Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

1982. februar 6. Irodalom, művészet 9 ki­Szélben Bodnár István: Ébredve otthon Újra csak otthon. Dobja a hajnal a tűzpiros labdát. Kezemben tartom a kelyhet, a hajdan misztikus varázsát. Dúdolva dajkálnak az ismerős, elkopásig fényesült tárgyak. Szólongatom a megvénült szimmetriákat. Issza o szemem a bölcsőt, a múltat, a fönséges tündökletet, amit megőrzött valahol mélyen a kucorgó emlékezet. Tükörkép terelget ámultán távolba és ide, elfutva egy szempillantás alatt harminc fényévnyire. Innen a szobából messzire látni. Befogni földet és eget. Megtérni és indulni innen fölvérte ződve ahogyan lehet! Titokkal törődni tűnődve, miféle génekkel honnan és miért! Lehajtok térdelve gyakran a gyermekkor kincseiért. Nyárádi Szabó Zoltán: Vissza Elutazottak útjait megőrzőm itt a papíron. Akiknek tegnap volt az itt, holnapján kérdőjel szorong. Es a megfeszült szemgolyón, kettéhasadnak a szelek — az álmok fölött csüng a hold, ha dobolnak a kerekek. Kapaszkodik az inga, leng; holtpontról újra lezuhan. Fordított hittel a világ — kérdőjel-katonáival. Időből kivásott utak, szemhéj alatt a hosszú est — a műmosoly is széttörik s a visszanézés fenyeget. érmés zetesen ő maga sem hitte el. Az em­ber csak addig hisz a csodákban, amíg meg •nem történnek. Az ön- gyilkosság szakadékénak a pere­mén tántorgott: miben hitt volna? Egyáltalán: miben hihet az, aki éppen a hit hiánya miatt jut két­ségbeejtő helyzetbe? De most va­laki leemelte róla a rákövesedett albérleti lyuk tetejét, s akarata el­lenére csodát tett vele... Furcsa: az öreg létezésére halála után döbbent rá. A papír azonban valóságos volt, aminthogy a lakás is az. „Más hozzátartozóm nem lévén, megboldogult keresztlányom fiára hagyom a lakást.” Egy mon­dat — és kacagva bámul a szaka­dékba. Az öreg úgy tűnt el az emléke­zetében, ahogyan egy lábtörés — a céltalan dolgok ellen védekezik az agy. Most mégis meglepő éles­séggel rajzolódik eléje a szürke bozonttal keresztezett arc — még egy mosolyt is rá tud képzelni. Ha van isten, biztosan ilyen, gondolta az értesítést csókolgatva. Akárhányszor végiggondolta az életét — márpedig megtette sok szór —, arra a következtetésre ju­tott, hogy az albérletek juttatták ilyen mélyre; ahol már csak a cso­da segít. S írp, lón csoda. Megint látta az arcot. Köszönöm, motyog­ta. A fizetése felét áldozta a ko­szos lyukra, ahol ráadásul még nyugta sem volt: átkutatták a hol­mijait, figyelték, mikor jár haza, zártak előle mindent — ha egy ba­rátjával akart beszélgetni, külön engedélyt kellett kérnie, hogy fel- vihesse. 'Ital nincs! — hangzott ilyenkor a válasz: de miből is iha­tott volna? Aztán idegei feladták, nekiugrott egyik főbérlőjének. — Fontos telefont várok — mondta. — A kórházból hív édesanyám, kell-e műteni. Jó, természetes — bólintott megértőén a másik, aztán felemelte a kagylót. Másfél órán át beszélt. Amikor befejezte, rá- mosolygott: — tessék —, s akkor ugrott neki. A zártosztály, ahová beszállították, szinte üdülést jelen­tett számára. Persze, ha tudta vol­na ... ... ha tudta volna, hogy a klini­kát megjárt ember rosszabb, mint a börtönből szabadult! Csak a ha­lott indián jó indián ... Nem üt­között ugyan sehol akadályba — de hogyan is ütközhetett volna, amikor szánakozva kikerülték? Keze remegni kezdett, magában beszélt — gyűlölete végül agresz- szióba váltott, s megmart minden­kit. Egy hónapja már állása sem volt, amikor megkapta az értesí­tést. „Más hozzátartozóm nem lé­vén ...” Akkor már régóta csak fe­küdt, bámulva a pókot, amelyik egyre közelebb ereszkedett az ar­cához. „ ... megboldogult kereszt­lányom fiára hagyom a lakást.” Persze, az örömhírt se volt ki­vel megosztani — a pók kifejezet­Deák Mór: A folyamat ten nem örült, a főbérlő közönyös maradt. De a csoda megtörtént, ha rajta kívül nem is vette észre sen­ki. A lakás szép volt — de ha nem lett volna az, akkor is az lett vol­na —, az a néhány penészfolt a fa­lon rózsára emlékeztette, az öreg beivódott szaga meg arra, hogy végre üldögélhet órákig majd a vécén, olvasgatva. A bútorok egye­nesen gyönyörűek voltak — az al­bérleti szobák bútorai a vasúti ko­csik célszerűségét idézik: márpedig ezzel az első osztályú kocsival a végállomásig utazom! — gondolta. Végre, sóhajtott, amikor szétrakta a holmijait, és hanyatt dobta ma­gát az ágyon. A feje fölött Jézus feszült az állandóság belenyugvá­sával — már mozdult a keze, hogy kidobja, de a csoda elfogadtatott. Jézus maradt. Lassanként szín költözött az ar­cába — a lakásnak voltak ablakai is — és megbékélt az emberekkel. Új munkahelyén jámbornak ismer­ték, s még barátai is akadtak, akik néha kölcsönkérték a kulcsot. Ilyenkor félt egy kicsit: mi lesz, ha valamit összepiszkítanak, vagy odébbraknak — de az aggodalom csillapodott, ahogy hazaért. Egye­dül volt, hát gyakran feljártak hozzá a barátok borozgatni — s amikor vett egy lemezjátszót, lá­nyok is szállingóztak hozzá. Jutkát is egy ilyen összejövete­len ismerte meg — sokat ivott, hát meg merte szólítani. A többiek tá­vozása után a lány maradt, s vá­rakozó tekintete bátorrá tette. A lassú ritmusra előbb hajladozni kezdtek, aztán remegő ujjai be­csúsztak a blúz alá. Előbb az egyik, Leány madárral aztán a másik mellbimbó bújt ki parányi kosarából — s hirtelen ar­ra gondolt, csoda csodát szül, nem­csak a baj nincs egyedül; s úgy si­mult a lányhoz, mint régen édes­anyjához. Aztán egy szégyentelen, elszabadult könnycsepp futott vé­gig az orra mellett — Jutka ma­gához szorította, ringatta, segített neki levetkőzni, s úgy fogadta ma­gába, mintha világ körüli útról tért volna meg, az egyetlen helyre, ahol befogadják, és csodákról mesélhet. Már az esküvő napját is kitűzték, amikor a lány egyszer csak hanyatt fordult — combjai közül, a sötét gyönyörűségből fény áradt — és azt mondta: — gyönyörű ez a la­kás. — Mert csoda történt — vála­szolta, és végigvezette a lányt az életén. — Igen, csoda történt — fe­lelte amaz —, albérletben lakom én is. Mintha a falak kifelé dőlnének, s végül egy viharos fennsíkon ta­lálná magát, összerándult. Még a főbérlők harákolását is hallani vél­te. — Fizettem erre a hónapra, nem rakhat ki! — ordította. Másnap a lány hiába csengetett — az ágyán feküdt, s mintha a szíve ritmusát kopogták volna a távolodó léptek. Akkor imádkozott először. Két kezét összefűzte a mellén, úgy kán- tálta a keresztnek: — köszönöm neked, Uram, hogy megmentettél a gonosztól, köszönöm, Uram, hogy egyedüli kiváltságom a csoda. A lány kereste még néhányszor, aztán elmaradt. A munkahelyére nem járt már be, nehogy találkoz­hassanak. Nem; nem, . gondolta, nincs már albérlet többé. Két keze mostmálr mindig a mellén nyugo­dott, szemében furcsa tüzek égtek: — köszönöm, Uram, a lakást, kö­szönöm a csodát, mert érdemes volt élnem. — Szakálla lassan krisztusivá boglyasodott, és furcsa szagok terjengtek a lakásban. Ha nagyon megéhezett, hosszú kabátban, szemére húzott kalapban és sötét szemüvegben lopakodott le az utcára. Mindenki dobott egy- egy kétforintost a bogaras, fiatal öregúrnak, és nem fogadott el pénzt fekete hajú nőktől. agy a lakás végül hogy ment tönkre, csak ta­lálgatni lehet. Talán levert valamit, és nem tette vissza? Ki tudja. Az biztos: amikor rátörték a szom­szédok az ajtót, alig tudtak a szo­báig jutni a szanaszét dobált, po­ros holmik közt. Az ágyán feküdt, már egészen kihűlt, a szeme mere­ven szegeződött egy pontra — s a megdöbbent szomszédok borzadva látták, hogy a feszületet bámulja odaátról is, amiről valaki letépte Jézust, és felerősített egy megsár­gult cédulát: „Más hozzátartozóm nem lévén, megboldogult kereszt­lányom fiára hagyom a lakást.” Összeállította: RéUasv Ildikó H Utassy József: Cselényi Gábor: A húgomnak hosszú, szőke haja volna. Míg fésülködne, én a tükröt tartanám, s incselkednék vele: csúnya vagy, nem tetszel, barátnőid szebbek... — Hadd haragudna rám! majd szól a kő kristálylapokra írva majd szól a csönd cseppkövek megfagyott zenéje A taknyosan is szép, csöpp csintalan öcsémnek csúzlit csinálnék, s ha csörrenne az ablak: magamra vállalnám a kis mesterlövésznek találataiért kijáró jutalmat. majd szól a DNS alakká omló információ majd szól ütőered az élet dobpergése Vasárnap délelőtt — nehogy rajtakapjon! — valami kedveset füllentetnénk anyámnak, s elcsalnánk a Papát: meséljen újra arról, hogy menekült meg 0, s hogy pusztult el a Század, majd szól a villany a pólusok feleselése ha ajkaidra rádermed a szó Garai Gábor: T ökörkép A vízben tükröződő torony zöld gombja mintha egy árnyalatnyi ködlő kékséget verne vissza az égből és a tóból, de tövén a bokor már összefolyik, sziromból szőtt kanyargó folyondár; és a fák ágaikkal újra gyökeret vernek, görcsös végtagjaikkal mozdulatlan türelmet tanulnak: lassan izzó zöld parazsak a kékben, fordított égben úszó algák a vízfenéken olvasó nő ülő nő áltuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents