstrukciójába, az azt diktálja, hogy igen — legalábbis itt, szűkebb hazánkban. Egyszer Özdon járva ' hallőttam, ahogyan kisiskolások bratyiztak arról, miért sok az „acéljukban” a kén. Lehet, hogy véletlen volt, s ők „készültek”. Mindenesetre álljon itt Farkas László' éjszakai kiselőadásának a kivonata: a cellulózból — ami importáru — s a hazai begyűjtött válogatott hulladékból készül, ezeket vízben feloldják, őrlik, zúzzák. vegyszerekkel keverik, osztályozzák, vegyítik és már a IV-es ' papírgép szitájánál is vagyunk. Ahol szárítják, préselik, szárítják, tekercselik. Ugye egyszerű? A dolgok bonyolultságát hiába is illusztrálnám azzal, hogy tessék elképzelni a cellulózt olyannak, mint egy tömlő, mikroméretekben. S ezt szálakra kell hasogatni, a gyantát rajta ki kell csapatni és ... szóval a kívülállónak talán érthetőbb az, amit Szabó András mond: — Kevés az ember, a szalagoknál pedig kell az anyag a gép felé. Most, hogy a berakok feje fölött fedél van — ez már a felújítás eredménye, mert valamikor úgyszólván a szabad ég alatt dolgoztunk — most kissé más a helyzet. Én is itt kezdtem. Akkoriban megfagyott az anyag télen, néha már úgy voltunk vele, hogy beleroppan a berendezés. Még nem álltunk le a felújításhoz, de az építők már dolgoztak a fejünk felett. Nem mondom, akkor aztán volt hajtás, hogy addig, amíg megkaptuk a szabad jelzést, bekerüljön a berendezésekbe a cellulóz. Egyébként itt a szalagoknál van a legnagyobb mozgás. Ez viseli meg legjobban ugyanis fizikailag az embereket. Aki kipróbált két telet, az már, úgy gondolom, marad. , Mi van az aktatáskában Aztán, hogy folytassam az én történetemet, amikor mondták, hogy tanulni kell, én ráálltam, szakmunkás lettem, és most első segítő vagyok. A műszertáblán, ami előtt ülünk, még ott van a régi folyamatjelzők helye. Zúgnak, rettenetesen zúgnak az őrlőberendezések. Megtudom, hogy a mostani állapot még csak istenes, hiszen a felújítással egy kabint építettek a tábla fülé. Beszélgetés közben előkerül a műszakosok egyentáskája, a műbőrből készült akta, abból egy kis üveg a víznek és^a vacsora. S egy apró kitérő: hány vizsgálat, ellenőrzés, riport foglalkozott azzal, milyenek az üzemi étkezdék? Van-e elég hús, milyenek az adagok, azután hogyan dolgozik, milyen színvonalon az üzemi büfé? Már kevesebb, úgyszólván semmi hír arról, mit esznek, mit kapnak az éjszakások. Kenyér, kolbász, szalonna, szendvics, otthonról. Aktatáskából tálalva — ez az éjféli menü. Kávét az iszik, aki hoz magával. A gépek mellett ott van egy ballon szódavíz. Elég meleg. A zajnál hagytuk abba. Bódi Ferencné — az előkészítőben az egyetlen nő — mondja, van úgy. hogy azon veszik észre magukat a férjével, már megint kiabálnak. Pedig csak társalognak, de megszokták a hangos beszédet, az itteni zaj miatt. — Beteg voltam, könnyebb munkát kértem, így kerültem a hidróhoz kezelőnek. A rekonstrukcióval sok új berendezést kaptunk, ezekkel jól, nagy biztonsággal ki tudjuk szolgálni a papírgépet. Az automaták dolgoznak, nekünk csak figyelni kell. Azután kiderül, néha „be kell dobniuk” magukat elsősorban a férfiaknak. Például ha a csöves osztályozó nem működik, vagy ha éppen medvét fogtak. Éjfél után harminchét perc telt el. A medve akkor jelenik meg az egyik berendezés aljgban. amikor Szabó András egy hosszú nyelű csáklyával kör- bekanalazza a barnás folyadékot. Nincs káromkodás* mérgelődés, hat ember gyors együttműködésével pillanatok alatt süllyesztőbe kerül a felgyülemlett hulladék — drót. fa. műanyag és egyebek — a medve. Modern idők A IV-es mellett Lázár István .gépmester kalauzol. Mintha Chaplin Modern időkjének világa elevenedne meg körülöttem. Hatalmas hengerek, hátul öles kerekek, transzmisszió, rohanó filc, s a víz tengernyi. Azután megjelent itt a földgáz is a felújítással. Az általa felhevített levegő a hengereket melegíti. Ezekből hárommal gazdagodott a gép — hosz- szabb idő jut a szárításra, sebesebben futhat ki a papír. — Ez a baj — mondja Lázár István —, hogy nem elég gyorsan. Legalábbis a 46 grammos papírnál. Kétszáz- negyvenet kellene tudnia a berendezésnek, s most is csak kétszáz méternyi papír kerül fel a tekercselőre percenként. Azután nagyon sok még az állásidő. Huszonöt óra például legutóbb egy csapágy miatt. Hol gőz nincs, hol víz nincs — máskor meg ezekért kényszerül megállásra a gép. Az automaták igen jó szolgálatot tesznek, de kérlelhetetlenek. Ha valami nincs rendjén, jeleznek — be kell avatkozni, vagy egyszerűen le kell állni. Lázár István mondja, olyan érzékenyek, hogy nem is tudja, miként váltja ki majd a felújított gép a régi századeleji III-as számút, amit a tervek szerint nyugalomba küldenek. A IV-es ugyanis nehezen birkózik meg a középfinom papírok gyártásával. De ez már az ő dolguk, int a többiek felé. Kiderül, pár nap múlva, 23-án Lázár István nyugdíjba megy. Az idős emberek zsörtölődő hangsúlyával mondja ezt. Azután ahogyan végigjárjuk a gép minden egységét, a földgázégőktől az alsó szintek cső- .vezeték-garmadáig. hozzáteszi: szereti ő ezt. az éjszakázás, a rengeteg idegesség, az időnkénti kapkodás ellenére. Nagyon. Hajnalodik, amikor Szabó Sándor második segítővel leülünk beszélgetni. Mondja, túl van már a holtponton, amikor mindenáron leragadna az ember szeme. Egyébként véletlen, hogy itt van. Még újsághirdetésre jelentkezett annak ideién tanulónak. Miről is beszélgethetnénk másról, mint a ívesről. A felöltöztetett gép — Amíg a gépet felújították, megkaptuk az átlagjövedelmünket. Szóval ez jó volt, az mór kevésbé, hogy a felújításnál mi voltunk a kiszolgáló személyzet. A sze- méthordás volt a fő feladat, festettünk és ha kellett, véstünk. Azt hiszem, jobb lett volna többet tanulpi, tanul' mányozni, mi hova kerül. Kezdetben ugyanis előfordult. hogv egvszerűen nem tudtuk, mi hol található. Keresni kellett olvan embert, aki tud németül, hogy megkérdezzük az osztrák szerelőket. Igaz. voltunk Csepelen egv hétig, ott is hasonló berendezés üzemel. — Embertelen sok volt a munka itt, amikor a gép beindult. Azon csodálkoztunk, hogy a szerelők, külföldiek és magyarok, hogyan bírják, hogyan tudnak még lábon járni. Egyik szintről a másikra le, föl — sokszor előfordult. Rengeteget küszködtünk a gép felöltöztetése, a filcek behúzása után azzal, hogy az egyes présnél nem tudtuk befűzni az anyagot. Állítom, még ma sem tökéletes. A sebességről ne is beszéljek. Persze ez a teljesítmény így is jóval nagyobb a régi változathoz képest. Csak az a kérdés, mit akarunk elérni? A IV-es.papírgép dolgozik. Termel. A műszak csendes volt, alig szakadt a papír. Bizonyos, hogy eltelik még néhány hét persze, amíg minden olajozottan működik. Ez azonban csupán a rekonstrukció első állomása volt, amelyet úgy is felfoghatunk, mint a kivitélezők együttműködésének, a gyáriak alkalmazkodásának első próbája. Hogy ez mennyire sikerült, azt viszonylag ..egyi szerűen” a papírtekercsek számán, minőségén lehet le>mérni. . Hajnal József
