Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
1981. DECEMBER 31. Irodaloin» művészet 9 ambjai Orbán Ottó: A szabadsághoz 47-ben még minden egyszerű volt morzsák a világ gyerekarcán szél és napsütés nincs többé háború 50-ben Eldorádó egy bolt ahol zsírt kapni hajnali madárfütty amit nem vág ketté egy éles csöngetés átrepülve óceánokon éveken minden zavarosabb az idő bánya a tömör fal szikrázva visszarúgja a csákányt az ember meg fekete pofával arra gondol amire nincs magyarázat csak az a pontatlan meghatározás hogy a fal mögött aztán mert viszket is egész testében a portól meg ún is igy félig a vízben hasalni meglódítja a csákányt és lehasítva a falról a világ egy napját azt morogja a jól sikerült csapás után EZ AZ z embert, aki becsöngetett, enyhe naftalinszag lengte körül. Simf bárgyún állt vele szemben a félig nyitott ajtóban — zavarban volt, mert tévénézés közben vajas kenyeret rágcsált, és még nem tudta lenyelni az utolsó falatot. Rágoga- tott hát, s hebegve kérdezte: — Mi tetszik? — A zongora miatt jöttem — mondta az ember, és Simf azon tűnődött, vajon a lehelete vagy a ruhája naftalinszagú-e? Valószínű mind a kettő — gondolta, s szolgálatkészen szélesebbre tárta az ajtót. A férfi könnyed — túlságosan is könnyed — léptekkel átlibegett az előszobán, s benyitott a szalonba, ahol Simfék büszkesége, a páncéltőkés, fekete hangverseny- zongora állt. Bő, fekete talárban volt ez az ember, aki a zongora miatt jött, s amikor Simf a nyakára nézett, olyan érzése támadt, hogy száraz, tág pórusú bőre is naftalinnal van átitatva. A felesége kikukkantott az előszobába, kérdően nézett az ajtóban tétovázó Simfre. — Az ember — mondta Simf —, a zonroga miatt. — Végre sikerült lenyelnie a falatot. — Miféle ember? — Talán te hívtad. Nem? — Megőrültél? — kérdezte az asszony, erre Simf is megélénkült, egyszerre léptek be a szalonba. A fekete taláros a felnyitott zongora mellett állt, valami szerszámmal a húrok közt matatott, majd abbahagyta, a klaviatúrához lépett, leütött egy billentyűt. A hang rekedten kotkodácsolt elő a hangszerből, a taláros feléjük fordult, és elégedett mosollyal mondta: — Menni fog! Üjra visszalépett a húrokhoz és a szer-számához. Simfné kiáltani akart, hogy hiszen' most hangoltatták a zongorát, de benneakadt a szó, észrevette. amit Simf már korábban is sejtett, hogy a taláros lába járás közben nem érinti a padlót, súlytalanul lebeg, akár a füst. — Menni fog — ismételte meg az ember, feje bent a zongorában, mintha el akarná harapni a húrokat, hallatszott az elernyedő drótok mélyülő nyöszörgése. — Csinálj hát valamit — mondta kétségbeesetten Simfné, és ki. rohant a szobából. Simf könnyed léptekkel a zongorához ment — majdnem olyan könnyeden, ahogy a taláros járt. bár a padlótól azért nem tudott elszakadni —, végigfuiáHji {Ujjait a billentyűsoron, a zoi^^ra örült, reszelős hangokat hallatott, a leeresztett húrok jóval az ütés után is pöngtek. reményteljes hangzavar {öltötte be a szobát. — Ó — mondta Simf —. de hiszen ön...! Az ember egy pillanatra abbahagyta a munkát. Simfre pillantott, Simf. mintha most jutott volna tudomására, hogy megnyerte a főnyereményt, megtántóro- dott. kivörösödött, szeme is. szája is O betűt formázott. — De hiszen ön...! — nyögte boldogan. — Igen — mondta az ember —, a zongoralehangoló vagyok. A zongoralehangoló elég sokat kért a munkáért, de Simf alku nélkül rohant át a gardróbba — az asszony ott tartotta a pénzt a, fehérnemű között —, földre szórta az ingeket, törülközőket, lepedők fehér pillangói röpködtek körülötte, ó, micsinálsz, miCsinálsz, sikoltozott az asszony, de Simf rá sem hederített. — Az abszolút hallást is meg kell fizetni — mondta. — Neki abszolút hallása van, egyetlen jó hangot sem hagyott. Az örömtől meg-megtört a Lázár Ervin: Simf, a füst hangja, a bankjegyköteggel átrohant a zongoralehangolóhoz. A taláros — markában a pénzzel — körülnézett. — Nagyon jó belső szerelőket tudok — szólt. — Elektromos, asztalosmunka, parkett, festés... — Megmondta a telefonszámot. — Kitűnő! — rivallta Simf, s már tárcsázott is. — Meg kell mondanom — recsegte a kagylóba egy hang —, nem olcsón dolgozunk. — Nem baj — vágott közbe Simf —, csak jöjjenek. Először a festők láttak munkához fakalapácsokkal és vakarákkal, jézusmária, iézusmária, jaj- veszékelt Simfné, tíz évig gürcöltünk, koplaltunk, fogunkhoz vertük a garast — Simf rámosoly- gott: csak hadd dolgozzanak a fiúk. A festés eltűnt a falról, a meztelen vakolatot vésték már a villanyszerelők, széles mozdulatokkal tépkedték az ablaküvegeket, az asztalosok kitépték helyükről a nyílászáró tokokat, átfütyült a házon a novemberi szél, jaj, istenem, jaj istenem, kiáltozott Simfné, Simf szánakozva ránézett, megsimogatta, kifizette a szakembereket, és gyengéden megfogta a felesége karját. — Gyere! Rohanva keltek át utcákon, tereken, itt csókoltál meg először, motyogta Simfné egy parkban, vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, meg talán azt, hogy erre sétáltunk valamikor, emlékszel, daloltak a harsak, , október van, mormolta Simf, átszáguldot- tak egy aluljárón, a nyári meleg esők elől, mondta Simfné, és megszorította férje kezét, az meg biztatóan rámosolygott, szeretlek, drága, suttogta, és átvonszolta feleségét a kapun, ahol annyi hosz- szú órát töltött el ifjúkorában a menyasszonyától való véget nem érő búcsúzások közben. Az apósa és az anyósa plédbe csavart lábbal ült a cserépkályha mellett, kellemes meleg szobában, minden ragyogott a tisztaságtól, ahogy szokott, fénylettek a biedermeier vázák s a bútorok tükrös felületei. bástyának is beillik, mert kőszilárd anyagból épült — irigységből. Malac nem tudja, hogy mi. gyerekek. Malacnak hívjuk őt. van neki tisztességes neve, ő ..Izé elvtárs" még az öreg viceházmes* térnének is. aki hál.vogos szemmel csoszog ide-oda a hátsó lépcső homályában. és azt hiszi. Magyarországon még mindig király uralkodik. Malac sokáig ott lakott a házban, még akkor is. amikor én először olvastam Párizsról. Vasfüggöny lógott a nyugati határokon, s ez számunkra természetes volt, mintha egy folyó folyna ott. ősidőktől fogva. Akinek nem volt híres ember ismerőse. mondjuk egy élsportoló, az nem találkozott élőlénnyel, aki hírt hozott volna e függöny túloldaláról. És amikor én Párizsról olvastam, megállt bennem a lélegzet. A könyv szerint ott is járnak vonatok, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek ordítozva rúgják a labdát, és nyári estéken a poros aszfaltra hulló langyos esőben szerelmespárok csókolóznak. Igaz lenne ez? Izgatott lettem: hiszen itt van a Malac. bár sose figyeltem rá eddig, mert unalmas alak volt. de a felnőttek azt mondták, Izé elvtárs rendszeresen jár külföldre, Nyugatra is. Üzleteket köt. Vesz ott valamit vagy elad, hogy mit, a fene se tudja, de ez a munkája, ezért kapja a fizetést. Aki nem hinné, nézzen az öltönyére, a karórájára, az is onnan való. . . Hát oduóvakodtam legközelebb. amikor Malac visszatért egyik ilyen útjáról. Járt-e Párizsban is, kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Malac azt felelte, hogy „ajaj, nem is egyszer". És, kérdeztem szorongva. mi van ott? Malac vállat vont. talán nem is felelt volna, de akkor a nagyok is ránéztek kérdően. mire ő összevonta a szemöldökét, és azt felelte: kapitalizmus. A kapitalizmust tanultuk az iskolában, de ahogy Malac | kimondta a szót. baljóslatú, fenyegető sötétség jelent meg . a szemem előtt. Mégis összeszedtem miniden bátorságomat: milyen Párizs? Nagy, felelte Malac kedvetlenül, nagy és piszkos. Később eszembe jutott, hqgy talán nemcsak — ahogy akkor mondták — öntudatból válaszolt így. hanem mert így is hitte. Nem látott mást, talán nem is érdekelte. S végtére nem hazudott. Párizs — aztán megláttam — nagy volt és piszkos. És persze ezer színben ragyogott. És persze rétegekben rakodott - rá a történelem. az üledékek mindenütt láthatóak. Emberek lakják, millióféle ember, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek .ordítva rúgják a labdát, és a nyári estéken permetező esőben tényleg csókolóznak 'a szerelmespárok. Aztán elfelejtettem Malacot, alakja beleveszett a történelem újabb- kori üledékeibe. Most mégis fölbukkant itt, 1981- ben a Balaton partján, ápolt rózsalugasok. vörösre sült németek, hegyes fülű francia kutyák, windsurfös hollandok és farmergatyás magyar fiúk között, ebben a mézszínű fényben, amely a Badacsony lejtőin csordogál le, és belefolyik az amúgy is szemkápráztató vízbe. Köpcös figurája a megtestesült anakronizmus. Még szerencse, hogy csak én látom őt. Ezek a fiúk itt halálra röhögnék magukat rajta. Meg persze rajtam is, ha beval- lanám, valamikor nem voltam benne biztos, hogy Párizsban vajon. .. Nevetséges is Nevetséges és szomorú. Kihevertük és mégse hevertük ki. Nemzedéktársam, aki az Itáliát járt fiúról mesélt, néni mutatta irigységét. Hangján mégis átsütött a fájdalom, az ifjúság, az így-úgy sikerült, de visszahoz- hatatian utáni sóvárgás. Hálózsákban a puszta földön húszévesen lehet csak jót aludni, az öregebb derék megszenvedi. A rágógumit nem bírják a lazuló, idegen anyagokkal pótolt fogak. A windsurí- höz jó egyensúlyérzék kell. s azt bizony fiatalkorban kell megedze- ni. Aki sokáig féloldalasán jár, elbizonytalanodik. A pecsenyepiros német túristák még mindig eszik a bőlevű. édes magyar barackot. A fiú már délcegen feszít az ingatag széldeszkán. Puffatag gumicsónakban két kissrác evez arra, integetnek, a szörfös fiú visszainteget, és elsik- lik a vízen. összeállította: nékasy Ildikó — Szeretem a lányukat — mondta ragyogó arccal Simf —, kedves mama, kedves papa, engedjék meg, hogy visszaadjam. A két öreg felé tolta az asz- szionyt, mélyen meghajolt, lengette képzeletbeli kalapját. — Boldog vagyok — mondta —, boldog! — és kirohant. Vissza a már díszeitől megfosztott házba. Vidáman dolgoztak a tetőn a cserepezők, a bútorkereskedő kicsit sokat kért a bútorok eltüntetéséért, a kolóniái dolgozó- szobáért különösen magas árat számított, . de Simf fizetett, csak vigyék, minél hamarabb. Munkához láttak az ácsok, ledobálták a cserepektől megfosztott faszerkezetet, a szarufákat és mesterge- 'rendákat, s már jöttek is a kőművesek, röpködtek a téglák, az inasok nyakatokért dallamokat füttyörésztek, a fal fogyott', fogyatkozott, Simf pálinkát hozatott az embereknek, hogy jobban menjen a - munka. Aztán eszébe jutott a diplomája, átrohant a főiskolára, hosszú, izzasztó vizsgába került, míg végre megfosztották mérlégképes könyvelői képzettségétől, az érettségi bizonyítványát már viszonylag könnyebben minősítették semmisnek, az általános iskolai végzettség, az írás és olvasás tudományának visszavonása már szinte gyerekjáték volt. Mire hazaért, már eltűnt a háza, az építőanyagokat elhordták, egy kertészbrigád tevékenykedett csak az udvaron, tépték a málnabokrokat, fűrészelték a gyümölcsfákat. A fű kiirtásáért különösen sokat kértek, de szerencsére Simfnek még a borsos vizsgadíjak kifizetése ellenére is maradt némi pénze. Fújt a szél, ott állt egy szál magában a telek közepén, s ri- koltozott örömében. Egy embert látott közeledni. Fekete talárban volt, a kezében szabócentit s ollót tartott. Meghajolt Simf előtt. — Ó, persze — mondta Simf —, az úriszabó! ^ « taláros udvariasan megmondta, menynyiért csinál egy fazont. Simf végigkutatta a zsebeit, kiguberálta az ösz- szeget. A szabó hosszasan méricskélte őt a centivel, minden méretet gondosan följegyzett egy pepita noteszba. Aztán ollójával elegánsan belehasított Simf ruhájába, és letépte róla előbb a zakót, aztán a nadrágot és az alsóneműt. Simf meztelenül állt ' egykori telke közepén. Mi tagadás, fázott. Boldogtalanság és valami meghatározatlan utáni vágyakozás töltötte el, de olyan erővel, hogy szinte fizikai gyötrelmet érzett. Tanulnom kell — gondolta —, megnősülni és telket venni. A telekre ház kell, a házba bútorok, zongora,.. — Az ég felé emelte arcát, nyüszített. Tenyerével elfedte szemérmét, és futni kezdett, a mozdulatlan levegő átforrósodva süvített mellette. Futott. Köny- nyedén, a lába már nem is érintette a földet. Mint a füst.---------------------------------------------------------------------------------------------------------- _ — Durkó Gábor: Cantata profana Weöres Sándor: Greco példázata a Géniuszról Egyedül ballagok éjben, sötétben. Mécset gyújt valaki a messzeségben. Falusi házában kanócot éget, > mely alig fényli be a szoba-mélyet. Félhomályban tesz-vesz a mécs gazdája, épp csak semminél több pislogó lángja. De a vándoroknak vezérlé fény-jel, mérföldekre látszik, ha vak az éjjel. Csillogása jelzi falum irányát, mint hatalmas máglya, az éjszakán át. Besxe Imre: A határban Gurognak verseim, fától fáig. Egyikük piros gyöngy — ' kék a másik. Ebben villám feszül, de abban napsütötte simogatás van. Amott egy fehér — hógolyó az — ha hegyről indul, hatalmas torlasz, zúgó lavina lesz az apró sorokból; lélekharang-szó. Anyám mosolya ott, a szürke gyöngyök között, ni, az a büszke. Ha nem figyelem, szinte elvesz, de ha meglátom — drágakő lesz. Szeretőm vágya az a barna, harmat-csókokkal letakarva. Arcomra hullanak e cseppek, s a homlokommal szeretkeznek. Gurognak verseim évtől, évig, s köztük a fák nőnének égig, de gyöngyfolyó árad-apad tövükben — gyökeret bont és csillog a szemekben.
