Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1981. OKTÓBER 4,

A vadvédő vadász

„Most csalódott? Csak bőrtáskával a vállán, duplacsövű puskával a kezében tudja elképzelni a vadászmestert? Hát ma ilyen napom van, aligha tudok kiszabadulni a határba. Kora reggel eligazítottam a fácánoknak takarmányt készítő, a vadásztársasághoz idénymunkára szegődött tsz-nyugdíja- sokat. Két vendég vadászt várunk, még gondoskodnom kell a részükre szállásról, étkezésről, megbeszélni a kísérő vadőrrel a holnapi vadászprogramjukat. Elő kell készíteni a délutáni társadalmi munkát, jönnek a vadásztársak kerítést építeni egy új, nyolc hektáros fácán-nevelőtérnek. Azután, mert hogy ma csütörtök van, eligazítást tartok a vadőröknek. Hogy-hogy mikor jut minderre idő? Huszonnégy órából áll a nap, nem?”

Azt mondják, az életük nagy részét a természetben, a jó levegőn töltő hivatásos vadászokat ritkán éri el napjaink divatbetegsége, az infarktus. Lehet, de ahogy az abádszalóki vadászmester, Szabó Ferenc sorolja, ugyancsak van mivel kitöltenie napjait. És ez így megy lassan három évtizede.

— Az ötvenes évek legelején választottak meg először vadászmesternek, azóta vagyok hivatásos. Azelőtt földdel bajlódtam, gazdálkodó voltam. Nem, a családból nem volt kitől örökölnöm a vadászszenvedélyt. Cselédember volt az apám, hogyan is lett volna módja ilyesfajta időtöltésre. Én magam suttyókoromban sok vadászaton részt vettem a Sza- páry grófék birtokán. Nyolcvan fillért fizettek egy-egy napra a haj toknak, így kerestem össze a bakancsra valót. Nem kellett annak az árát se a családtól, a négy gyerek szájától elvonni a szüleimnek. Puskát Szolno- -kon nyomtak először a kezembe, a tábori tüzéreknél. Kijevig sodort a front, de szerencsésen visszajutottam, úgy hogy a felszabadulás már idehaza ért Abád- szalókon.”

Fura hallani a visszaemlékezést arról, hogy a szakmai körökben jól ismert és elismert, becsületben megőszült vadászmester valaha orvvadász is volt.

„A szükség hozta úgy. Közvetlenül a felszabadulás után jól jött a konyhára a háborúból visszamaradt gyalogsági puskával, az éjszaka leple alatt elejtett nyúl és fácán. Negyvenöt decemberében azután, amikor Sáfár Ba- lázsék szervezkedni kezdtek, az elsők között jelentkeztem a vadászátrsaságba. Akit felvettek, a magamfajta földhöz juttatottak is legálisan vadászhattak attól fogva, ha

szert tudtak tenni sörétes puskára. Én 5 kiló disznózsírért és egy jókora házikenyérért cseréltem az első igazi vadászfegyveremet, egy 16-os, kakasos puskát, öt- venhatan alakítottuk meg akkor a vadásztársaságot, ma már csak egyedül vagyok tagja az alapítók közül.”

Nyolcvanegy tagot számlál most az abádszalóki vadász kollektíva, közülük nyolcán hivatásos vadőrök. Munkájuk irányításával nem kis felelősséget vállal magára az immár tizedszer újraválasztott vadászmester, hiszen 25 ezer hektár a vadászterületük.

„Ne haragudjon, hogy kiigazítom, de 25 ezer hektáron gazdálkodunk- Nemcsak gyérítjük, óvjuk, védjük is a vadállományt. A vadőrök mindig azzal kezdik az eligazításon, nem lettek-e orvvadászok, vagy dúvadak áldozatai a területünkön található madárritkaságok. Igaz, hogy csak hét van belőle, de túzok is található a kun- gyócsi részen, és egerésző, meg gatyásölyv, négyféle rétihéja is kering errefelé. Védett ragadozók ezek, a hamvas rétihéja eszmei értéke például 30 ezer forint. A környékbeli téeszektől kapott, nagyüzemi művelésre nem alkalmas földeken ezerszámra ültetünk olajfűz, galagonya és borza facsemetéket, hogy minél több jó élő- és búvóhelye legyen a védett, vagy tervszerűen puskavégre, élőbefogásra szánt vadaknak.”

A Szabó Ferenc irányította kollektíva színvonalas vad- gazdálkodásának jó értékmérője, hogy bármely vadászidényben, az év minden szakaszában sok hazai és külföldi vendégvadász tölti szabad idejét Abádszalókon és környékén. A kilőtt, befogott vadak utánpótlásáról is gondoskodik a társaság. A vadászmester ötletgazdaként, megvalósítóként és az ott folyó munka irányítójaként egyaránt joggal érzi magáénak az intenzív fácántelepet.

„ötezer tyúkot nevelünk itt, másik ötezret a jász- kiséri, a kunszentmártoni, a tiszagyendai és a tisztaszent- imrei telepeken. Évente 420 ezer tojást keltetünk, a napos fácáncsibéket a megye vadásztársaságainak adjuk el. Ebből, valamint élő és a lőtt vad értékesítésből 10 millió forintnál több árbevételre számítunk az idén. Lesz helye az egymillió forintnyi nyereségnek is. Szeretnénk kialakítani egy száz hektáros kísérleti fácántelepet, ahol 500 szabadon élő tyúkot és száz kakast nevelnénk a vadállomány természetes feldúsítására. Ha ez a

tervünk is megvalósul, 13 millió forintnál több lesz a társaság közös vagyonának értéke. Ha meggondolom, amikor először választottak vadászmesternek, mindösz- sze egy Cetka motorkerékpárt kellett leltárba vennünk.”

Amíg Szabó Ferenc életéről, munkájáról beszélgettünk, mindvégig kikívánkozott belőlem a kérdés: vajon vadászik-e egyáltalán a vadászmester? Jut-e arra is ideje néhanapján?

„Az jelenti számomra a pihenést, ha egyedül nekivághatok a határnak, dú- vadra lesni, vadkacsázni. Sokszor kézenfogom az unokákat, hadd tapsoljanak a tavaszi vetés közt hancúro- zó kisnyulaknak hadd hallgassák a fácándürgést. Fiúgyerek a kisebbik, titkos gondolatom, hátha ő lesz valamikor az abádszalóki vadászmester. Mindenesetre nagyon tetszik neki a határjárás, és nem tud betelni a lakásunkat díszítő trófeákkal, a gímszarvas- és szarvas- bika-aganccsal, a Gyulajon lőtt dámlapáttal, a muff- lon-kos szarvával, a ki tudja már- merrefelé elejtett sok-sok őzaganccsal.”

Egyik sem ritkaságszámba menő a vadászmester ejtette trófeák közül. Három évtized alatt pedig, ha valakinek, hát Szabó Ferencnek lett volna alkalma arany, vagy ezüstérmes fejéket viselő vadakat célba venni, elejteni. Másféle aranyról, bronzról beszélt.

„Nem dicsekvésképpen hozom szóba az 1962-ben kapott MÉM Kiváló Dolgozó kitüntetést, az 1965-ös Arany Vadászjelvényt, a tíz évvel későbbi Nimród Vadászérmet, vagy a Munkaérdemrend bronz fokozatát, amivel 1979-ben tüntettek ki. Inkább azért, hogy hallja- tudja: nem feledkeztek meg soha rólam, nem voltam híján soha a megbecsülésnek. A legnagyobb elismerésben azonban mégis két éve volt részem, amikor nyugdíjba készültem. A taggyűlésen mind a nyolcvan vadásztársam keze egyszerre emelkedett a magasba, amikor szavazásra tették: maradjak még újabb öt évig, nyugdíjasán is én a vadászmester.”

Temesközy Ferenc

KQISnös hobbinak hódol Horváth Árpád, győri vendéalátóipari dolgozó. A huszonöt éves fiatalember szabadidejében a történelmi hajó maketteket készít. Számos érdekesség megtalálható már gyűjteményében. Most a VICTORY, angol hajó kicsinyített mását készíti, amely az 1800-as években közlekedett

a tengeren.

Értik az idők szavát

„A tehetség hasonlít a sztyeppén végigvonuló heves, májusi záporhoz. Felüdül, megújul tőle a határ, sokezren csodálják éltető cseppjeit. Akik viszont szemtől szembe találkoznak vele a síkságon, előfordul, hogy átkozzák, mert még a köpenyük mögött sem találnak előle menedéket.” (orosz szólásmondás)

Hajnalban, vagy késő este

Juhász Lászlóné Rézsó Margit tizenegy éve tanítónő Kunhegyesen. Nem afféle álszerény típus, bár a tehetséges jelző ellen tiltakozik.

— Amit elértem, a Ihi tantestületünkben még jónéhány emberről el lehetne mondani. Egy vagyok a sok, pályáját szerető pedagógus közül, legfeljebb az emberismeretem és a helyzetfelismerésem jobb az átlagnál.

— Mit jelent ebben az esetben a helyzetfelismerés?

— Azt, hogy számolok a lehetőségeimmel. Az írásért, önmagáért sohasem ragadok tollat, mert erkölcstelennek tartok olyan tanácsokat osztogatni másoknak, amelyek helyességéről még én sem bizonyosodtam meg. Az igaz, hogy afféle közkatona a szelepem egy jó kis kollektívában, de örömmel végzem a a feladatokat, hiszen a rrom- kám a szenvedélyem is. Tisztelem a hivatásom, és szeretem forgatni a szakirodalmat. És ez bizony nehéz, mert feleség, háziasszony, édesanya és tanítónő vagyok egysze- mélyben, így a búvárkodásra rendszerint csak hajnalban, vagy késő este szakíthatok több-kevesebb időt.

— Valamiben azért más az

átlagnál, hiszen megyei, sőt országos pályázatok díjazottja, nyertese. <

— Hat éve kezdtem a publikálást, és csak azt írom le, amit a gyakorlatban kipróbálok. Eddig öt, jelentősebb munkám „született”. Tavaly tavasszal például Kazincbarcikán a megyét egyedül képviseltem egy pedagógiai ösz- szejövetelen, ahol Polinszky Károly különdíjat nyújtott át

a Munkára nevelés a szak- tanteremben című tanulmányomért.

— Mégis „megrekedt” egy kis helyen, pedig hovatovább a megye határain túl is jegyzik.

— Nem érzem megrekedt- nek magam. Amit csinálok, az szószerint a munka sűrűje. A jószemű emberek, meg a szakfelügyelők ide is eljutnak.

— Nem vágyódik el Kunhegyesről? Elvégre nagyobb településen valószínű. főbb lehetősége adódna.

— Visszakérdezek: nagyobb

településen nyüzsög a sok tehetséges ember? Akik nemcsak szakmailag, de emberileg is adnak valami jelentős pluszt a környezetüknek? Lehet, hogy egy nagyvárosra — népies szóhasználattal élve — még az „istenek” is jobban odalátnak, de soha nem éreztem, hogy a jelenlegi lakcímem miatt hátrányosabb helyzetben lennék a városi pedagógusoknál.

Ameddig akadnak új gondolataim, érdekes, izgalmas észrevételeim, addig innen is pályázhatok' bármilyen munkával. Az is tény, ehhez nekem sokát kell dolgoznom, mert a sikerhez nem a tehetség a döntő — legalább is a pedagógus pályán —, hanem a nagy szorgalom. Szerencsére olyan családból jöttem, ahol szerettek, szeretnek dolgozni, és szó szerint beleneveltek a munka tiszteletébe. Ha ezt sikerül, sikerülne átplántálom a tanítványaimba, jó nevelőnek tartanám magam, függetlenül attól, hol, milyen pályamunkám jelenik meg.

Megoldani a váratlan helyzetet

Pusztai Lajos friss diplomás gépészmérnökként hét éve került a kunmadargsi Kossuth Termelőszövetkezethez. Ügy tűnik, töretlen a pályája, hiszen évek óta műszaki főágazatvezető, és ma máT a szövetkezet aktív dolgozóinak a fele az ő irányítása alá tartozik. Igaz, mindebből semmit sem érez az érdeklődő, mivel a megbeszélésünkre is például munkaruhában érkezik. Elnézést kér, de motoron éppen most járta be a határt, ellenőrizte a műhelyeket, a gépjavítások menetét, az építőrészleget, és a dűlőutakat bizony csak a szelek söprik.

— ön azon kevés, tehetséges ember közé tartozik, akit a felettesei is, meg a beosztottjai is dicsérnek. Pedig azt mondják, megköveteli a munkát.

— Valószínű, szerencsés a természetem, és ma már általában megtalálom a megfelelő hangot az emberekkel. Azt azért nem mondanám, hogy teljesen felhőtlen a viszonyom mindenkivel. Főleg a kinevezésem idején akadtak, akik bizonyára túl fiatalnak találtak 25 esztendősen erre a posztra. Ez nekem is nem kevés vívódást jelentett.

— Nem bukott, bizonyított.

— Jutott babér is, meg kritika is, hiszen az emberekkel való bánásmódot nem tanították, pedig az nehezebb. mint a hektáronkénti 50 mázsa búzatermés elérése. Ma is adódnak hétről hétre olyan érdekütköztetések, rendkívüli helyzetek, amit nekünk, középvezetőknek kell csúnya szóval kifejezve: „lerendezni”. Például: hiába a heti, a napi terv, az előzetes program, ha jön egy váratlan esőfront, átmenetileg felborul az elképzelés. Ilyenkor gyorsan kell döntenem, átcsoportosítani a szakembereket más munkaterületre. Akkor is, ha ez nem mindenkinek nyeri meg a tetszését.

— Mivel bizonyítja egy műszaki főágazatvezető a rátermettségét, tehetségét?

— Két dologgal, hiszen 'napjaink mezőgazdaságában kulcságazat a mienk. Az egyik az, hogy a gépeket a lehető legjobb minőségi szinten és kihasználással üzemeltessük. Ezért úgy kell megszervezni a talaj-, a szállítási és az egyéb munkákat, hogy gyorsan, takarékosan, időben végezhessünk. Hiszen mindez az alapja is a következő évi jó termésnek. A másik az, hogy a döntéseket minden fórumon, szinten véghez tudom vinni, meg tudom csináltatni. Őszintén szólva ez a nehezebb a kettő közül.

Pusztai Lajos ma sem elégedett, hiszen a termés jórésze még kinn található a földön. Kalkulál, oszt, szoroz: tervezi a betakarítás, a fuvarozás módját, ütemét. Traktorokat, szállítóeszközöket csoportosít át: négyet a répaszedéshez, mert oda kell most a nagy erő, egyet a téglagyárhoz, egyet a műhelybe javítatni, mert „köhög”. Az órájára pillant, majd elnézést kér, tíz perc múlva kezdődik a másnapi eligazítás, és onnan ritkán szokott hiányozni.

Márton Ferenc kajakedző neve jól cseng a szakberkekben. Évekig az MTK VM I. osztályú sportolója, országos helyezések birtokosa volt, aki a sporttal kapcsolatos elképzelései miatt a fővárost felcserélte Tiszafüreddel.

— Sikerültek a tervei?

— Részben. A pozitív oldalhoz tartozik, hogy a járási székhelyen él egy kétszeres, országos úttörőolimpiai bajnok, aki nálam kezdett versenyezni. Rajta kívül még negyven sportolóm van, akik között jónéhány tehetséges is akad. Jó dolog, hogy van már csónakházunk is.

— És az árnyoldal?

— Hatvanezer forintot kapunk egyetlen évre. Ebből kell versenyeznünk, a csónakokat felújítanunk, egy szóval mindent intézni. Iszonyatosan kevés a kiugráshoz, hiszen például a 25 csónak zöme alaposan elhasználódott.

— Csalódott?

— Vívódom, hogyan tovább? 39 éves múltam, és ebben a korban az ember már ritkán kerget ábrándokat, de azért bevallom, több anyagi támogatásra, odafigyelésre számítottam. Mivel konok ember vagyok, szeretném bizonyítani, hogy egy Tisza ko- szorúzta településen mi sem természetesebb, mint egy jól üzemelő kajakszakosztály.

Márton Ferenc ma havonta 1 ezer 500 forintot keres. Reggeltől estig a Tisza-parti csónakházban fúr, farag, lapátokat készít, csónakokat reperál. Délután négytől edzéseket tart, ahová a belépő kétezer méter mezei futás. Egy faházban él, elvált ember, és ő neveli 16 éves ipari tanuló fiát is. Ahogy leírtam, jelenleg havi másfélezer forintból.

Kovács Béla 24 éve tomaj- monostori lakos: címzetes iskolaigazgató, tanácstag, párttag. A Jászságból érkezett, és eredetileg egy-két évre tervezte a tornaji tartózkodást.

— Az akkori községi vezetők úgy bevontak a közéleti munkába, hogy megszerettem a falut — mondja. — Ahogy telt az idő, egyre több közöm lett a környezetemhez: ismertem és ismert mindenki. Sokat tanultam a helybeliektől- elsősorban emberséget, nyíltságot, kiállást.

Kovács Béla tanítói,, szaktanári képesítést szerzett

testnevelés-történelemből, edzői papírt atlétikából, kézilabdából, labdarúgásból. Sokfelé, sok helyre hívták, mehetett volna jóval rangosabb beosztásokba, de nem állt kötélnek.

— Ésszel felmérve tudom, el kellett volna mennem, de képtelen voltam búcsút inteni a falunak, annyi mindent kaptam a gyerekektől, a kollégáktól. Láttam a csillogó szemeket, micsoda élményt nyújtott nekik az, hogy apró vidéki iskola ellenére kétszer is eljutottunk az úttörő-olimpia országos tomadöntőjéig. Pedig alig pár tucat fiú közül válogathatok. és tornatermünk sincs.

Nem seóli airról, hogy túlzott lokálpatriotizmusa olykor konfliktusokba is sodorja. Néha elkeseredik, bizonyítgatja, engednie kellett volna a csábításoknak — de marad. „Csak” azért: mert a gyerekei huszonévesen is visszajárnak az iskolába, megnézni, mi újság: Ilyenkor érzi: jól döntött, a fényes ajánlatok ellenére rá itt volt itt van szükség.

Jobb a névtelenség?

Olyan emberekről szól ez az írás, akik mi tagadás, olykor nehezen fémek össze környezetükkel. Hogy miért? Talán mert sokmindent jobban látnak, sokmindenhez jobban* értenek az átlagnál, sőt uram bocsá’: olykor még a főnökeiknél is. Elgondolkoztató viszont, hogy jónéhány ilyen ember arra kért: ne írjak róla, így is sok van a „rovásán”, már többször szerepelt a lapokban, azaz kimondva, kimondatlanul: ismertebb a feletteseinél. És ő a békességet jobban szereti, mint az újabb költözködést.

Nem minden munkahelyi

főnök érzi még igazán: a talentumokra az átlagosnál is jobban kell ügyelni, nehogy távozzanak. Elvégre egy tehetséges ember, a közösségért végzett átlagon felüli munkahelyi, szakmai tevékenység sehol sem nélkülözhető. Különösen nem a kisebb településeken, ahol szellemi felkészültségük, kisugárzásuk a város—falu közötti különbségek feloldásának, megszüntetésének nagyon is észrevehető, érzékelhető valósága.

D. Szabó Miklós