Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-17 / 40. szám
1982. FEBRUÁR 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé „ képernyője előtt Az emlékezések, visszaemlékezések „hőskorát” éljük — más-más formában és más-más alkalomból múlt idők még élő tanúi szólalnak meg, s ebből a visszaemlékezés! áradatból nem marad ki a televízió siem. Sőt, mondhatni a képernyő kedvenc témája: emlékezni régiekre. Emlékezni régiekre Példa rá az elmúlt hét néhány programija is. Szerdán Szabó László — egy mai ,krónikás” — fehér asztalnál, békésen borozgatván hajdani rendőrtisztekkel, ma nyugdíjasok, együtt idézte fel a felszabadulás- utáni idők: kritikus korszakának eseményeit (Volt egyszer egy „R”-cso- part...), pénteken a pécsi stúdió riportműsorában Juhász; András rendóralezredes emlékezett a megtett útra (A „Felügyelő” vallomása), szombaton a „túlélők”, az egykori budai tizenegyes helyőrségi kórház: orvosai és betegei beszéltek a nyilas időkről, amikor is egy tábori lelkész; bizonyos Kálló esperes életével fizetett, mert hallgatott és engedelmeskedett a humánum parancsának, s mások életének megmentésén fáradozott Ide sorolható Sára Sándor dokumentumfilmje is, mely ugyancsak emlékezésfüzér, az egykori pécsi tanítóképző immár megőszütt diiákiai beszéltek benne megpróbáltatásokkal tel! pólyáinkról, benne sorsfordító eseményekről. És bár ismétlésiként hangzott el, Budapest felszabadulásának évfordulójára, szintén e „kategóriába” tartozik a főváros első szovjet parancsnokáról, Zamercev tábornokról készült dokumen- tum-riportfilm. Hasznos- ési a tudatformálás szempontjából jól hasznosítható programok ezek egyéb társaikkal egyetemben. Ezekben a történelmi visszapillantókban, mint robogó gépkocsi visszanéző tükrében az elhagyott út, úgy jelennek meg a mögöttünk maradó évek eseményei, részletei. De nem pontos- ez a hasonlat, mert vannak esietek, amikor az emlékezés nyomán úgy érezzük, mintha valamiféle metszetként helyeznénk nagyító alá a történteket, úgy erősödnek fel régi események immár elmosódott vonásai. És a személyes vallomások, felvillantott sorsok tükrében — ez is- többlet — emberközelivé válik, amit már fogalommá sűrítve száraz tényként, vagy adatként rögzít a tudomány. Továbbá olyan, eddig talán nem ismert részletekkel gazdagodik; színesedik a megélt história (azokban is, akik benne éltek az eseményekben), melyek révén az olykor sematikusan elszegényített történelmi tudatunk is gyarapodik, finomul és- differenciálódik. Különösen érdekesek ebből a szempontból azok a beszámolók és beszélgetések, amelyek népünk sorsfordulójára v.etnek újabb és újabb fényt, miként a fentebb említett múlt heti programok is; amitől olyan mozzanatok is megvilágosodnak, amelyek egy-egy régebbi, talán kellő tények ismeretének hiányában született felszínes általánosítások is más megvilágításba kerülnek. Főképp a második világháborúval kapcsolatos visszaemlékezések szolgálnak ma is „meglepetésekkel”. és járulnak hozzá, hogy emberi vonatkozásban tiszitábhan láthassuk múltbéli önmagunkat. Többek között azt* hogy még az általános emberpusztítás, a fasizmus tomboló viharában, is akadtak mindig, akikből nem veszett ki az emberség, ami az egyszerű együttérzéstől, a bajba jutottak iránti rokon- szenvtől egészen az életmentő cselekvőig ívelt megnyilvánulásaiban. Ezek az emlékezések kétségtelenül növelik bennünk az azonossági tudatunkat, általuk még tisztábban áll előttünk, amivel múltunkból azonosulni tudunk, amit belőle vállalnunk érdemes, s azi is, amit el kell utasítani magunktól. Aki a jövőben igyekszik, pontosan kell ismernie honnan és merről érkezett, s útján hol is tart. Ebben van segítségünkre múltidéző, múlt-megvilágító műsoraival a televízió. Valahogy úgy vagyok ezekkel a programokkal, mint Arany Családi körében a béna hadfi meséjével a gyerekek: áhítattal hallgatom őket, mert tudom, „nem mese ez gyermek”, még hogyha bennük az elbeszélés, a mese édes ízeire is ismerek. Két bemutatóról A Galgóczi-novellából készült Bolondnagysógának legfőképp azért örülhetünk, mert végre igazán testére szabott játékban mutatkozhatott be ismét Gobbi Hilda, a nagyszerű színésznő, akit az utóbbi időkben a képernyőn csak mint megszállott múzeumalapítót és -szervezőt láthattuk Ez a .tévéfilm: az ő jutalomjátéka, az ő személyiségére, egyéniségére van építve Arra az elpusztíthatatlan életerőre, amit egész lénye sugároz. Ez a Bolondnagysága, ez maga Gobbi Hilda. A szüntelenül tenniakaró, cselekvő ember, aki a filmben hajlott kora ellenére is biciklire ül és úgy járja az utakat, aki szinte a semmiből teremti újjá az életét, mert nem ismer lehetetlent, aki bár ismeri az embereket, tisztában van gyengéikkel is, mégis igyekszik békességben élni velük (még megrablóitól is milyen tapintatosan szerzi vissza jogos tulajdonát), aki . felhőtlen kapcsolatban áll az ártatlan gyermekekkel és a békés, befogadó természettel. Szó esik ebben a filmben — sőt ki is ássák — bizonyos családi kincsről, ám az igazi kincs az, ami ebben az idős, viharvert asszonyban, lakozik) s ami jelképessé is válik a filmben: a határtalan életszeretet. Nemere László tévéfilmje e rokonszenves tulajdonság apoteozisa. Az életkedv dicsérete, ennek meg- éneklése finom lírai eszközökkel. Visszatérve Gobbi játékához, ő nem játszik, éli, amit csinál; mintha nem történt. volna más, mint csupán az, hogy a képernyőn folytathatja mindennapi életét. A játéknak ez a természetessége, ön feled tsége egyszerűen lenyűgöző. Bizonyság ez a televíziós munka egyébként arra is. hogy ha tehetséges színész igazán méltó feladathoz jut (ritkán esik még ez meg a televízióban), akkor kiemelkedő produkció születhet, és mindenki jól jár; legfőképp a néző, mert nem mindennapi élményben lehet része. A hét másik bemutatója sem volt érdektelen, bár az eredeti színmű, Ugo Betti munkája minden drámaisá- ®a: feszessége ellenére is témájában kissé idegen, világa túlságosan is kiszámított. Há- rom asszony egybezárva egy világtól elzárt helyen, majd egy hozzájuk bevetődő férfi negyediknek, aki zavart okoz, érzelmi viszályt kelt a kiszikkadt életű női társaságban azzal a végső következménnyel, hogy a férfit egy kútba dobják, mert így szabadulhatnak meg kínzó jelenlététől, felfogható, de mégis nehezen fogadható el, lélektanilag épp úgy, mint emberileg. Hogy mégis lekötötte a figyelmet, az a kitűnő színészi játéknak köszönhető. Tímár Éva érett, fanyarsága, Meszléry Judit érzelemgazdagsága, Molnár Ildikó tiszta rajongása és Cserhalmi György színes; gazdag játéka a téma idegensége ellenére is élménnyé avatta a Horváth Z. Gergely rendezte tévéjátékot. Premier a Planetáriumban Idei első premierjére készül a Plainétáriumiban működő Multimedia stúdió. A napokban — Lakos György szerkesztő és Hegedűs László író-rendező irányításával — megkezdődtek a Lézer- színház harmadik, egész estét betöltő Multimédia programjának, a Zodiac című asztrológiai játéknak a próbái. Az új műsorban a technikai művészetek útján a csillagok és az emberi sorsok összefüggéseit boncolgató hiedelmek, „tudományok” sajátos világával az asztrológia iránt érdeklődők ismerkedhetnek. A február 24-én műsorra kerülő előadásihoz különleges optikai és vetítéstechnikai berendezést készített a stúdió fejlesztő stábja. Szolnoki katonazenészek sikere Nemrég rendezték meg Gyöngyösön Helyőrségi Művelődési Központban a tiszántúli hivatásos katonazenekarok szólistáinak, kamaraegyütteseinek versenyét, melyen négy kategóriában mérhették össze tudásukat a zenészeik. A találkozón az egri és a debreceni muzsikusok mellett részt; vettek a szolnoki Killian György Repülő-Műszaki Főiskola zenekarénak tagjai is. A hangversenyek bemutatóit szakmai zsűri értékelte. A szolnoki zenészek szép sikerrel szerepeltek. A trombitások vadászkürtösök csoportjában a Búza János zászlós és Fejes István törzsőrmester trombitakettős első helyezést ért el. A kürtösök kategóriájában szintén a szolnokiak győztek Krucsó Zoltán szakaszvezető és Jártmi József honvéd révén. A kamarazene- karok vetélkedőjén a Fúvósötös harmadik lett, ugyancsak bronz minősítést szerzett Sólkii Ferenc őrmester (klarinét) és Móré Tstivád - őrmester (h ars ona). Sümegre is jár a színház Átépítették Sümegen a a nagyközség művelődési házát, megteremtve a technikai feltételeket a nagyszámú szereplőgárdát színpadra szólító darabok bemutatásához is. a tájelőadások sorozatát tartó veszprémi színház rövidesed Sümegen is rendszeresed szerepelhet. A Művésztelep vendége volt Beszélgetés Dávid Vera festőművésszel — Eddig „általában” beszélt Szolnokhoz fűződő kellemes érzéseiről. S „konkrétan” mi tetszett? — Én pesti vagyok, ott nőttem fel, ott éltem, egy nagyvárosban, ahol szinte mindenki, mindenkinek idegen. Szolnokiról nem tudok nagy dolgokat mondani: örültem annak, hogy a csemegében rámköszönt az eladó néni, hogy itt az utcán az emberek megállnak egy jóízűt dumálni, hogy a városban jó sétálni, vannak szerintem igazán hangulatos részei, jó volt beülni a színházba próbát nézni (a színpad, a színház világa egyébként is nagy hatással van rám). Csupa-csupa jelentéktelennek tűnő apróság — nekem mégis felfedezést A február elején befejeződött Téli Tárlat látogatói, a régi és rendszeres szolnoki kiállítók mellett, fölfedeztek egy új nevet: Dávid Vera két képpel szerepelt a kiállításon. Annak; hogy a fiatal festőművész Szolnokon kiállított, roppant egyszerű oka volt: Dávid Vera ősztől februárig a szolnoki Művésztelep vendégműtermében dolgozott. Ott készült vele ez a — tulajdoniképpen ismerkedő, „bemutatásnak” szánt — beszélgetés is. A műterem falának támasztva, „arccal” a falnak seregnyi olajkép. Természetesen nem mind a szolnoki hónapok: termése De jónéhány it,t készült, és még többet itt kezdett festeni. A képeket — és a vázlatokat, „képcsírákat” — visz- szafordíltva a fal felől, derűs fény tölti meg a műtermet. önarcképek is néznek felénk, mind komoly arccál, azazhogy az egyik kis fontorral jeleníti meg „modelljét”. Jó a társaságukban lenni. — Először töltött hosszabb időt Szolnokon. Mit hoztak a Zagyva-parti művésztelepen töltött hónapok, s mit őriz meg ebből magában? Egy kép a Zagyva-parti műteremből —Pályája elején álló festőművésztől talán nem illetlenség megkérdezni: mit vár a képeitől? — Én egyelőre ott tartok, hogy ha megkérdezik tőlem, hogy mi a foglalkozásom — nem szívesen mondom ki: festő, festőművész. Mégis, mit akarok a képeimmel? Azt, hogy ha .rájuk néznek, az emberek egy ‘kicsit jobban érezzék magukat, s az is jó ha picit elmosolyodnak; Szolnok próba volt. Dávid Vera munka közben — Nehéz lenne röviden összefoglalni milyen jelentős számomra az itt töltött idő. Röviden talán csak annyit: életemben először voltam ennyire magamra utalva, pró' bóra téve. Noha van némi hajlamom a lehangolódásra — Szolnokon sokat és felszabadultan, belső görcsök nélkül dolgoztam. — Egyszóval: a próbát megállta? — Igen, úgy érzem. 1980- ban végeztem a főiskolán — Sváby Lajos tanítványaként — s a főiskola után bizony voltak nehéz, üres időszakaim. Itt, Szolnokon, mindenféle gátlások nélkül hagytam — jöfi jenek a képek a maguk útján, s abban a hitemben megerősödtem, hogy ez így van: jól. Azt hiszem ez nagyon fontos lehet, további pályámon. Fotó: T. K. L. Szabó János ! í I A hang, melyet a postás mögötti ajtócsapódás lopott be, rég szétfolyt a lakásban. Az asszony csak állt, keze ölmaga- san, gyűrte volna a levelet... Órákat állhatott így, majd leült. Térdén a papíros. Űjból olvasta, igaz-e? Igaz: szívkatéterezésre kell utaznia Budapestre. Csak ült, keze az ölében. Katéterezésre, szívkatéterezésre azonnal. „Mikor azonnal? Ma? Holnap reggel? Tegnap?” Gyűrte volna a levelet... (Első férje negyvenötben tűnt el, alig voltak | néhány hónapos házasok. < Akkor veszítette el any- ! ját is, apját korábban. í Második férjétől hét éve ‘ özvegyült. A bányában ! érte el... Nagyobbik lánya már dolgozik, a két kisebb iskolás.) „Szívkatéterezésre azonnal!” Megint össze akarta gyűrni... Hámor Vilmos: Fekete kendők „Velük mi lesz?” (A nagyobbik tanítani akart, de nem vették fel. Egy évre dolgozni ment, a következő felvételit meg se próbálta. A pénz! Tizenkilenc éves.) A gáz felé indult. „Minek tudják meg?” Kékes láng nyelte a levelet. A gáztűzhely gombját jobbra fordította, majd hirtelen vissza. Ablakhoz lépett, becsukta. Azután vissza a sistergéshez.. Nézte-hallgat- ta... Elbárta gyorsan. Ablakhoz. Sarkig tárta. Órájára pillantott. „Mindjárt hazaérnek.” Járkált. „Szívkatéterezésresziv- katéterezésreszívkatétere- zésre” a homlokában. Be a szobába, kitárta a szekrény ajtaját. A vasalt ruhák alól kiemelt egy borítékot. Pénz! Ha baj adódna! Magára vette a kabátját, indult a buszhoz, mintha mi sem ... Nőben lehet csak ekkora erő! Az áruházban rácsodálkoztak, amikor három fekete ruhát kért. Egyet hétévesnek, egyet kilencévesnek, egyet tizenkilenc évesnek... — Mit vettél? — kérdezték lányai otthon. — Meglepetés — mondta nekik. A két kisebb a leckét írta másnapra, a nagyobbik lány mosott. — Gyere csak! — szólt később a nagyobbikhoz. Elmondta neki, mi volt a levélben. Amaz sírt. — Ne menj el, anyu! ! Ott meghalsz, ne menj el! Ígérd meg. hogy maradsz! — kérlelte kö- nyörgőn a nagylány. — Azt írták, azonnal. A kicsikre vigyázz! Ajtócsapódás. Egy hét múlva a nagyobbik lány utána utazott, beszélt is vele. (A kicsik úgy tudták, hogy anyjuk szanatóriumban van, nemsokára hazajön. Később az asszony látni akarta őket is. Hárman utaztak hát hétről-hétre... — Miből győzitek a felutazást? — kérdezte egyszer az asszony. — A „meglepetést” el- i vittem a bizományiba — i válaszolt a nagylány. — ! Nem kell az már. Ugye i nem haragszol? — Nem, nem haragszom ... (A temetésen mindhármukon csak a kendő volt fekete. Abból a pénzből vették, amelyből legközelebb utaztak volna ...) * V. M.
