Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

i

fc

8

Irodalom« művészet

1982. JANUÁR 16.

Száz fax maíjjjar novellái

síére befútta az utat a hó, a principálisom meg én az első falunál megakadtunk. Ügy kellett volna lennie, hogy még vacsoraidőre elérjük azt a kis községet, ahová a másnapra kitűzött hagyatéki tárgyalásra indultunk, de miután princi pálisom késő délutánig az irodában volt elfoglalva, a szánkó csak lámpagyújtás után indulhatott el, s mindjárt az első lankánál szerencsésen be is rekedt. Ez a falu — Árvakő — olyan volt, mint a rendes felvidéki fészkek: sűrűn hintett, vályogos vackokkal, fűzfasövényekkel és apró ablakokkal, amelyekből gyönge fény szivárgott széjjel. A falu közepén, sírkert oldalán állott az ódon templom, mellette egy fekete, ormótlan, nyolcszögletes kastély, amelynek udvarából kutyák szűkülése hallatszott. A hold, amely soká bujkált a felhők között, egyszerre fénnyel öntötte el a vidéket, és a homályból varázslatként bújtak elő a gazdasági épületek, az iskola, a parókia eddig rejtett fehér falai s a pár lépésnyire fekvő folyó, amelynek hullámait papírvékony, fehér jégbúra takarta el.

A kocsmánál kötöttünk ki. A pipafüsttel teli, gyöngén világított ivószobán keresztül a kocsmáros szobájába jutottunk, ahol éjjelre szállást kaptunk volna. Egy csomó gyerek játszott az asztal lámpása körül.

— Menjetek az ivóba! — szólt a, kocsmáros, egy hosszú szakállú, fekete ember. — Tessék csak itt lerakodni. — fordult aztán hozzánk.

— Csak ez az egy szoba van? — kérdezte-a principálisom, körülnézve az alacsony homlokú, piszkos szobában, amelynek repedezett falai nyugtalan éjszakát jósoltak.

— Van még egy — felelt a kocsmáros. — De az el van foglalva.

— Ügy? Talán valami korhely- csapat? Csak vallja be, spektábi- lisz!

— Nem kérem: ott tor lesz.

— No, az még megjárja, elég szerény szórakozás.

— Alázatos jó éjt kívánok!

— Servus humillimus!

Leültünk. Afféle rendes vidéki

kocsmaszoba volt. a falakon vallásos képekkel. Zrínyi Miklós kirohanásával és hímzett házi áld ássál. A tarka festésű falakon salétromos foltok csillogtak; a levegő káposzi taszagú volt. A kocsmáros még egyszer visszajött a berámázott italmérési engedélyt hozta át, és rakta föl az almáriomra.

— Itt, kérem, biztosabban lesz — szólt hajlongva. — Reggel ne tessék megijedni, a kondás itt az udvaron szokott pattogtatni.

— Eszerint — szólt a principálisom, a biztonságba rakott ócska italmérési engedélyt nézegetve — itt mégis készül valami brachium?

— Tor, kérem alássan, tor. Persze nem tetszik tudni, a földbirtokos úr felesége halt meg. Abban a hosszú kastélyban, a temető mellett. Tetszik hallani, hogy vonítanák a kutyák? ... Áldott jó asz- szonyság volt.

Elhallgatott, és maga elé nézett. Az ebek vadul szűköltek; a hangjuk olyan volt, mintha tíz kenetlen tengelyű kocsi csúszna le a lejtőn.

— Mi baja volt? — kérdezte principálisom a csizmáit lerúgva. Vérében volt a kérdezősködés.

— Régen betegeskedett, ó, nagyon régen. Most aztán meghűlt, és meghalt. A nagyságos úr nagyon szerette, nagyon szerette, ámbár néha nem jó! bánt- vele. De most gyönyörűen temettette el. Eperjesről hozatott koporsót és énekes diákokat. Meg tetszik engedni, hogy egy pár üveget vegyek ki az almáriumból?

Leguggolt a földre, és egy csomó vörösboros palackot szedett ki a polcról. Közben tovább beszélt:

— Egy kisfiú maradt, kérem; az is itt van; persze fél otthon a szegény. Az egész család férfia mind itt van különben, valami öten. Igen előkelő család, tetszett halla-> ni bizonnyal a nevét: Gergő de Topolya; Topolya volt a régi birtok neve... Nyugodalmas jó éjt kívánok!

Eloltottam a lámpát. A principálisom lefeküdt az ágyra, míg nekem egy rövid kanapé jutott, amelyről lecsüngtek a lábaim. Egy ideig csönd volt, de aztán a főnököm olyan erősen kezdett horkolni, hogy az álom egyszerre kiszaladt a szememből. Lemondtam az alvásról nyitott szemmel bámultam szét a sötét szobában, amelybe

csupán a szomszéd ajtó hasadásán át szűrődött egy kis fény. Odaát nem hallatszott semmi; csak néha zörrentek a palackok, és koppan- tak az asztalhoz a kiürített poharak.

Egy óra múlva a kocsmáros csöndesen besurrant. Odacsúszott az almáriumhoz, és megint egy rakás vörösboros üveget vitt át. Aztán ismét csönd lett, amelyben a principálisom hortyogása a fűrészmalom robajával garázdálkodott. Megpróbáltam, nem tudnék-e én is

Lövik Károly:

A TOR

elaludni de minden erőlködésem hasztalan volt. A szűk és szúrós kanapén nem tudtam fordulni, a hortyogás meg hol felbőszített, hol pedig csöndes megadásra kénysze- rített. Fölkeltem, és körültapogattam a szobát, hogy legalább egy szivart találjak. Az ablakhoz érve félrehúztam a zöld függönyt, és kinéztem az útra, ahol arasznyi hóban egy pár sandlaufer várakozott; a lovakra csöndesen hullott a hó. A höld fényénél megtaláltam a szivarokat, rágyújtottam, és visz- szaültem nyugvóhelyemre. Egy idő múlva a kocsmáros megint visszatért.

— Nem tetszik aludni? — kérdezte meglepetve.

— Nem vagyok álmos. Adjon, kérem, egy gyertyát, hogy legalább olvashassak.

— A másik nagyságos urat nem zavarja a világosság?

— Neki mindegy, nagyon egészséges álma van.

A kocsmáros fölnyalábolta a borospalackokat, aztán gondolkozva állott meg.

— Ha nem tetszene aludni, akkor talán — szólt — idehozhatnám a nagyságos úr kisfiát, a Jancsikát. Szegény elálmosodott, és kiment az ivóba, ott alszik egy pádon. Meg tetszik engedni?

— Hozza csak ide! — mondtam.

Kiment, pár perc múlva visszatért a gyerekkel. Nagy fejű, vézna testű kisfiúcska volt; hirtelen ösz- szerótt fekete ruhácskájában tágra nyílt szemével maga a szomorúság. Tétován állt meg előttem, aztán csöndesen ült le a pamlag végére, és szótlanul nézett maga elé. A kocsmáros gyertyát gyújtott, és magunkra hagyott.

— Feküdjél le. kisfiam! — szóltam önkéntelenül megindulva.

— Nem tudok aludni — felelte csöndesen. — Kint sem aludtam; a papa azt mondta, hogy én is igyam bort, és most úgy szédül a fejem.

Homlokára tettem a kezemet, merő forróság volt.

— Hány éves vagy?

— Ötesztendős vagyok — szólt, egyre maga elé bámulva.

ElhaUgatott. A szomszéd szobában lassanként elevenebb élet támadt, a poharak meg-megcsendül- tek, hangosan beszélgettek. Egy mély férfihang rövid beszédet mondott, aztán a falhoz vágott poharak csendülése haLlattszott át, utána meg egy fuldokló, nehéz zoLovik Károlv (1874—1915). A századforduló komoly tehetséaű novellistája, akit azonban korai. vályáját kettétörő halála után az utókor hosszú idein feledésre ítélt.

Jogot véazett. maid úisáaíró lett. Állandó munkatársa volt A Hét című folyóiratnak. Életének naay szenvedélye a lovas svort: euróvai hirü lótenyésztési szakértő. versenyistálló vezetője volt. később vedia a Vadász- és Versenytáv tulajdonosa és szerkesztője.

Első. Mikszáthra emlékeztető, írásaiban ifjúkorának élményeit s a századforduló viláaát reálisan ábrázolta. Kitűnően ismerte a maavar dzsentrit s kiábrándult szemmel nézte Későbbi műveiben kora ridea valósáaá- ból menekülve különös álom- és meseviláaot teremtett maan körül.

Több reaénye és elbeszéléskötete jelent mea. Élete utolsó éveiben történelmi reaénvt tervezett a neavvennvolcas szabadsáa- harcról. de váratlan halála miatt csak az első fejezetek készültek el.

kogás, mintha széjjel akarná vetni a sirató keblét. Aztán mély csönd következett.

— Ez a papa volt — szólt a gyerek. — Ugye, nem fogok mostohát kapni? — kérdezte szemét rám vetve. — A szegény mama mindig attól félt, és mikor már nagyon beteg volt, az ágyához hívott enge- met meg a papát, és megkérte, hogy ríe vegyen nekem mostohát. Aztán megígérte, hogy ha jó leszek, hát küld nekem a mennyországból egy kis báránykát. Vajon mikor küldi?

A kocsmáros megint bejött az almáriumhoz.

— Viszek a cigányoknak — szólt suttogva. — Most hozatta őket a nagyságos úr.

Pár perc múlva zene hallatszott át, szomorú, régi nóták, amilyeneket csak a legöregebb cigányok ismernek még. A klarinét és a brácsa versenyt keseregtek, a kisbőgő panaszos hangja megrezegtette az ablaktáblákat; közben egyre sűrűbben vágódtak földhöz a poharak. Aztán megint az a mély férfihang vette át a szót. Odament a cigányokhoz, és reszkető dörmögő hangon egy gyerekaltató nótára tanította őket.

Nyugodjál már virágom.

Meghervadt arany ágom,

Jézus fényes csillagom!

Árván maradt édesanyád.

Aki gondot viselt reád,

Jaj, jaj, édes magzatom!

Akkor azt egyfolytában kellett játszani, s mikor fél órája húzta a cigány, hallatszott, amint valaki földre veti magát, és keservesen, vadul, állati hangos sír.

— Ezt énekelte nekem a mama

— szólt a gyermek maga elé bámulva.

Lassan hajnalodni kezdett. Odaát most egyre vadabb lett a tor: székek és asztalok recsegve-ropog- va törtek össze, palackok süvöltve vágódtak a földhöz, aztán a tükrökre, képekre és ablakokra került a sor. A kocsmáros megrémülve jött át új meg új borért, ^ a cigányok már holtrészegek 'lehettek: vadul játszottak. A férfiak összevissza kiabáltak, sírtak, énekeltek és romboltak, míg végre nem maradt már semmi épen, csak a lámpa. Akkor valaki megkapta, és úgy vágta a falhoz, hogy a petróleum felrobbant, s meggyújtotta a padlót. Hallottam, amint odaát a kocsmáros rémült kiabálással locsolta a tüzet, a korhelyek futvást menekültek; aztán csönd lett és sötétség.

Principálisom fölébredt a rémítő zajra.

— Meg vahnak odaát bolondulva? — ordította. — Mi az ördög történik itt?!

Fölkelt, és az ablakhoz ment. Akkor már kint volt az egész társaság, kuszáit hajjal, föveg és kabát nélkül kapaszkodott föl az egyik kocsira. Egy erős, zömök ember félrelökte a kocsist, a lovak közé csapott, és egyenesen a folyó partjának tartott.

— Az őrültek! Belemennek a vízbe! — kiabálta főnököm megijedve.

lovak, amint észrevették a veszedelmet, meghorkantak, de kocsisuk közéjük vágott, s a következő pillanatban a kocsi ráesett a jégtáblára, amely ser- cenve nyílott meg alattuk. A széké’’ fölborult, a benne ülők a fagyos vízbe zuhantak, a lovak vadul kapálták a jégtáblát, aztán elmerültek. Egy csomó paraszt, aki munkára készült, szerencsére hirtelen ott termett, és kimentette a részeg csapatot.

A kocsmáros egész testében remegve jelent meg az ajtóban.

— Ide hozzák, ide hozzák!. — szólt hátra a parasztoknak, akik az erős, zömök embert támogatták. Az alig állott a lábán, csuromvíz volt, a szeme keresztbe állott. Ösz- szecsapzott szakállán jégdarabok csillogtak, egész teste remegett; melle fuldoklóit.

— Nem történt baja, nagyságos úr? — kérdezte, a kocsmáros sápadtan.

— Semmi ... semmi ... — dadogott ez. — Bocsánat... uraim ...

— szóh felénk fordulva, és félszegen meghajolva.

Egy pillanatig tétován álott ott, aztán megpillantotta a gyereket, aki sírva álott előtte. Odatámoly- gott, fagyos kezével megfogta a fiúcska fejét, és magához ölelve zokogta:

— Fiam. édes, kicsi fiam... Nincsen már édesanyád!

Kondor Béla: férfi csókával

Bertók László:

A tűnődés folytatása

Ez lenne az eredmény neavven évi. vaav majdnem neauven évi meafeszült. mondhatnám. „harc után”? mikor a réai mértékkel mérve minden teljesült.

s nem követtem el közben semmi bűnt szándékosan, bár folyton vezekelni kellett valamiért, ez az idült bűntudat? vaav ez a látványos semmi

körbe-körbe? ahonnan kirevülni nincsen esély? ahol minden bedűlt fal möaött ott eay másik? ez a halni serkentő céltalansáa? ez a hűlt

foraás eay álom körül? vaav a talmi öröm. hoay azt mondhatnám. ..sikerült”?

Kolozsvári Grandpierre Emil:

Virág kartárs, a káder

Virág kartárs egy napon kevésnek érezte, hogy ő egyszerű dolgozó. Elhatározta, hogy előlép káderré. Mert kádernek lenni szebb is, jobb is. így vélekedett Virág kartárs. Egy darabig fontolgatta, hogy s mint fogjon hozzá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébetvárosi tájszólás helyett ezentúl népiesen fog beszélni. ízesen, zamatosán, mintha minden szavát tőről metszették volna. S mivel éppen akkoriban helyezték át, új munkahelyére ekként köszöntött be:

— Jaó napot kíívánook, eetársak.

Ez az „eetársak” különösen tetszett, mért elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyelt rá e vállalat minden vezetője, föl a kollégák, de légióként a káderes. Ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen a vállalatban csupa budapesti tájszólást beszélitek. Felüdült a lélek, ha Virág kartars megszólalt. Ö pedig látta ezt, és gyakran beszélt. Kiváltképp termelési értekezleteken hallatta hangját. Többnyire ilyen tanácsokat adott:

— Az ömbör törmöljön. Törmöl- jön minél többöt. öhun az igazság!

Fehérné, a káderes, hetek óta törte a fejét. Nem helyes politika, ha egy ilyen tősgyökeres káder alantas munkát végez a könyve-’ lésben. Az ilyennek több dukál. A vállalatnál nem volt üresedésben fontosabb beosztás. Várni pedig nem akart. Szerencsére egy termelőszövetkezetbe főkönyvelőt kerestek. Fehérné behívta magához Virág kartársat, s fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle:

— Fejlett könyvelő vagy?

— Könyvölni, azt szípön tudok

— válaszolt Virág kartárs őszintén.

Ez a kijelentés megnyugtatta Fehérnét. Virág pedig harmadnap jelentkezett a kőszögi Táncsics Termelőszövetkezetnél. Egy darabig könyvelt, igen szípön. Megszerette mindenki, habár a parasztok nem mindig értették meg a beszédét. Találgatták is sűrűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy alighanem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt.

Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatározta, hogy a legközelebbi értekezleten egy jeles felszólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, aztán szót kért.

— Még többöt köll törmölni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő, hogy a hibákat kiküszöböljük szípön. Hogy mást ne mondjak, asse jó, hogy a búzaföld egy tagban van. Egy kicsinyég több tag kellene. Mer ha a tagságot szaporájuk, mindgyárt növekszik a tömörülés. Asse ártana aztán, ha merészebbön kísérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz.

Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Kőszögön. Aztán elhangzott a válasz. Abban is akadt egy-két olyan mondat, amilyenhez foghatót Virág eetárs sem hallott ínég életében.

Kolozsvári Grandpierre Emil 15 éves

£

A