Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-15 / 87. szám

1982. ÁPRILIS 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Kollegámmal csodálkozva álunk Szilágyi Zoltán kecs­keméti dorombkészítő mes­ter — Európában ő az egyet­len, aki pusztán manuális eszközökkel alakítja ki a hangszert — „műhelyének” ajtajában. Szinte hihetetlen, hogy a világhírű dorombok a harmadik emeleti lakás parányi gyermekszobájában születnek. Körös-körül egészséges rendetlenség, félbehagyott munka hangulatát érezni. Jócskán akad látnivaló, fi­gyelemre — mosolygásra — késztető. A munkaasztal ki­mustrált paplanon fekszik. Az anyag formálására, a sa­tu felerősítésére szolgáló vaskorongot dupla szivacsré- réteg választja el az asztal­laptól. Az üllő — vékony acéltömb — vászonba teker­ve nyugszik egy műanyag vödörben. Nem nehéz kita­lálni, az ügyeskedések a zaj tompítását szolgálják. — Lassan egy éve, hogy szanálták a műhelyemet, az­óta kénytelen vagyok itt dolgozni — mutat körbe Szilágyi Zoltán. — Hat 'évig kísérleteztem a hangszer tit­kának megfejtésén, a szép hang előcsalogatásán, jelen­leg azzal próbálkozom, ho­EURÓPÁBAN AZ EGYETLEN A dorombkészítő mester műhelyében gyan tudok minél csönde­sebben dolgozni. Fejből tu­dom, mikor járnak munká­ba a szomszédok, ilyenkor bátrabban elengedhetem a kalapácsot. — Miért nem épít mű­helyt? — A dolog sajnos nem az akaraton múlik. Telket csak a város szélén lehet vásárol­ni, ott viszont nem építhetek bármit. Legalábbis műhelyt nem. — A doromb származásá­ról vajmi keveset tudunk. Sokan — talán a többség — nem tartja komoly hangszer­nek. inkább játéknak véli. — Pedig az ősi hangszerek egyike a dobbal és a síppal egyidős. Eredetéről két el­képzelés, elmélet is van. Az egyik szerint Egyiptom vi­dékéről, a másik szerint Kí­na területéről származik. Az biztos, hogy a kezdet kezde­tén különböző vallási szer­tartásoknál, mágiáknál hasz­nálták. A feudális társada­lomban már elfogadták a társasági muzsikálásban is. A XVIII. században szület­tek dorombra írt kompozí­ciók. Bartók Béla 1906-ban népdalgyűjtő kőrútján román asszonyokat hallott játszani ezen a hangszeren. Tíz esz­tendővel később Kodály azt jegyzi fel, hogy találkozott az utolsó dorombkészítő ci­gány kováccsal. A szálak itt megszakadnak. Úgynevezett szakirodalmat egyáltalán nem találni. — Miért kezdte el a kuta­tást. a kísérletezést? — Az első és talán leg­fontosabb az volt. hogy na­gyon szeretem a zenét. Ér­dekelt ennek a fura hang­szernek a titka, amely kü­lönbözik az összes többitől, hiszen a dorombon kívül bármelyik megszólaltatható külső beavatkozással, mani­pulációval. A dorombhoz vi­szont feltétlen szükséges az ember jelenléte. Sokáig kí­sérleteztem azokon az eszkö­zökön, eljárásokon amelyek­kel elérhető, hogy lelke le­gyen a zeneszerszámnak. Nagy előnye, hogy bárki tud rajta játszani, semmiféle ze­nei előképzést nem igényel. — Mitől szól a doromb? — A rezgő acélrugó a fogsornál különböző irányú légörvényeket kelt, melyek a szájüregben hangot adnak. A nyelv mozgatásával változik az üreg nagysága, a térfo­gat, természetesen a hang magassága is. A technikát könnyen meg lehet tanulni. — Több munkaterületen dolgozott már. Volt nyom­dász, folyóiratokban versei jelennek meg. ezrével készí­ti a dorombokat. Melyik az igazi? — A hangszerkészítés. En­gem minden érdekel s amit tudok igyekszem megismer­ni. A dorombkészítés az, amely a legtöbbet adja, hi­szen olyan dolgot produká­lok amit senki sem és ezzel' örömet szerzek másoknak. Ezt érzem igazi hivatásom­nak. — f. s. — Fotó: T. Katona László SZOLNOKON Hajdú-Bihar megye bemutatkozik Az „olajosok" összefogásával készült Pihenő központ a Holt-Tisza partján Az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt anya­gi támogatásával pihe- nőközpontot létesítették Szolnokon a Holt-Tisza partján. az ÁFOR bá­zistelepe mellett, az olajipari vállalatok dol­gozói társadalmi mun­kában. A két éviig tartó és még ma is folyó mun­kálatokban részt vettek az ÁFOR, a Nagyalföl­di Kőolaj- és Földgáz- termelő Vállalat vala­mint a Kőolajkutató Vállalat dolgozói. A pi­henőközpont lehetőséget ad arra hogv a nyáron ott rendezzék meg az ifjúsági horgásztalálko­zót. A horgásztáborba a tesfcvéregyesületektől is várnak vendégeket az Olajbányász Horgász Egyesület tagjai. Szolnokon, a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Köz­pontban április 16. és má­jus 10. között Hajdú-Bihar megyei napokat rendeznek. A változatos, gazdag kultu­rális programokat kínáló rendezvénysorozatot holnap este fél 7-kor Szöllősi Gyu­la, a Hajdú-Bihar megyei Tanács elnökhelyettese nyitja meg. A megnyitó után az Építők „Hajdú” táncegyüttese és a Délibáb népzenei együttes műsorát tekinthetik meg az érdeklő­dők 3 művelődési központ színháztermében. A galéri­án ugyanekkor a Hajdú- Bihar megye élő népművé­szete című kiállítást láthat­ják . a látogatók valamint megtekinthetik a debreceni fiatal fotóművészek alko'.á- saiiból és a Hajdú-Bi ha" megyei gyerekek rajzaiból rendezett tárlatot. továbbá Cs. Uhrin Tibor és Bodnár Eszter- tűzzománc- és tex- tilmunkáit is. A- művelődé­si központban április 17-én. szombaton este 7 óráitól discot rendeznek. amelven bemutatkozik a debreceni társastáncegyüttes is. A rendezvénysorozat va­sárnap délelőtt 10 órától táncházzal folytatódik, ame­lyen a debreceni Délibáb együttestől eredeti néptán­cokat, népdalokat tanulhat­nak a fiatalok, és megis­merkedhetnek a népi hang­szerekkel is. Április 19-én délután 2 és fél 4 órától játszóház várja a gyereke­ket. május 2-án délelőtt 10 és délután fél 3 órától pe­dig az Alföld Gyenmekszín- pad lép a szolnoki közön­ség elé. A debreceni Köt- csev Ferenc Művelődési Központ 1979-ben alakult színjátszócsoportjának elő­adásában Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című művét láthatják az érdeklődők. A Blatt ner-bábcsoDo'-t műsora május 5-én délelőtt 10 és délután fél 3 órától várja a gyerekeket. A rendezvénysorozat ide­jén a két megyei közműve­lődési intézmény szakem­bereinek tapasztalatcseréjé­re és a szolnoki valamint a debreceni kertbarátkor ta­lálkozójára is sor kerül. Ki a szegény: Én, te, ő...? Arbuzov-bemutató a Szobaszínházban A ma élő szovjet drámaírók közül talán Alek- szej Arbuzov a legismertebb és a legnépszerűbb. Darab­jait világszerte sikerrel játsz- szák, Londontól Moszkváig, Párizstól Budapestig. Sike­rét elsősorban a csehovi dra­maturgiába szőtt egyszerre okos és lírai dialógusok ad­ják. Arbuzov mesterember. Szellemes társalkodóként szolgálja ki a színészeket: jó szerepeket ír. Garantálja a kellemes estét, melybe nem feltűnően — tehát nem is zavaróan — egy kis tanulsá­got is belecsempész. (Ezeknek köszönhette legutóbbi ma­gyarországi sikerét is. A Ma­dách Színházban Kései talál­kozás című darabjával Tol- nay Klárinak és Mensáros Lászlónak adott fel ziccert, akik ezt nagy rutinnal ki is használták.) A Szolnokon bemutatott Én, te, ő (vagy korábbi cí­mén Én szegény Maratom) korántsem a legjobb darab­ja. Csak részleteiben igazol­ja az Arbuzovról imént leír­takat. Éppen a rá jellemző jól megcsinált mívesség hi­ányzik belőle. Mint az egysé­gesebb második részből kide­rül, az írót a jelen és a je­lent tevékenyen (?) alakító harmincegynéhányéves gene­ráció sorsa izgatja. Pontosít­suk ezt, hogy a mű általam jelzett alapvető hibáját meg­ragadhassuk. A jelen nem választható el a múlttól, a ma igazságai a tegnap logi­kájából is fakadnak. Ha te­hát a jelent vizsgáljuk, nem feledkezhetünk meg a múlt­ról. Sajnos ezeket a közhely­értékű igazságokat dramati­zálja a szerző. Nemcsak az őt és a nézőt is leginkább iz­gató jelent írja meg, hanem dramaturgiai mankót teremt­ve didaktikus kényelmesség­gel elépakolja a múltat. Apró képeket illeszt egy­más mellé: 1942 márciusában, Leningrádban találkozunk először Likával, a lánnyal, aki egy félig lebombázott ház üresen maradt lakásában ve­getál egyik napról a másik­ra. Aztán megérkezik Marat. Kényszerű, majd egyre óhaj- tottabb együttlét. Majd e há­borús harmóniába berobban a másik fiú, Leonyid. Az együttlét egyre sorsszerűbbé válik. Mindenki megszeret mindenkit. Majd jön a be­hívó. Majd... majd... majd.., Újabb és újabb pármondatos életkép tudósít az 1942 és 1946 között történtekről. Ez a 10—42 szituációtöredék köz­li a három ember vágyait, kapcsolatuk változásait, éle­tük fontosabb történéseit, íme a mankó (az előadásban az első rész), aminek minde­nekelőtt, információértéke van. Ez sok -dologhoz elegen­dő (életrajzírás, nyomozás, folytatásos filmsorozat össze­foglaló emlékeztetője stb ...), de kevés egy drámához. Mi­közben lírai fogantatású da­rabjához Arbuzov színészi és nézői átélést igényel, állandó váltásaival ő maga . töri szét a belefeledkezés meg-meg- születő • pillanatait. Pedig a jól megírt, már olvasáskor hatásosnak bizonyuló máso­dik rész — a jelen: 1959 de­cembere — megállna a ma­ga lábán. Három tehetséges ember — orvos, mérnök, új­ságíró — a hatvanas évek küszöbén. Talán nem elég sú­lyos egyéniségek egy drámá­hoz. Ök talán nem, de hely­zetük az. A napi kritika adott kere­tein belül is szükséges volt ilyen részletességgel szólni Arbuzov művéről. Nem az előadást védő előzetes kifo­gások begyűjtése volt a cé­lom. Ugyanis éppen az az iz­galmas. hogy a felsorolt aka­dályok ellenére jó előadás született Szolnokon. Ha a rendező — Árkosi Árpád — korábbi szobaszínházi mun­káira gondolunk (Tizenkét dühös ember, Pablito nővé­rei). érdekes helyzetazonos­ságra figyelhetünk fel: ismét egy erősen közepes műbe kell értékeket injekciózni. És ez most is sikerül. (Érdemes lenne viszont azon elgondol­kodni. miért nem sikerül ez Árkosinak a nagyszínház­ban.) Arbuzov szövegét alig sért­ve is lényeges különbségeket mutat az író és az előadás üzenete. Az író mozaikokból épít fel egy képet. A histó­riai időbeliség megtartása el­lenére sem a folyamat, ha-, nem hősei jellemzése a cél­ja. így él ma a Szovjetunió­ban három fiatalember — mondja Arbuzov drámája. A múlt terhével, emberi gyen­geségekkel, szerelmekkel, sza­kításokkal ... így élünk. A szolnoki rendezés a fo­lyamatra koncentrál. Vala­honnan valahová tartunk. Három értékes, de gyenge ember bukásának vagyunk tanúi. A negyvenes évek ár­tatlan barátságai, szerelmei, hitei fordultak át émelyítő kompromisszumokba. 1942- ben még meggyőződéssel je­lentik ki: „Tudományos ku­tató leszek. Felfedező!” (Li­ka) „Hidakat építek, össze­kötöm a partokat!” (Marat) Leonyid pedig verseket ír, költőnék készül. Egyikük sem valósítja meg terveit. Tragédiájuk nem is ez — vé- gülis kevés embernek való­sulnak meg gyermekkori ál­mai —, hanem az a tudat, hogy mindnyájan elrontottak válamit. Értetlenül tehetetle­nül sodródnak az olcsó komp­romisszumokba. Nem mernek egymás szemébe nézni, mert akkor be kellene vallaniuk a csődöt. Az őszinte szeretet és összetartozás érzését, a vi­szontlátás természetes örö­mét ez keseríti 1959 decem­berében. Lika tettetett büsz­keséggel újságolja el: „Elő­léptettek! Nem függetlenített rendelőintézeti osztályvezető­nek!” Leonyid cinikusan ol­vassa saját újságja minden­napos kliséit. Verseket, jó verseket már régen nem ír. Marat egyedül kóborol a vi­lágban. Az igazi nagy felada­toktól meghátrált, most segít­ségért jött. De kitől kaphat­na? Csalódott dühvei kérde­zi: „Mi történt itt?” A folytonosság megteremtésében főszerepet játszik Antal Csaba díszlete. Arbuzov darabjának témája tulajdonképpen az idő. Ebből a felismerésből született az a jelzésszerű, átlátszó üvegfal, mely homokóraként műkö­dik. Egy-egy résen időről időre hullik alá a homok, az­az peregnek a borsószemnyi kavicsok, és elborítják, be­terítik, birtokukba, veszik a szobát. Ahogyan hőseinket is maga alá gyűri, legyőzi az idő. Közben a falban, a ki­hulló kavicsok helyén foko­zatosan előtűnik a szocialis­ta építés egy-egy jelképe, egy kalászt, illetve kalapá­csot tartó nő és férfi szobra. Szép, fantáziát mozgató, ösz- szetett kép. (De bármilyen költői is ez, nem hallgathat­juk el, hogy a kavicsok a já­ték technikai akadályaivá válnak. A nézők és a játszók figyelmét akaratlanul is le­köti a kérdés, sikerül-e a há­rom színésznek talpon ma­radni a csúszós, bizonytalan talajon. A sajtóbemutatón nem sikerült. Ez a díszlet annyira pontos és nélkülöz­hetetlen eleme az előadásnak, hogy rosszul funkcionálva negatív főszereplővé is vál­hat.) A díszlet, a rendezés és a színészi játék is azonos szán­dékot erősít: kitágítjajá drá­ma vonatkozási terét. Erre szükség is van. E három em­ber önmagában érdektelen. Nem kiemelkedő személyisé­gek. Gyengeségük valójában hiányt jelez. Az a tartás és tehetség hiányzik belőlük, ami őket kivételes egyéniség­gé emelhetné. A lemondás erőtlenségével engedik ki ke­zükből a lehetőségeket, és a nosztalgiát hitnek nevezve hazudnak maguknak. Nemze­dékivé tágul a három ember sorsa. Ez foglalkoztatta már Arbuzovot is, és ezt erősítet­te meg Árkosi rendezése. Ez­ért tudunk azonosulni e kö­zülünk való három emberrel, bukásuk ezért szánandó és átélhető. És mert jó a színészi já­ték. Három szereplő testkö­zelben. Itt elképzelhetetlen a lélektelen színészi munka. Egyikük sem tud úgy hibáz­ni, hogy a többi kárát ne val- laná. Egymás kiszolgáltatott­jai és segítői. Szoboszlai Éva, Nagy Gá­bor és Pogány György pon­tos, szép alakítást nyújtanak. Szoboszlai Évának úgy sike­rül két órán belül a tizenéves csitritől az érett feleségig el­jutnia, hogy közben mindvé­gig ugyanazt az embert , lát­juk. Átváltozás és megmara­dás kettősségének nem köny- nyű feladata ez. Prémsapká­ja alól aranyosan pislogó kis­lányként találkozunk vele először. De már ez a Lika sem naív gyerek. Nem tu­dunk igazán hinni benne. Nemtörődöm magabiztosság­gal tekint a világra. Ennek a magabiztosságnak legalább a látszatát később is megőrzi, mert nem vállal kockázatot, kerül minden bizonytalan helyzetet. A tizenhárom év után megjelenő Marikot a lakás felől kérdezi, pedig nem ez érdekli. De kétségbe­esett igyekezettel a felszínen akar maradni, mert fél a ipélységektől. Ügy csalja ma­gát, hogy nem akar gondol­kodni. Marat magabiztossá­gának más forrása van. Sa­ját fontosságának tudata él­teti. Kitalálja, majd szinte maga is elhiszi, hogy elfogott egy németet. Később pedig, évekkel a háború után sem tud elfeledkezni arról, hogy ő a Szovjetunió Hőse. Ebből él. Régen kapott Nagy Gáboi; színpadon ilyen lehetőséget. Él is vele. Furcsa módon a színészileg talán nehezebb el­ső részben mozog otthonosab­ban. Pillanatok alatt megte­remti Marik hibáival együtt is vonzó, összetett alakját. A gyakori jelenetváltással járó átváltozást könnyedén meg­oldja, mesterségből vizsgázik jelesre. Pontosan érzékelteti a fiú leépülésének folyamatát is, de közben játéka is szín­telenebb, fakóbb lesz. Leo­nyid mellett Marat túlságo­san jelentéktelenné válik. Pe­dig tudnia kell — a színész­nek pedig érzékeltetnie kell —, milyen szánalmas komp­romisszummal éviekéi át a hatvanas évekbe. Végül, de nem utolsósor­ban: Pogány György. Az ed­digi sok jó szerep ellenére most bizonyít először igazán. Kissé egyoldalú szerepformá­lások után (vagy a seszínű pozitív hős vagy a háttérben ármánykodó cselszövő) most összetett, tragikus mélysége­kig jutó színészi azonosulá­sig jut el. Pogány érzékeny jelenlétének apró, de döntő bizonyítéka, ahogyan szöveg nélkül is súlyt tud adni a fi­gurának (alig néhány mon­data ellenére így teremt ka­raktert udvaroncként a Ham- letben). Teljes lényével figyel a másikra, mozgásával, mi­mikájával „lereagálja” a tör­ténéseket. Nem végszót vár, hanem szöveggel vagy anél­kül megéli a helyzeteket. Na­gyon széles skálán játszik. Csak így tudja megteremte­ni Leonyid tudathasadásos, széttört egyéniségét. Egyszer­re jelen van a szerelmes, hű eb, az alkoholba menekülő, gyötrődő költő és az önma­gát kiárusító cinikus alkotó. Pogány Leonyidja tudatában van gyengeségének, bevallja önmagának, és vállalja is ezt. Őszinteségével lassan a töb­biek fölé nő, így lesz ereje otthagyni őket. Ez az erő pa­radox módon gyengeségére is pecsétet üt: „a halál előtt egy nappal” új életet kezd ... ön­gyilkos" lesz. Árkosi rendezése véghelyzet felé sodorja hőse­it, lezárja sorsukat. Arbu- zovval ellentétben (akinél ön- gyilkosságról természetesen szó sincs) nem hagy nyitva lehetőséget. Hármuk közül a legerősebb halálával csak be­ismeri a csődöt. Marat és Li­ka együttmaradnak. A hazug­ságot. az öncsalást választ­ják. Arbuzov még Lika kedves, lelte szavait idézte a címben: „Én szegény Maratőm”. Itt most ki a szegény? Én, te. ő? Ök mindhárman. Három sze­gény ember.” Bérezés László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents