Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. MÁJUS 1. Munka és művészet flz igazság ölt testet általa Egy tiszta arcra, lágy mozdulatra, mély mosolyra hányszor fut ki a szánkon az áhítatos szó, és milyen mámoros elragadtatással sóhajtunk föl. hogy — olyan, mint egy szobor !... Viszont a legtökéletesebb szobor láttán se mondjuk, hogy — olyan szép, mint egy ember. Legföljebb így: — pont olyan mint egy ember. Vagy: — akár ha igazi volna! Csak épp a minősítő szócska marad el. Hogy: — szép. Miért?! Avagy egy másik elsőn - dolikoztató jelenség (egyálta* Ián nem aforizma): — Úgy dolgozik, mint egy gép! — mondjuk, ha dicsérni akarjuk valakinek a szorgalmát ég a munkaerejét. Akkor viszont minek törjük a fejünket olyan eszelős kitartással azon. hogy föltaláljuk végre azt a gépet. mely úgy dolgozik majd mint az ember ? ... Hogy érdemes-e. nem tudom. Mert csöppet sem vagyok biztos abban, hogy a fáradozás és a fejtörés létjogosultságát. igazolhatja a számokkal kifejezhető hasznossági mutatók pozitív alakulása. Illetve. igazolja-e maid? A világ (gazdaság) története során ugyanis igen sok látványos bukfenc tanúi lehettek már a számokban föltétlenül hivök. Csoda, milyen értetlenül állnak iyenikor a váratlan jelenség előtt s milyen bárnész bár- gyúságga) álmélkodnak azon, hogy erre bizony nem számítottak. Igaz. inkább így szokták mondani: — erre nem lehetett számítani. — Valóban nem lehetett volna ?... ... A munka nem azért szép. mert dolgozni jó. Hiszen nem is jó; -legyünk őszinték és pátosamentesek. Vagy legtöbbször nem az. De akkor hogyan menhet- tem azt mondani mégis, hogy: szép?! — Első hallásra alighanem berzenkedni támad kedve mindenkinek aki általában dolgozik. Megnyugtatásul és némi magyarázatképpen : én most nem erkölcsi oldaláról értem a munkát, nem is az értelmét firtatom, sem azt a bizonyos nagy muszájt (nem vagyok hitszónok, és nem képzelem magam közgazdásznak) ; nem értelmezem, hanem — nézem. A szó szoros értelmiében: nézem. És így. nézve, azt látom, hogy szép. A szakember mozdulata. Minél jobb szakember, annál szebbek a mozdulatai munka közben. (Ez már egymagában is óriási tétel: vagyis, hogy a szakszerűség — szép)! Esztétikai szépség, igen. Ahogy például a kaszáló ember hátában- derekában az izmok meg- nyú’nak-á.tivóltawak-vissza- h úzódnak-ú j ra feszülnek. mint valami belső dallam harmóniája szerinti ritmus- hullám, összhaingzat kicsiszolódott és tiszta törvény- szerűség. semmi fölösleg, csak a végtelenségig ismétlődő igazság: a lendülő kasza íve amint betölti az inak és izmok játékának cáfolhatatlan " célszerűségét !... Vagy ahogyan egy lakatos a csavarhúzójáért: nyúl. s az élét gvors biztonságeaüa csavarfej vágatába illeszti!... Vagy amikor a laboráns a szeme és a lámpafénv közé emeli a kémcsövet. Nem a villíanysugár szikrázó játéka ahogy az üves domborulatát körbetáncolja, sem az a derengés, mely áttetszik a fehér köpenyes kislány haja hullámai ritkula- tában, hanem maga a mozdulat a fényforrás felé, a legszebb ívű lendület itt is: a szerszámmal az eszköz felé !... Aztán ugyan melyikünk nem nyitotta még föl a karórája fedelét bicskával? — de milyen precíz és szálkavékony mozdulat ez, ha az órásmester pattintja le az üveget a számlapról!... S a címitáblafestő, ahogy a nagybetűk határait meghúzza; az egyik végén oda- támasztatt vonalzójára milyen elegáns biztonsággal illeszkedik a keze. ujjal között az ecsettel !.. . A borbély, ahogy az ollójáért nyúl, vagy a fésűjével megemeld a szürke hajcsomót: az a seszínű bozont egyetlen érintésére lágyan bomlik elő a szerszám fogai közül, és atziannal fényiem kezd !... Lőhet, hogy az olvasztár nagyon izzad, de akkor nem káromkodik. amikor hosszú, mitológiai vas- rúdját maga elé szegezi, hogy előhívja vele a poklot, vagy amikor kormos szemüvegén át figyeli az ömlő fém színe változásait: a testtartása szép. mintha nem erőlködne, mintha nem válhatna bármely mozdulata pillanatok alatt végzetessé. mintha ott. abban a másodpercben nem Is a világ sorsa függene egy-egy váinatlain helyzet értő megítélésétől, mintha verítékén és a sisakján keresztül is az érteleim sütne át. amely a lába mozdulását s a kemény nékifesziiilést meghatározza és átlényegíti: vagyis nemcsak mozdulat ez ilyenkor, hanem az értelem önigazolása, a törvény válik láthatóvá, az igazság ölt testet általa, a megdönthetetlen bizonyosság !... Gondolom, fölösleges a példák szaporítása: ez a műélvezet mindenki számára hozzáférhető. És nem is szégyellni való. ha netán csodálkozni merünk. Nem is csodálkozni, hanem — csodálni !... Hál ez a szépség, ez a rengeteg szépség is elvesz például, ha gép dolgozik az ember helyett. Nagyon jó lenne viszont ha nem legyintenénk oly köny- nyen. és nem nevetnénk azon, hogy a szépséget (vagy annak hiányát) állítom szembe az elérhető haszon mennyiségével — vagy éppenséggel a hiányával. És hogy mi a szép mindabban. amiről szóltam? — Igen tisztelt lángelmék hosz- szú sora kísérletezett már a szépség meghatározásával. Én nem hadakozom senkivel. nem kívánok okosabb lenni a hozzáértő hivatásosoknál. Én a szépet csupán ebben a viszonylatában, egyetlen összefüggéséiben elemeztem, S így állapítom meg, hogy a mozgás az, ami szép ebben az óriási mindenben. amit itt csinálunk. Pontosan az a mozgás, ami attól válik olyanná. hogy belső értelme és tapasztalati művészete fejlődik ki általa. Tehát a művészet... Ezért nem hiszek abban (hiába oly divatos, ez a fölfogás), hogy bármelyik művészeti ágnak az volna a föladata hogy látleletet készítsen. Akár egy korszak-- ról. akár egyféle társadalmi berendezkedés következményeiről. vagy szűkebb példaként a családi életforma válságáról, stb. Nem. A diagnózis: meghatározás; — a művészet viszont csupa kérdőjel. Nem az állapot leírása a dolgunk, hanem annak a mozgásnak az ábrázolása, amely ezt az állapotot, létrehozta (netán egy olyan állapot föltalálása iá, mely új1 állapotot1 hoz létre; — ez a képesség azonban csak a legnagyobbaknak adatott meg). A mozgás ábrázolása által lesz az alkotás több mint puszta dekoráció ... H munka: mozgás Mint a művészet. S erre a rókonságra a művészet mindig büszke. Sőt: talán nem is csak büszke, hanem ebből ..él”. Hogyan ? — A tisztelet iránya a divattal változik. A divaton belül pedig még egy sereg tényező befolyásolja: az érdekszövetségek pókhálórendszere, a könnyebbnek hitt utak csábítása, ravasz betójolóképesség. s a taps részegítő mámora. Ezzel szemben én csak abban hiszek. ami van. Még akkor is. ha kézzel ugyan nem fogható, de szemmel jól látható mégis. Mégpedig itt. Itt és mindenütt. Azaz a mozgásban. Melyet, tudjuk, a munka hoz létre. Ennek a mozgásnak az észlelése a legfőbb élmény. Csaknem mindenkinek. Az érző embernek mindenesetre. Mé“ ha nem is tud róla; nem regisztrálja, nem osztja napirendbe, nem egyezteti teendőivel. mert ez a szépség állandóan jelen van. Boncolása tehát éppen ezért a legizzóbb írói szenvedély Mások arcát arrafelé fordítani, ámenről a szépség nyilvánvaló. Ez egyébként közel se jelenti azt, hogy a művészet dolga föltétlenül és kizárólagosan maga az ábrázolás. Inkább a teremtés. Egy öntörvényű világ teremtése. Minden műalkotás egy-egy öntörvényű, külön világ, melyben a művész a maga pártjára állítja a műélvezőt. Nem értelmi eszközökkel (az a tudományos munkák dolga), hanem érzelmi alapon. Mégpedig a fantázia segítségével. Fantázián viszont nem holmi kitalálóképességet értek, hanem éppen ellenkezőleg: a különböző események (például a külső és belső mozgások) közötti törvényszerű összefüggések fölfedezését. A legcsillogóbb „fantáziával” ösz- szehordott cselekménysor, bármily izgalmas és meglepő fordulatoktól gazdag: csak magánügy. A legpergőbb story is csak „sztori” marad, ha nem láttatja, hogy azért történt az egész így mert bizonyos mozgásoknak így kellett egymásba kapaszkodniuk ahhoz, hogy betöltsék szépség te|pmitö föladatukat is. — De hát mik ezek a terem. tőföladatok? Ezek a muszá- j°k? — Erre kell a fantázia! Hogy ezeknek a kényszerítő hatalmaknak a nyomára bukkanjunk, s talán rájuk is találjunk. Ezeknek azosz* szefüggés-rendszereknek a fölmutatása, érzelmi közvetítése: azt hiszem, a fantáziával megáldott ember legfőbb írói feladata. Meri egy-egy hangjegyhez például nem illeszthető akármilyen másik. A hangok egymásuia- utaltságának szigorú törvényei vannak: — ez a szigorúság viszont nem bénítja a szerző fantáziáját, hanem erőkifejtésre készteti. Ez ad a mondandójának hitelt. Az erőlködés és a fantázia dialógusa fejezi ki a törvényt. S fejezi ki azt. hogy megvalósítható. Vagyis mozdítható. Szép munkával. Kende Sándor A mindennapi környezet—kultúránk része Embermeleggé varázsolt folyosók Csicsa bácsi legendás alakká nőtt a fotós szövetkezetben. Amikor a fényképészek körében elfogadottá vált az elv: — „a mi munkánk nem merülhet ki a megrendelők ízlésének kiszolgálásában, hanem jobbra is kell nevelnünk őket” — Csicsa bácsi elérkezettnek látta az időt. Miközben kollégái győzködték a megrendelőket, hogy nem kell az a piros telefon a gyerek kezébe, meg nem kell megfésülni a család kedves macskáját a „fény- képeszkedés” kedvéért — Csicsa bácsi már messze járt. Csúcsteljesítménye az volt, amikor nagyméretű nyári felvételeket készített — némi ügyeskedéssel. A család vadonatúj házának nappalijában lévő hatalmas, spanyol tengerpartot ábrázoló poszter előtt fürdőruhában papa, mama, a legkisebb gyerek gumikacsával a nyakában a sziklák előtt áll, a nagyobbik napozik egy gumimatracon, anyuci a lábával épp a vizet próbálja, apa pedig szalmakalappal a fején — hasztalan igyekezvén beszívni terebélyes pocakját — egy pálmafának támaszkodva a távolba néz. A fotók láttán a szomszédokat előbb valószínűleg megütötte a guta az irigység miatt, majd „visszavágtak”, s ők a Hi-fi torony, a színes tévé és a virágokkal díszített nutriaól társaságában „vetették le” magukat. • * • Minden példa sántít — a Csicsa bácsiról szóló, szélsőséges ízléstorzulást kifejező is, annyit talán mégis illusztrál, hogy a hétköznapi ízlésnevelésben, a környezet kulturált formálásában mi mindennel kell szembenéznie — egy csepp a tengerben — fotószolgáltatásra berendezkedett szövetkezet kollektívájának, s ez, innen nézvést, a környezetkultúrával kapcsolatos kérdések egész sorát vetheti fel. Az országgyűlés tavaszi ülésszakán — a közművelődési törvényt elemző vitában — Király István felszólalásában hangzott el: „A közművelődés szempontjából rendkívül fontos szerintem ... a miliőn keresztül történő, áttételes, atmoszférikus befolyásolás, a tárgyak, a dolgok néma beszéde, az úgynevezett háj- térhatás. Nemcsak az ismeretterjesztő előadás, a színház, a rádió vagy a film nevel esztétikailag, kulturálisan, de minden fontosabb közösségi hely ... Egy nemzet kultúrája akkor gyökerezik igazán mélyen, ha nemcsak külön intézményekben él, de áthatja az élet egészét, a mindennapokat.” • • • A felszólaló által mondottak tulaidonképpen evidenciák. Ki-ki lakóhelyétől, szűkebb-tágabb környezetétől (amelybe Csicsa bácsi és a „mást” akaró fényképészek is beletartoznak), réteg szerinti hovatartozásától, műveltségétől, ízlésszintjétől függően magyarázhatja, bővítheti, újabb és újabb példákat sorakoztathat fel ellene vagy mellette. Az átlagos kép nagyon tarka. Beletartoznak a kacsa- úsztatós, szeméthalmos faluvégek, az új lakótelepek rongyfoszlányt, „vascserjét”, üvegcserepet, betontörmeléket „virágzó” játszóterei, a városok patkányfészkes főutcái éppúgy, mint a virágtól, pázsittól üde kisközségi mellékutcák, horgászok által megtisztított; fákkal beültetett folyópartszakaszok, az árut nemcsak kínáló, de az áru szépségét is felfedező kirakatok, erkélyre ültetett virágok. S kétségkívül kulturális tettnek kell tekintenünk, hogy — például Tiszafüreden, Tiszaörsön, Kunhegyesen, Kunszentmárton- ban (és sorolhatnánk) a tsz- székházak bejárata nem egyszerűen „csak” praktikus célokra való, de esztétikusak, rendezettek is. A tiszaroffi Compack gyáregység udvara, vagy a Tisza Cipőgyár előtti park, a Hűtőgépgyár és környéke az üzemben dolgozókra — föltehetőleg — nem semleges módon hat. Ugyanígy fontosak a szép, régi használati eszközöket bemutató iskolai tárlók, a reprodukciókkal, eredeti művekkel, ízlésesen megválasztott fotókkal embermeleggé varázsolt folyosók, hivatali helyiségek, irodák. Esztétikai igényességről tanúskodnak (és itt ne essék szó kidöntött társaik ezreiről) az építkezések alatt is megvédett, bekerített fák, cserjék. * * ♦ örvendetes, hogy vannak környezetkultúránknak pozitív evidenciái. S el kell fogadnunk, hogy negatívok is vannak. Hogy melyik irányba, s milyen gyorsan billen el -a mérleg nyelve — a „mélyen gyökerező” összhatást tekintve — össztársadalmi feladat ez, amely egyszersmind közösségi kulturális lecke is immár. Sz. J. Mit tehet a költő? Köszöntő szavak Jobbágy Károlyhoz a költészet napja után Ha a könyvtárosok találkoznak egy-egy jeles könyvünnep előtt vagy után, általában az első kérdésük egymáshoz a következő: „Kit hívtok meg, hívtatok meg? Milyen volt?” Valljuk be őszintén: egy-egy író-olvasó találkozó sikere éppen úgy múlhat a meghívott íróvendégen, mint a rendezőkön, s jó, ha az utazásokra, szükség szerint „ért” a diákok vagy a találkozóra v ellátogató nyugdíjas nénilt nyelvén is. Nos, az ilyen beszélgetésekkor szinte mindig előfordul Jobbágy Károly József Atti- la-díjas költő neve: „Ha meghívod, válaszol, jön, nem veszi zokon (vagy legalábbis nem érzékelteti), ha az ünnepélyes hangulatú találkozón valaki hirtelen feláll, és kijelenti, hogy bizony ő soha életében nem hallotta az író elvtárs ívagy úr) nevét, de a felolvasott versek tetszettek, és szívesén meghallgatna még egyet, lehetőleg a szerelmesekből...” Pedig agok, akik ismerik Jobbágy Károly líráját és személyiségét, jól tudják, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a naiv lelkendezés és önmutogató ügybuzgalom. Amint egy 1965-ben írt versében megfogalmazta, részére minden egyes író-olvasó találkozón való részvétel olyan, mint a sztriptíztán- cosnő szerepe. Ám ő nemcsak a költészete szépségeit, kellemes hangulatait feltáró ruhaneműket veti le közönsége előtt, hanem „bőrét széthasítva”, „bordáit kitördelve” a szív és lélek gyötrelmeit, keserveit is igyekszik megosztani hallgatóival. És ezt bizony nem mindig kíséri felcsattanó taps, hanem inkább meglepett hallgatóinak önmagukba révülő szótlan tűnődése. De éppen ez ad találkozóin ió apropót az értelmes párbeszédre, a magunk és a világ dolgairól folyó közösségi elmélkedésre, számvetésre. Tisztelői tavaly ünnepelték a költő 60. születésnapját és akkor én — talán a szigorú statisztikai adatszolgáltatásra kárhoztatott könyvtáros létem hatására — arra gondoltam, hogy bizony a köszöntő sorok valamelyikében szót kellett volna ejteni arról is, hogy Jobbágy Károly a versírás mellett mit vállalt és vállal még a költészet népszerűsítéséért. Ezért kértem meg arra, hogy amikor a költészet napján ismét ellátogatott néhány jászsági könyvtárba, hozza magával azt a — egy régebbi beszélgetés során említett — kimutatását, amelyben feljegyezte, hogy hol vett részt eddig író-olvasó találkozón. Nos, a kimutatás természetesen nem elégítené ki a könyvtári adatszolgáltatás szigorú kritériumait. Sajátos, országban, nemzetben gondolkodó dokumentumot kaptam. Egy térképet, ahol azok a települések vannak bejelölve, ahol a költő olvasóival (vagy a költészet iránt kíváncsi érdeklődőkkel) találkozott. A térképen 331 hazai, valamint 9 kárpátaljai és jugoszláviai település — megyeszékhely vagy falu — volt feltüntetve. Ha meggondoljuk, hogy az 1980. évi statisztikai adatok szerint 3026 település van Magyarországon, akkor láthatjuk, hogy a költő azok egytizedébe eljutott és a személyisége, szavai varázsával, erejével is szolgálta azt a közös tevékenységet, amit közművelődésnek nevezünk. Ám nézzük a térkép helyi vonatkozású adatait. 1954 óta — ekkor hívták először író-olvasó találkozóra — Szolnok megye 76 települése közül 31-ben a Jászság 17 települése közül 13-ban fordult meg. Igaz, a „statisztika” nem jelzi, hogy a költő összesen hány rendezvényen vett részt, de ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy településre többször visszahívták, s a városokban általában a szervezők céltudatossága révén egy napon több találkozón is megjelent, akkor ezek számát 1000-nél többre becsülhettük. Szerény becslés szerint legalább 30 000 olvasó találkozott Jobbágy Károllyal, ismerte meg költészetét. Mit jelenthetnek ezek a számok? Nem kívánom azokat ünneplő szavakba öltöztetni, de jelentenek legkevesebb ennyi személyes kapcsolatot, futó vagy tartós emléket az emberséget tanuló életutak során. És még eevet. A költő fél tucatnál több verseskötetének kelendőségét, a Hó és nap címűnek újrakiadását, és — sajnos — a dedikálásra méltó művek hiányát szerte az ország könyvesboltjaiban. A minap a költészetnapi rendezvényekről beszámoló hivatali ielentéshez készülődtem. Ezekből a nyilvántartásokból megtudjuk azt, hogy egy-egy városban, járásban hogyan alakul a íróolvasó találkozók száma, mit tesznek az intézmények. Tagadhatatlan az is, hogy e beszámolók alapján és a különböző összehasonlító értékelések során a könyvtárak, könyvtárosok méltán kapnak szervező munkájukért olykor társadalmi elismerést is. Ám ezekből a megbecsülő gesztusokból valahogy kimarad az író-olvasó találkozó legfontosabb résztvevője: az író. A költészet napja után köszöntsük őket is, ezúttal a könyvtárosok és,olvasók fáradhatatlan barátját, Jobbágy Károlyt. Arató Antal
