Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
1981. DECEMBER 6. Irodalom, művészet 9 Tóth Ferenc: r Égig érő erdőn Első kakasszókor Levelekkel üzent: Szállj él, madár, szállj el Hollómadár-házhoz! Égig érő erdőn Lesz a te szállásod. Hogyha madár leszel,' Szárnyadat emelem, Hollómadár-szárnyon Hogyha meglelsz engem. Másod kakasszókor Ágaival üzent: Hogyha folyom leszel, Medredet apaszd ki: Égig folyó erdő Tudjon abba folyni. Hogyha felhőm leszel. Fáimon vérzel el: Erdő'ölelésben Hullsz a levelekkel. Harmad kakasszókor Törzsein elindult: Hogyha napom leszel. Koronám fölsebzed. Koronám sebében Ellobban a tested. Hogyha földem leszel. Nem ereszthetlek el, Csak beléd' szakadhatok A gyökereimmel. át nem különös az élet? — sóhajtott fél Balogh úr, aki az egyik alkonyatikor az utolsó történetet mesélte az öregek padján. — Valaki leél ötven-hatvan évet ugyanazon a helyen, s amikor már art képzeljük, hogy minden emlékével, gondolatával oda van cövekelve ahhoz a házhoz, amelynek a kilincse a sötétben is a kezébe simul, a legváratlanabb dolgok derülnek ki. Bizonyos növények virágzáskor hoznak bennünket zavarba, hirtelen más színűt nyílnak, mint eddig, az élet pedig a halállal érik be, és nem csoda, hogy az utolsó órák néha annyi meglepetést tartogatnak a közelállók számára. A kilencvenesztendős Illés sokszor mondotta, hogy ő még nem félt embertől, és szinte egész élete a nyugalom példázata volt. Első telepesként épített házat az utcában, még gőzekével' szántotta fel a két csupasz oldalt, s az ő kútjából hűtöt,te szomj át éveken át a szomszédság. Btjlcs és türelmes ember volt. valahonnan a székelyföldről vetődött fel Kolozsvárra, s két szakmát is kitanult: a lakatosságot meg a gépkezelést, de értett az asztallossághoz, az ácsmunkához, a kertészethez és1 egy sereg más egyébhez ás. Már betöltötte volt hetvenedik életévét, amikor visszaér tői üszkösödé bal lábát- csonkolták, de azt is kibírta. Naponta több órát sétált, csak hogy biztosítsa testének egyenletes vés ellátását De hadd meséljem el az utolsó napjait. A leánya, Vilma akkor délután az orvoshoz- készült, és kiakasztotta sötét színű ruháját a szekrényből. Alig múlt ötvenéves, de már ősz volt. Ujjain az Ízületek megduzizad- tak a reumától, keze feje fölpuf- .íadt. apadt fámáról, lábszáráról térdére lógott a bugyogó. „Aztán vigyázzon, kit enged be!” — hagyakozofit. az apjának, aki falábát eőrenyújtva ült az ablaknál. Az intelemre Illés elmosolyodott, és csupasz ínye úgy virított a szoba homályában* mint egy piros szalagocska, amely fönnakadt a kerítésen. Mikor az asszony visszatért, még mindig ugyanúgy ült. ugyanazzal a mosollyal, de hiába szólt hozzá, mert a vénember nem válaszolt. ..Apám. maga hall engem?! Feleljen. mert itt halok meg a rémület- , tői!” Aztán megfordult; és kiszaladt az utcára, hogy föllármázza a szomszédokat: Jöjjenek, és nézzék a szavai. Pedig az ezzel kapcsolatos történeteit is nagyon unalmasan adta elő, , nem tudok mást mondani: ennek a kalaposnak kifejezetten tehetsége volt ahhoz, hogy unalmas legyen. Valamiféle szug- gesztív unalom áradt belőle, az egyik semmitmondó mondatot szinte lélegzetvétel nélkül küldte a másik után, miközben hol az egyik, hol a másik útitársára nézett, s bármelyikük is próbálta egy-egy megjegyzéssel félbeszakítani. az egészen más témában is azonnal otthon volt, azonnal volt mondanivalója, véleménye. így van, uram. mondta ilyenkor, de hallgasson ide! És jött a következő történet, amiből rendszerint kiderült, hogy ő a kalapos igazán tisztel és becsül mindenkit, aki rászolgál erre, de el nem tudhatjuk képzelni, hogy milyen emberek élnek ezen a világon, nevezetesen, olyanok, akik meg tudnák fojtani egymást egy kanál vízben, aztán olyanok, akiknek semmi sem szent, meg olyanok, akik a csillagot is le- hazudnák az égről, és így tovább egészen az olyan emberekig, akik egyszerűen kibírhatatlanok. Egy idő után alvást színleltem, de rövidesen azon kaptam magam, hogy a kalapos hangjától csukott szemmel sem tudok elszabadulni, hogy képtelen vagyok a saját gon-_ dolataimba, ábrándjaimba rnene-’ külni, hogy kínban és tehetetlenül figyelek. Az semmi uram, mondta a kalapos és úgy éreztem, mintha egyenesen hozzám intézte volna a szavait, holott vélhetően a közvetlen szomszédom volt az áldozat. Az semmi, uram, ezt hallgassa meg, hallottam ismét, és nekem figyelnem kellett, mert ha hiszik, ha, nem, feszültséget teremte!! bennem a lenyűgözően őst íba szó- áradat. A múltkor bejön hozzám a boltba egy illető, mesélte élvezettel a kalapos', bejön, forgolódik, bizonytalannak látszik, megkérdezem tőle. hogy miben segíthetek. Erre azt mondja, hogy törülközöl szerelne vásárolni, én meg udvariasan elmagyarázom neki. hogy ez kalaposbolt. nem árulok törülközőket. jSrtik. kérem?! Láthatta a kirakatban a kalapokat, nincs is más a kirakatomban, csak kalap, mégis el kellett neki magyarázni, hogy törülközőket kalaposboltban nem árusítanak. -De még nincs vége! Félóra múlva megint bejön. Es törülközőt kér! Türelmes ember vagyok, finoman, halkan elmortdom megint, hogy ez kalaposbolt. törülköző nincs, nem'tartunk, nem árulok. Mit mondjak, uram! Ügy kellett magamat visszatartanom, hogv ne kiabáljak. De mii tehet ilyenkor az ember? Tudomásul veszi, hogy ilyenek is vannak, el sem tudják képzelni, hogy mennyien. De várjanak! Nem fogják elhinni, ugyanez az illető, ugyanaznap, még zárás előtt megint, bejön! Nem. akartam hinni a szememnek, amikor benyitott. Látom, hogv nincs, egyedül, mert most a feleségét is magával hozta, várok tehát türelmesen. pedig elhihetik uraim, pattanásig feszültek az idegeim. És az illető ekkor ismét ugyanazt kérdezi, mint délelőtt, hogy nem árulok-e törülközőt! Hát idefigyel-, jen, uram, mondom flekk de higgyék el, majdnem szélrobbanmeg, ott ül mosolyogva; és mem szól semmit. Egész életében így mosolygott, a légynek se ártott soha, neki még annyit se mondott, hogy álljon innen odébb, most azonban végképp elnémult... A szomszédok egyenként átjöttek, és belehajolitaik az aggastyán arcába: bableves, nyers alma, krumpli- paprikás szagát lehelték rá. „Megismer engem, Illés bácsi?” „Hát engem?” „De petém emlékszik!” „Bódi vagyok!” „Én Domokos!” belin körül, és a szekrény tetején úgy sorakoznak a birsalmák, mint a sárga koponyák; de hát egy ki- lencveneszttendősi aggastyán már néni a maga akaratát eselekszi — a parancsoló szeretet zsarnokoskodik felette... Később Vilma meg akarta etetni, de az, öreg félrefordította a fejét. A- test, mielőtt a földdel érintkezik, tegyen tiszta, ne erjedjen benne semmi idegen anyag — ehhez ragaszkodott, mint ahogy a temetéséről is idejében meghagyta: az udvaron ravatalozzék fel, és tyúk ne Bálint Tibor: Bár térhetnék haza „Én meg Esatelneki!” Illés azonban csaik mosolygott, és a szomszédok egyenként hátrahúzódva szintén mosolyogni kezdtek, hagy a csalódás és a sérelem észrevétlenül hűtse le őket, de arcuk a vigyorgástól egyformán merev lett, s mielőtt belefáradtak volna e kínos vigyorba, az, asszonyra pillantottak, és< szinte bosszúállóan intettek a tekintetükkel, hogy végei itt többé nincs mit remélni, ha már őket sem ismerd meg. Illés megmozdult, föltartotta mozgatható kezét. Ha! — nyögte zsibbadt nyelve mögül. — Ha! És mutatta, hogy harangoznak. De csupán- őbenne zengett, zúgott a harang: a rezgéstől összekoccantak a fogad, szeméből arcára pörögtek a könnycseppek, és ő ekkor ismét mosolyogni kezdett; a szom- szedők azonban úgy érerték, hogy a' szenvedésnek ezek a megnyitó ünnepi pillanatai már nem tartoznak rájuk, s hoigy ezek fél ig-meddig titkok, amelyekről csak később vallhat majd a közvetlen szemlélő, vagyis Vilma. Egyenként kibalilagtak a szobából. Ilí.és< sajnálkozóan nézett utánuk, bizonyára az volt a sejtése, hogy valamiért megsértődtek vagy félnek. Ment az emberek örökké félnek — szokta mondani —, s a félelem minden egyébnél hamarább megrongálja és elpusztítja őket. Hiszen a szüntelen aggodalom okozza azokat a betegségeket, amelyeket az orvosok 'még ma sem tudnak gyógyítani: attól lyukad ki a gyomruk, ■ attól perzselődik el a szívük. és a félelem nyákos, hideg sötétjéből bújnak elő azok a daganatok, amelyek elevenen felfalják az embert ... Feni ő még sosem félt. legalábbis embertől, így érte meg a kilencven esztendőt, s talán most sem roppant volna meg, ha mások nem aggódtak volna helyette és miatta, s a lánya pár órával korábban rá nem veszi, hogy bejöjjön az üdítő esőből, a kapa mellől ebbe a kényszert és unott szárazságba, ahol legyek dongának az úrvacsorái gokáráljon, disznó ne röfögjön ez idő alatt, csak az égi madarak énekeljenek fölötte; úgyszintén baráti búcsúztatóra sincs szükség, azi ilyesmi mindig kínos terhet ró arra, akinek beszélnie kell. Éjfél körül elvesztette eszméletét, csak órák múlva tért magához. A nyelve már nem volt oly merev, s feszült hallgatózás után azt kérdezte: „Most hol lakunk, Vilma?” A lány rémülten hajolt fölé. „Azt kérdem, hol lakunk?” Illés arca most merev lett. „Hogy hol laknánk? — tétovázott az asszony. ,•— Hiszen tudja... A Csillagvizsrgáló útján ...” „Az lehetetlen ... Még a tegnap megparancsoltam, hogy költözzünk vissza a Liliom utcába!” „Hova? ... Uram. irgalmazz 1” „Ne óbégassi, hívd a szomszédokat ... A szememmel láttam, hogy egy koronás döblec a villanyégő helyén izzik ...” „Legalább várjuk meg a ' reggelt .. ” . „Egy percet se. várhatunk!... Nézd, hogy emelkednek körülöttem a falak!... Sietni kell, sietni 1” Vilma felköltötte a szomszédokat, vagy öt férfi átment, közöttük én is: Illés- álom és ébrenlét között lebegett, de az volt a .sejtésünk, hogy mindent hali, így hát rövid tanácskozás után tologatni kezdtük a bútorokat; többször is kinyitottuk az ajtót, mintha cipekednénk, de csak a szobát rendeztük át; és közben egymást biztatva kiáltoztunk; „Hol fogja, ember, azt a szekrényt?... Alulról ragadja meg, alulról!”;,,No, most egyszerre: hó-rukk!” „Engedje lejjebb, így.nem fér k,i az ajtón!”; „Vigyázzanak, az istenért, nehogy ledőljön!” A költözés izgalmába először a haldokló fáradt bele. Lehunyta pilláit, s szemének két kis gödre egykettőre kitelt sötét árnyékkal. Ekkor az ágyat óvatosan átvittük a szoba másik sarkába, és intettünk az asszonynak, hogy amit csak lehet díszletezzen át, semmi se maradjon eredeti helyén, aztán egyenként elköszöntünk tőle, hogy még aludjunk két-hánom órát reggelig. De nem lehetett több délelőtt tíz óránál, amikor az asszony ismét utánunk jött: szaladjunk, mert Illés ordít, hörög, lé alkarja vetni magát az ágyból. •Miikor odamentem hozzá, felismert, és a nevemen szólított Nyöszörögve panaszolta^ „Látod, Balogh, hogy elbántak velem... Visszahurcoltak a Liliom utcába, pedig itt még rosszabb. Enyvgyár füstöl a telkem végében ... Egymáshoz ragadnak a barackfa levelei... Vigyetek tovább innen a ©alamb utcába... Nem akarok itt meghalni!” Mit tehettünk mást, folytattuk a költözködést A harmadik napon már úgy csapkodtunk, szitkozódtunk, mint a pálinkától, örökös ci- pekedéstől elvadult ■ bútorszállító munkások, de a szabályokat betartottuk: Csanádi, aki régibb fuvaros volt, még horfcantott és prüsz- szögött is, várakozó lovát utánozva, és vasrúddal kaparta az udvar köveit. „Hajtsák hé, meg se állj Illésfal- váig! — kurjantottuk a negyedik napon, a haldokló legújabb kívánságát teljesítve, s miközben egy helyben toporogtunk, négyen lóbál- tuk az ágyat; az aggastyán keresztbe tette mellén a kezeit, és zsémbelve motyogta: „Behívott az esőből, hogy ne kapáljak ... Mert ő mindig, mindig félt...” T udtam, hogy mire gondol, sokszor elmondta nekem, mennyire sze- • rét künn lenni az esőben: az emberek el se képzelik, milyen ízekkel telik meg a száj égy " elmetszett gyökértől, kettévágott csókapityókától is, hogyan gőzölög egy maréknyi friss zöld, és milyen illatok lebegnek az ázott fa kérge körül; a nedves posrtókabát pedig 'psőben legelésző lovak és- marhák megnyugtató közelségét sejteti... „Most hol lakunk?” — kérdezte később, amikor kevés szendergés után ismét magához tért. Vilma a több napi cipekedésiől, északázás'tól fásult-magabiztosan felelt neki: „Visszaköltöztünk a falujába.” „Itthon vagyunk?...- No, hála istennek!” Sóhajtott, elmosolyodott és meghalt ... Balogh körtítnézett, mint aki érzi, hogy valamit befejezett. tam a méregtől, és mégis sikerült nyugodtnak maradnom, ön, uram, mondom neki, most van itt harmadszor. Kétszer már elmagyaráztam önnek, hogy ez kalapos- bolt, törülköző nincs, nem tartunk, nem árulok! Uraim! Én ilyen emberrel életemben nem találkoztam. Mert most jön a java! Mit gondolnak. ki volt másnap az első vevőm'’! Ugyanez az illető! És, úgy jött be, úgy nézett körül, mintha soha nem járt volna a boltomban. Tessék parancsolni, mondom neki udvariasan, mert kíváncsi voltam, hogy van-e mersze még egyszer azt kérdezni, hogy árulok-e törülközőt. Hát rfiegkérdezte-! Csíkos törülközőt kért. kék-sárga csíkosat, nekem meg. gondolhatják, uraim, abban a pillanatban elborította az agyamat a vér, megfogtam ezt az illetőt, nem vagyok egy erőszakos ember, de odavonszoltam az ajtóhoz. éS' úgy kilöktem 'a boltomból, hogy ott térült el az utcán. Most mondják meg. uraim, nem volt igazam?! . A rövid szünetben, ami ezután következett, csaknem felröhögtem. Arra gondoltam ugyanis, hogv kinyitom a szemem, és a kalaposnak a lehető legártatlanabb érdeklődéssel^ a következő . kérdést teszem fel; Végül is miért nem adott ennek az illetőnek kék-sárga csíkos törülközőt? Kinyitottam a szemem.. . a nyitott ablak mellett gyors egymásutánban rohantak lelem a távíróoszlopok. .. ránéztem a kalaposra. . . és nem mertem kérdezni semmit. összeállította: Rékasv Ildikó Irodalmi oldalpárunk képeit Németh Miklós rajzai kö**il válogattuk
