Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-19 / 220. szám

1981. SZEPTEMBER 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hétvégi hívogató Kiállítás Szolnokon és Törökszent- miklóson Szolnokon, a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központ­ban ma délelőtt 11 óraikor nyílik mes Bokros Júlia ke­ramikus és Bokros László festőművész kiállítása. A jászberényi Déryné Művelő­dési Közoontban ma és hol- n_'D délután 2 órától ..Nyi­tott ház” program vária az érdeklődőiket, akik zenehall­gatással. olvasással, filmve­títéssel tölthetik szabad ide- iüikét. A mezőtúri művelő­dési központban Tini-c iscót rendeznek a fiataloknak hol­nap délután 3 órától. A tö­rökszentmiklósi művelődési központban a Képcsarnok Vállalat festészeti és grafi­kai kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők a hétvé­gén. szombaton és vasárnap délelőtt 9-től 12 és délután 2-től 6 óráig. A Természettudományi Múzeumban Új egzotikus madarak A sidneyi Ausztráliai Múzeum meghívására a Természettudományi Mú­zeum expedíciója három hónapot töltött Ausztrá­liában. A szakemberek több tízezer rovarral, ge­rinces állattal, élő hül­lőkkel és madarakkal tértek vissza Film jegyzet 1 Seriff az égből Kedvelt étkező- és szórakozóhellyé vált Kisújszálláson a Jász-Nagykun Vendéglátó Vál­lalat új étterme. Az üzlet naponta átlagosan mintegy 20 ezer. forintot forgalmaz lóza mama, a vízhordó Egy „angyali” szőke kisfiú valahol, valamelyik idegen bolygón rossz gombot nyo­mott meg az űrhajón^ — s hová kerül, könnyű kitalál­ni, ide a Földre... Bármily hihetetlen is a történet, az emberi képzelet jói kamatoztathatta volna a különös vendég látogatásá­nak tapasztalatait. Örök té­ma — de sohasem megunt, mert minden változik, — hogy a felnőttek társadalmá­ra nyitott, értelmes gyerme­kek milyennek látják az őket körülvevő világot, a „na­gyok” viselkedését, szokásai­kat stb ___ Méginikóbb iz­g almas (lenne — eresszük sza­badjára fantáziánkat, hi­szen a sd.-fi műfaján beiül ezt bátran megtehetjük —, hogy az idegen bolygóról érkezett gyermeknek mi a véleménye rólunk, fölldi em­berekről. De ne ábrándoz­zunk egy másik, lehetőségéi­ben talán érdemleges film­ről, hiszen a gyanútlan kis jövevény — a Seriff az égből című filmben — Michele Lupo olasz filmrendező szán­déka szerint egészen más­képpen kamatoztatja külön­leges képességeit. Egy üzleti vállalkozás részese lesz. Fő­szereplője, legalábbis másod- hegedűse a filmnek. Lupo filmje nem más, mint az egy (kaptafára készült Pie- done kalandok újabb epizód­ja. Annyi országot végigök­lözött már a mackó mozgású, tiszteletet parancsoló megje­A zeneszerszámok — kü­lönösen a falusi nép köré­ben is használtak — szá­mos szólásmondásunk ihle- tői. tárgyad. Ha valakinek elhegedülik vagy elhúzzák a nótáiét az nem bizonyosan örül a do­lognak. mert ez a szólás azt jelenti, hogy jól eldöngetik, megtáncoltatiák. Amikor pedig, úgy látszik, hogy semmi sem lesz valamely dologból. . akkor azt mond­ták: Elhegedülte azt a Szent Dávid. Ha egy gyerek jól tele­ette magát arra azt mond­ják. hogy olyan a hasa. mint egy dob. lenésű Bud Spencer, hogy már-már rajongói számára sem tudott meglepőt, újat mutatná. Végtére is egy ki­adós pofon Nápolyban ugyanúgy csattan mint Egyip­tomban, vagy bárhol. Ki kel­lett valami újat találni — hiszen az utóbbi években ro­hamosan romlott a líra, drá­gult a megélhetés — mert Lupo stábja is a piacról él. Eredetinek éppen nem tart- hatóan Bud Spencer beöltö­zött seriffnek, Newman vá­rosában. Kimondva nem a nápolyi felügyelő többé, ám a nagyszerű és szeretetre méltó Bud Spencer megjele­nésekor ki az rajongói közül aki nem Piedonera gondol­nia? „Piedone, a seriff” — ez lenne a film találó címe, de- hát így nagyon, nyilvánvaló­vá váinai, hogy miről van szó... Meg talán így, szimp­lán, egyszerű „seriffkedés­sel” — a főhős tekintélyes megjelenése ellenére is — túl soványka lenne a törté­net Segít a filmes lelemény. „Alászál!” az említett szöszi gyerek — tehát nem a néger kisfiú — s feltámadt a for­gatókönyv halott lapjairól! a rosszéletű UFO-elhárítótiszt is... Ezután már minden „folyhat” a Piedone-filmek megszokott medrében. De in­kább csak csordogál. Gyen­ge, szellemtelen filmecske a Seriff az égből, leplezetlenül üzleti vállalkozás, ha úgy tetszik: makaróni-scá-fi. — ti — Akit alaposan elpüfölnek. annak nem csak elhegedülik a nótá ját, de súlyosabb eset úgy is minősülhet, hogy „elverték, mint a kétfenekű dobot”. Valamikor a kisbíró kidobolta a közérdekű tud­nivalókat. de az ma is elő­fordul. hogy valaki „nagy dohra” ver valamit azaz ki- kürtöli (ez is hangszeres szókép!), elhíreszteli, amit megtudott, vagy tudni vél. Amit meg „dobra vernek”, azt elárverezik. Sokra verik a dobot — ez a szólás azt jelenti, hogy a legtöbbet ígérő kapja a dobra vert jószágot. Kunhegyes nagyon keveset és tulajdonképpen mindent tud róla. Élete olyan akár egy nyitott tenyér, olvashat abból bárki, ha akarja. Ti­zenkét esztendős volt. ami­kor először nyomtak a kezé­be két hatalmas vizeskan­nát. Elloholt velük a főtéri artézi kútig. maid roskado­zó inakkal!, görnyedt háttal cipelte visszafelé a vízzel te­li edényeket. Naponta rend­szeresen. vasárnaptól vasár­napig tizenötször, húszszor, harmincszor, százszor, ezer­szer — azután már számolni sem szerette. Vitte, mert vinni kellett. Évek. évtizedek rohantak el így. felnőttek a hajdani fiatalok, deresedni kezdett a halántékuk, már kézen fogva vezették az uno­káikat — akik szintén lát­ták ezt a sötétnulóveres, fe­kete fejkendős, szürkeszok­nyás öregasszonyt. amint karjára két behemót vizes­kannát szorít, ötven év iszo­nyatosan hosszú idő: és ezt a fél évszázadot jószerével vízcipeléssel élte le. Enni. szórakozni soha nem látta senki, csak azt. hogy már megint hordja a vizet az egyik házhoz is. a másikhoz is Tóth Mihályné. azaz ahogy ismerik. Róza mama. A lép­tei egyre rövidebbek. a csosz- szai hosszabbak lettek, csak a kanna maradt a régi. Ha fújta, ha hordta, elkísérte út­jára. vele kereste a forinto­kat. hiszen fel kellett nevel­ni a lányát, kenyeret, zsírt, ruhát kellett vásárolnia. Tizenkét éve volt utoljára a kúton, akkor búcsúzott el tőle. Azóta az öregek nap­közijében ingyen ebédel sőt a tanács havonta 1 ezer 490 forint segélyt is folyósít ne­ki, úgy hogy nem szenved hiányt. A testvéröccsénél la­kik. külön szobában. A fiát már régen eltemette, a köny- nyei is felszáradtak. A lánya Pesten ápolónő, az unoka is nagy. de bizony ritkán iut- nak el hozzá. Így aztán fény­kép őrzi a mosolyukat a kre- dencen. ahol szájával lefelé fordított kávéscsészék őrzik a csendet. Olvasni nem bír. amióta műtötték a szemét, homályos előtte a betűten­ger. Rádiója van. sokszor fel­csavarja. szereti a zenét, a hangokat nem érzi magát annyira egyedül. Fél a ködös, borús, esős napoktól, hiszen ilyenkor be­szorul a szobába. Eszébe iut az élete, nem érti. a sors mi­ért bünteti így. hogy egye­dül maradt. Felvillannak az iskolás évek. néhány vecto­red ék. mert a költeményeket nagyon., de nagyon kedvelte; Sokat tudott verselni, de az­után úgy kihullottak azok az idő rostáján, ahogy lyukas kasból az alma. Azt mondja, az élete olyan volt akár a domb. Verset is tud hozzá. Falu Tamás írta valamikor: De jó. de jó menni o dombra Párosán mindent feledőn. Egymásra nézni mosolyogva S virágot szedni a tetőn Mikor a nav már őszre gondol Es a szívek fölé köd terül De rossz, de rossz jönni a dombról Lefelé, csöndben, egyedül Ilyenkor elpityeredik. pa­naszkodik: minek az élet 75 éves korban már az öregnek, ha mindene elhagyja. Aztán gondol egyet, felkerekedik, és bevásárolni indul a só­gornőjének. A kapu ajtaja a főutcára nyílik, nem kell messzire menni, mindig akad valami, valaki érdekes. Ha más nem. egy ismerős, aki­től meg lehet kérdezni: — Hogy vagy? Hej. de ré­gen láttalak! Szalad-e mán a fiad. mert ládd. az én lá­bam el akar hagyni, pedig má’ puha mamuszra is fut­ja. Én is arra iparkodok. ne siess annyira, meséli maga­tokról valamit... D. Szabó Miklós Szólások sípra, dobra, hegedűre A bejárat előtti téren, a négyszögletes Vidám Torony előtt szögletes dorongokkal felfegyverkezett gyalogos szerzetescsapat állomásozott. A halottakat eltakarították. A tornyot vagy kétszáz éve építette a megboldogult király őse katonai célra. Szilárd, háromemeletes alapzaton állt, amelyben valamikor élelmiszert tartalékoltak ostrom ese­tére. Később a toronyból börtön lett. A földrengéstől azonban valamennyi belső födém beomlott, és a börtönt a pincékbe kellett áthelyezni. Annak idején az egyik arkanari királyné panaszkodott urának, hogy zavarja a mulatozásban a megkínzott rabok jajveszékelése, amely betölti a környéket. Hitvese erre megparancsolta, hogy,a toronyban reggeltől éjszakáig katonazenekar játsszék. Akkor kapta a torony a jelenlegi nevét. A Vidám Torony környéke rendszerint kihalt volt, ma azonban nagy volt az élénkség. Szürke egyenruhás rohamosztagosokat, tetves, rongyos csavargókat, rémület­től lúdbőrös, félmeztelen városi polgárokat, sivalkodó utcalányokat vezettek, vonszoltak ide, csapatostul haj­tották az éjszakai hadsereg mogorván nézelődő topron­gyosait És ugyanitt kampókkal hullákat ráncigáltak ki a nyílásokból, szekerekre hányták, és a városon kívülre szállították. A kancelláriába mindenkit bebocsátottak, egyeseket őrök kísértek be. Rumata befurakodott. Olyan fülledt volt a levegő, akár a szemétlerakó helyen. A széles asz­taloknál sárgásszürke arcú hivatalnok ült, elálló füle mö­gött nagy lúdtoll volt. A soron következő kérelmező, a — 95 — nemes don Keu, a bajuszát dölyfösen felborzolva közölte a nevét. , , , , — Vegye le a kalapját — mondta a hivatalnok, s fel sem nézett az iratokból. — Don Keu azt a kiváltságot élvezi, hogy még a király jelenlétében is viselhet kalapot — jelentette ki büszkén dón Keu. — A Rend előtt senki sem élvez kiváltságot — felelt a hivatalnok. Don Keu arca bíborvörösre gyűlt, de a kalapját le­vette. A hivatalnok hosszú körmét vígighúzta a lajstro­mon. — Don Keu... — dünnyögte. — Királyi ütca tizen­kettő ? — Igen — válaszolta ingerült hangon a dón. — Négyszáznyolcvanötös szám, Tibak testvér. A szomszéd asztalnál ülő, testes Tibak testvér kis ideig kutatott az iratok között, majd letörölte kopasz feje búbjáról az izzadságot, felállt, és monoton hangon olvasta: — „Négyszáznyolcvanötös szám, dón Keu, Királyi utcai tizenkettő alatti lakosra, dón Reba arkanari püspök eminenciája nevének becsmérlése miatt, mely tavaly­előtt a palotabálon történt, három tucat botütés méretik testének mezítelen, puha részére, őeminenciája cipőjének megcsókolásával egyetemben.” Tibak testvér leült. — Menjen végig ezen a folyosón — közölte a hiva­talnak —, botozás jobbra, cipő balra. Kérem a követ­kezőt ... Rumata roppant csodálkozására dón Keu nem tilta­kozott. Nyilván már sok mindent láthatott, amióta sorban állt. Csak megköszörülte a torkát, méltóságteljesen meg­igazította a bajuszát, és eltűnt a folyosón. ^A következő, a rengő hájú, óriási dón Pytha már hajadonfőtt állt — Don Pytha... dón Pytha... — mormogta a hiva­talnok, s ujját végighúzta a lajstromon. — Tejesek utcája kettő? — ötszáznégyes szám, Tibak testvér. Tibak testvér újra letörülte a verejtékét, s újra felállt. — ötszáznégyes szám, Don Pytha, Tejesek utcája kettő alatti lakos, semmiben sem találtatott vétkesnek őeminenciája előtt, következésképpen tiszta. . — Don Pytha — szólt a hivatalnok —, vegye át a — 96 — megtisztulás jelvényét. — Lehajolt, a karosszék mellett álló ládából vas karperecét vett elő, és átnyújtotta a nemes Pythának. — Bal karon viselendő, a Rend harco­sainak első felszólításra felmutatandó. Kérem a követ­kezőt ... Don Pytha torokhangot hallatott, és a karperecét né­zegetve eltávozott A hivatalnok már a következő nevet mormolta. Rumata végigtekintett a soron. Sok ismerős arcot látott. Rumata megvárta, amíg a következő elindult a folyo­són, odafurakodott az asztalhoz, s tenyerét fesztelenül rá­tette a hivatalnok előtt fekvő iratokra. — Bocsánatot kérek — szólt. — A Budah doktor sza­badon bocsátásáról szóló parancsra van szükségem. Don. Rumata vagyok. A hivatalnok* fel sem emelte a fejét. — Don Rumata... dón Rumata — dünnyögte, és Ru­mata kezét félrelökve, végighúzta körmét a listán. — Mit művelsz, vén tintanyaló? — kérdezte Ru­mata. — Nekem a szabadon bocsátási parancsra van szükségem! — Don Rumata... dón Rumata ... — Lehetetlen volt megállítani ezt a gépembert. — Kazánkovácsok utcája nyolc. Tizenhatos, szám, Tibak testvér. Rumata érezte, hogy háta mögött mindenki vissza­fojtotta a lélegzetét. De őt is kellemetlen érzés fogta el. A verejtékező Tibak testvér felállt. — Tizenhatos szám, dón Rumata, Kazánkovácsok utcája nyolc alatti lakos, a Renddel szembeni különleges érdemeiért őeminenciája külön elismerésére méltatik, és szíveskedjék átvenni a Budah doktor szabadon bocsátá­sáról szóló parancsot, akivel saját belátása szerint cse­lekedhet — lásd: hatos — tizenhetes — tizenegyes lap. A hivatalnok nyomban kihúzta ezt a lapot a lajst­romok alól, és átnyújtotta Rumatának. — A sárga ajtón át az első emeletre, hatos ajtó, egyenesen a folyosón jobbra, majd balra — közölte. — Kérem a következőt... Rumata megnézte a lapot. Nem a Budah doktor sza­badon bocsátására vonatkozó parancs volt, hanem erre kaphatott belépési engedélyt a kancellária ötödik, külön­leges ügyosztályára, ahol a titkos, ügyek titkárságának szóló utasítást kellett átvennie. — Mit adtál nekem, tökfilkó? — kérdezte Rumata.— Hol a parancs? — 97 — (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents