Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-29 / 24. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. JANUÁR 29. VALÓSÁGFELTÁRÓ SOROZAT Magyarország felfedezése 1970-ben jelent meg a Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozat első kötete, Mocsár Gábor Égő arany című könyve. Néhány hónappal ezelőtt pedig a huszonötödik, Thiery Árpád műve Veszprémről. Ebből az alkalomból kerestük fel Gondos Ernőt, a sorozat szerkesztő bizottságának titkárát. — ön irodalomtörténész és olvasásszociológus. így nemcsak a könyvek értékét vagy értéktelenségét, hanem közönségsikerüknek vagy bukásuknak a titkát is ismerheti. Minek tulajdonítja a Magycvrofstág felfedezése sikerét? — A siker az egész dokumentumműfajra vonatkozik, ideértve a szociográfiát, az önéletrajzot vagy az útirajzot is. A műfaj megújulása idején, úgy húsz évvel ezelőtt Csoóri Sándor vagy Csák Gyula könyvének azért lehetett sikere, mert az emberek szerettek volna a felületesebb információk helyett valami megfoghatóbb, őszintébb képet kapni a valóságról. Ez nagyfokú közéleti érdeklődést jelez, amely, mint mindig, a társadalomkritikai művekhez kötődik. — Ha a siker a lakkozó tájékoztatás ellenhatásaként született, akkor a tömegkommunikációs eszközök nyíltságának növekedésével a szociográfia műfaja visszaszorult. — Nos, nem vitás, hogy Végh Antal nagy vihart kavart penészleki riportjának és a korabeli sajtónak a társadalomkritikája között nagyobb volt a különbség, mint egy hasonló erejű mai mű és a mai sajtó valóságfeltárása között. De legyenek bár nyi- tottabbak a tömegkommunikációs közlemények, ez a nyíltság nem szünteti meg a szociográfiák megszületésének és kiadásának az indokoltságát. Ezt a műfajt ugyanis — a terjedelmet és a valóságfeltárásban elért mélységét tekintve — nem pótolhatja semmiféle napi, heti vagy havi produkció. — Én mégis úgy érzem, hogy éppen a Magyarország felfedezése sorozat köteteinek népszerűsége csökkent az elmúlt évek alatt. Lehet, hogy sokan vásárolják, de kevesen olvassák végig a műveket. — Nézze, ez igaz, hogy a sorozaton belül változó a művek minősége. De ez az egyenetlenség elkerülhetetlen. Sokféle szerző, sokféle téma — nem várhatjuk, hogy mind azonos, kiváló színvonalon legyen. Azzal azonban Beszélgetés Gondos Ernővel nem értek egyet, hogy az elmúlt években nem voltak olyan sikeres könyvek, mint tíz évvel ezelőtt. Fábián Katalin MakoUdi családja, vagy Halmos Ferenc Illő alázattal című műve nagyon fontos dolgokat mondtak el. Zsolt Róbert könyve is nagy siker volt, és az újabbak közül a Folyamatos jelen című antológiát sem nevezhetjük sikertelennek, hogy csak né- hányát említsek. Arról lehet beszélni, hogy a szerzőket és a témákat tekintve módosítani kell eddigi szemléletünkön. Évtizedes tapasztalat például az, hogy a földrajzi egységeket vizsgáló művek nagy nehézségek árán születnek meg. Egy-egy település olyan bonyolult a kapcsolat- rendszerét és a problémáit tekintve, hogy átfogó leírása, a legfontosabb konfliktusok kiválasztása nagyon nehéz. Ha ezek a művek jók, akkor nagyon nagy teljesítmény van az elkészítésük mögött. Ilyen jellegű megbízatást már nem adunk ki. — Milyen irányban változik a sorozat? — Közelebb akarunk menni például a szakmákhoz. Most készül Bakonyi Péter izgalmasnak ígérkező könyve a pszichiátriáról, Márton János műve az agrárviszonyok alakulásáról, Szász Imre szociográfiája a vadászatról. Másik szándékunk a társadalomtudományok területén dolgozó fiatalok megnyerése. Azoké, akik nem csupán szakmailag, hanem íróként is alkalmasak szociográfiák készítésére. Elképzelhető, hogy a fiatal szerzők munkáiból újabb antológiák is megjelennek a sorozatban. Húsz-huszonöt ívet megírni rettenetesen nagy munka, célszerűbb, ha először csak negyven-ötven oldalas műveket kérünk a fiataloktól. — Kezdetben a sorozat szerzői között több volt az író. — Valóban, 1968-ban Darvas Józseffel még harminc írót hívtunk össze. Közülük néhányan meg is írták tervezett szociográfiáikat. Azóta is megkeressük őket, ha úgy érezzük, hogy egy-egy témához vonzódnak, s vállalkoznak terjedelmesebb művek elkészítésére. így kerestük meg — mint már említettem — Szász Imrét és Tatay Sándort, aki a Jelenkorban teszi közzé sznciográfikus sorozatát a Közép-Dunántúlról. Vagy Albert Gábort, aki a dél-dunántúli nemzetiségi problémákról ír egyetlen család tükrében. De megegyeztünk tavasszal Huszárik Zoltánnal is, hogy Bábolnáról szóló filmje melléktermékeként írja le észleléseit, gondolatait naplószerűen, s rajzoljon hozzá. Sajnos, ez a mű már nem készülhet el. — A harmincas években, az első Magyarország felfedezése sorozat műveinek megjelenését gyakran követték botrányok, perek. Voltak-e ezekhez hasonló következmények az elmúlt évtizedben? — Inkább úgynevezett belső perek, harcok voltak, amelyek során az egyik vagy másik műben ábrázolt terület helyi vezetői nehezen vették tudomásul a könyvek megjelenését, az igazság kimondását. Ezekben a küzdelmekben azonban szerencsére mellettünk álltak a párt és a kormányzat illetékesei. — Furcsa, hogy mindig csak az „érintettek” emelnek szót a problémák nyilvánosságra kerülése ellen, más területeken senki más nem akar „önmagára ismerni”. — Egy jó példa azért akadt. Végh Antal könyvének a megjelenése után a Bács- Kiskun megyei pártbizottság szociológusokat toborzott és telepített le a megyében, szabad kezet adva nekik. „Nemcsak másutt vannak hibák — mondták —, jó lesz, ha nálunk is körülnéznek egy kicsit.” — De vajon előfordult-e alkalmanként országos jelentőségű változás — új határozat, rendelet, törvény — egy- egy szociográfia hatására? — Miért, a sajtóban megjelenő riportok vagy a televízió társadalomkritikai műsorai után történik ilyesmi? — Visszavonom a kérdést. Végezetül érdekelne, hogy a Magyarország felfedezéséből miért maradt ki néhány fontosnak tűnő téma: az öregség, az oktatásügy, a cigányság, a szegénység, a vallás ... — Éppen most tárgyalunk valakivel, aki az idősek problémájáról kitűnő tanulmányt tett közzé a Valóságban. Van rá remény, hogy megírja az öregekről szóló könyvet. A cigányságról szóló szociográfiához néhányan már hozzákezdtek, de elkészíteni még nem sikerült. A többi téma pedig nehezen megközelíthető, vagy megírásukra nem akadt még vállalkozó. N. G. Ifj. Szabó Mihály sikere a fővárosban A népművészek. népi irvítművészek naev állma, hoßv a Néoraizi Múzeumban rendezhessenek kiállítást Ez az álma teüiesiülllt a karcagi fazekasnak, ifi. Szabó Mihálynak december 4- én. amikor a Parlament étoületéVel' szembeni, a Néprajzi Múzeumiban mutathatta be kerámiáit a fővárosi közönségnek. A kiválóan rendezett kiállítás méltán aratott naev sikert a szakma és a közönség körében. A hetvenes években ifi. Szabó Mihálv a haevomónv mélyrétegeibe nvúlt: feülúií- tött*"3 a hódöUtsáekori cseréro- törediékek díszítményeit. Ezzel az archaizáló törekvéssel párhuzamosam eav kis na- rasztházat alakított ki magának néni bútorolkkall. kerámiákkal. az udvarán, racka juhok élnek, kuvasz csahol. Mentti őrzi régi érrté- kennket hagyományainkat Az élet íev válik a műve- * két hitelesítő modellé. Ezt érezhették meg a kiállítás néződ is. Képeink a kiállításon, illetve a karcagi műhelyben készülitek. Fotó: TKL. Miss Dietrich sír 4 Sem Marlene, sem a többi szereplő meim bízott a " „Kék angyal” sikerében. Amikor a felvételek végéhez közeledtek, már szinte minden mindegy volt számukra. Akkor még nem tudhatták, hogy olyan filmben működnek közre, amely beírja magát a filmtörténetbe. A berlini filmtársaság, az UFA mérvadó urai, akik házi vetítésen látták a filmet, szintén nem bíztak annak sikerében, és nem kötöttek szerződést Marlenevel, aki végül ezért fogadta el a hollywoodi ajánlatot. A „Kék angyal” ősbemutatója 1930. április elsején volt Berlinben, a Glória palotában. Marlene Dietrich számára ez a rendezvény a Németországtól való búcsúzást jelentette. Nyolc órakor egy csapósra megteltek a páholyok. Egy szeparált páholyban Jannings hűséges barátai ültek. Ott volt az UFA vezető gárdája, és a színpadhoz közeleső páholyokban Marlene és Emil Jannings, aki az előadás alatt mogorván a büfében kávézott, és csak a végső tapsnál száguldott be a színpadra. A „Kék angyal” ősbemutatója után Marlene Dietrich felült a bremenhaveni éjszakai vonatra, táskájában az amerikai útlevéllel. Hollywoodban von Sternberg várta, és további kétnapos vonatozás után együtt érkeztek Pasedonába, egy Los Angeles melletti kisvárosba. Marlene tele volt bizakodással, miután gondjait már von Stern- bergxe hárította. Jól érezte magát, óriási étvágya volt, de tekintettel a Hollywoodban látott gyönyörű, karcsú nőkre, nagyon kövérnek érezte magát Von Sternberg fogyókúrát rendelt tel Marlene számára. Mintegy tíz kilót kellett lesága és 60 cm derékbősége arányban álljon testsúlyával, adnia ahhoz, hogy 164 cm magasElső filmje Amerikában a „Morocco” volt. Marlene csak fekete ruhát volt hajlandó viselni, mert vékonyabbnak akart látszani. Fogalma sem volt azokról a nehézségekről, amelyeket ehhez a film készítőinek la kellett győzniük. De rendezője, von Sternberg türelme kimeríthetetlen volt, ezt a kívánságát is teljesítette. A színészeknek szóló utasítások Amerikában igen szigorúak voltak. Reggel ötkor keltek, mert hatkor .már a sminkeseknél kellett lenniük hajmosásra és szárításra, hogy kilencre készen álljanak a forgatáshoz. A szigorú filmgyári előírások miatt külön ember volt az arcsminkeléshez, a testápoláshoz, hajápoláshoz és az öltözködéshez. Senkinek nem volt szabad a másik munkaterületébe beavatkoznia. Marleneről sok történet kapott szárnyra, mint például az is, hogy kihúzatta a hátsó fogait, hogy arca beesettebb legyen. Színésznőkés rajongók izomerővel húzták be arcukat, hogy utánozzák azt a rejtélyes arcot, amit a filmvásznon láttak. Természetesen ezek a történetek nem fedik a valóságot. Von Sternberg csupán a fényszórókat használta megfelelő beállításban. A munka során von Sternberg nem volt kíméletlen, de a haragja sebző volt. Marlenet többször is visszaküldték naponta az öltözőjébe mert sírt. Rendezője könnyen sírásra fakasztotta. Vele németül beszélt, a többiekkel angolul: „Cigarettaszünet! Miss Dietrich sír”. De Marlene nem vett tőle semmit rossznéven, és szemrehányást sem tett neki soha. A barátja volt és a védelmezője, számított, amit mondott. Mint színésznői, Marlene ekkor még jelentéktelen volt, csak von Sternberg titokzatos módszerei keltették életre. Von Sternberg zseni volt a maga területén. Amerikában Marlenenek hozzá kellett szoknia az úgynevezett próbaelőadásokhoz, melyek legtöbbje egy kis helységben, Pomonában folyt. A közönséget nem informálták előre arról, hogy melyik filmet látja. A vetítés előtt kis közvéleménykutató kártyákat osztottak ki a nézők között, akik ezekre írták fel véleményüket, azután így továbbítottak a stúdióba. A filmtársaságok komolyan tanulmányozták ezeket a kártyákat, és ezeknek megfelelő módosításokat javasoltak a rendezőnek. A „Morocco”-t is bemutatták Ponomában próbavetítésen. Gary Cooper volt a férfisztár. Mire a film fele lefutott, kiürült a ház. Marlene meg volt róla győződve, hogy hollywoodi karrierje véget ért. A vetítés végét sem várta meg, hazament és hozzálátott a csomagoláshoz. „Fájt, hogy csalódást okoztam von Stérnbergnek — írja önéletrajzában —, ennek ellenére felszabadultan és megköny- nyebbülten éreztem magam; nem kell filmsztárnak lennem, hazatérhetek a családomhoz Németországba.” Másnap reggel von Sternberg az irodájába rendelte Marlenet, és egy újságcikket mutatott, melyben egy bizonyos „Jimmy Starr” azt jósolta: .......ha ez a nő nem állítja f eje tetejére a filmipart — akkor nem- tudom, mit beszélek.” Marlene határtalanul meg volt lepve," és elmondta, hogy ő már becsomagolt és készülődik a hazautazásra, mert azt gondolta, csődöt mondott. Később világossá vált, hogy miért hagyta el azon az emlékezetes éjszakán a színházat a próbaelőadás közönsége. Egyik ok az volt, hogy ®ary Coopertől vesztem- filmet vártak, ebben a filmben pedig nem ült lovon, mint máskor. A másik nagyon is prózai ok abból adódott, hogy akkor ezen tájon szokatlan hideg éjszaka volt, és a farmereknek be kellett fűteniük a füstölőkályhákat, nehogy a narancsültetvények megfagyjanak. (Következik: a szex tabu!) Cserepek a hódoltság korából
