Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
8 ___ Irodalom, művészet 1981. augusztus 30. S zepesi Attila: Ceruzasorok egy kocsma falára Gambrinus-pince, diákok és kopott csepkék járnák ide, kétes fiskálisok, léhűtők s katonák kortyolgatják a barnasört. a fuvarosok a pálinkát nyakalva ülnek a füstben, a homályos pincegádor boltívei alatt, és késő-éjig hányszor feltűnik feszesen a járőr és a vaksi lottóárus, a rikkancs, a tenyérjós. a kancsi futballista, meg a sok ékes aranyifjú, és a turistanép: Was machen Sie és If you, piktorok, verselők és kandi kékharisnyák, zajos tintanyalók és magányos borisszák, és áldoznak neked, Gambrinus, régi mester, pohárral, kupicával és öblös ibrikkel. kis helyiség teljesen zsúfolt volt, füstkígyók úsztak benne. A piciny asztalnál ülők fölött piros-narancssárga, szakadt pergamen-búrák, légyszaros villanykörtéket takartak. A zsúfoltság, a halk zsongás meleget, az áporodott sörszag, feketekávé-illat, savanyú emberszag valahogy mégis hideget lehelt.--Lihegve állt az ajtóban egy darabig, de aztán észrevette Ági kezét, ahogy kalimpált a levegőben, törékeny csuklója olyan volt a mocskos barna fényű füstben, mint ígéret, tiszta tavirózsa füst-mocsár fölött. Halk mormogással áttolakodott az emberek között, nem volt fogas sehol, a kabátot maga mellé kellett gyűrnie. Nem is vette észre, hogyan termett ott a pincérnő. A fehérhúsú. tészta képű. bóbitás fiatal lánynak is csak át kellett valahogy préselődnie a vendégek között. — Tetszik? ... Megnézte az asztalt, kistányéron fényes tortapapír némi maradványnyal, kávéspohár és egy kis konyak még tele. — Konyak, kávé. A pincémő belepréselődött a környezetbe. de az asztal alatt akkor már Ági fogta a kezét. Meleg tenyere rásímult a csuklóiára, mintha mérte volna lüktető áramköreit, vérnyomását. — Örülök, hogy eljöttél. — Nehezen tudtam. Tudod ... — Tudom, tudom. Fő, hogy itt vagy. — Beláthatod ... — Nincs semmi szemrehányás bennem. Emlékszel a megállapodásunkra. Ha tudsz jönni, jössz, ha nem. nem; én várok ... Én mindig várok. — Ági... — Jó, jó. Ne rontsuk el ezt az estét. Ha már annyit elrontottunk. Az asztal alatt kénytelen kelletlen összeért a térdük. A nő másik kezével is lenyúlt, vógigsimította a férfi combját. A férfi zavarban volt, rosszul érezte magát ettől a tapadástól, a többiek ielonlététől. az idegen testek közelségétől. A hátának szinte nekifeszült egy nagydarab, kontyos, húsos nő. Ha beszélt, belebeszélt egy pilises vö- rösbajszú pasas kíváncsi, érdeklődő szemébe, akinek a kezét énoúgy, mint az övét, az asztal alatt egy Ági-korú nő fogta, de ők hallgattak. — Mondtad, hogy valami sürgős. Történt valami? — Á. nem. dehogy, csak látni akartalak. És tudom, ha nem találok ki valami rendkívülit, akkor nem jössz. Csak kifogásokat találsz. — És akkor most miért nem adod elő a mesédet? — Mert nines mesém. Mert az a mesém, hogy veled akarok lenni, s mert te mondtad mindig, hogy nem szereted, ha hazudozok. — Uramisten, mennyit hazudtál. — Ne, könyörgök, ne marjuk egymást. Ma ne. Nem vagyok olyan állapotban. — Szóval valami mégis történt. A tésztaképű pincémő letette eléje a kávét meg a konyakot. A férfi kiszabadította a kezét az asztal alól, megfogta a forró kávét, egy pici, egészen pici konyakot beleöntött, és a többit a nő elé tolta. Koccintottak, ő a kávéval. Ági a konyakkal. Aztán kérdően nézett a nőre, percekig nézték egymást. Annak mintha elpárásodott volna a szeme, és soká szólalt meg. — Van egy lehetőségem. — Már sok lehetőséged volt. — De ez most... — Férfi? — Á, dehogy. Állás. — Anyád? — Igen. — És hova kellene menned? — Valamelyik dél-amerikai országba. — És lehet oda egyedül menni? — Igen, anya elintézte. — Mennyi időre ? — Hát öt év. — Követség? — Kirendeltség. — Még nem biztos? — Ha igent mondok, az. Te mit tanácsolsz? A férfi tűnődve nézte, közben a másik megint megkaparintotta a kezét az asztal alatt. — Most azt várod tőlem, hogy azt mondjam, nem. — Nem várok tőled semmit. — Nem, nem is tudom, hogy mit mondjak, öt év, egyedül, nem is tudom, hogy engedhetik meg? — Kell nekik az ember, én tudok spanyolul, portugálul, angolul. Textilmérnök vagyok, minden ösz- szejön. — Igen, minden összevág. És anyád ? — Ö is jön. Ahova megyünk, ott ő lesz a követség kereskedelmi tanácsosa. — Rég láttam. — Még mindig nagyon szép. — És még mindig nagyon gyűlöl? — Te is tudod, hogy csak azt lehet nagyon gyűlölni, akit nagyon szerettünk. — Mennyit ültem vele ilyen kis eszpresszókban. Mennyit fogtuk így egymás kezét. A lány hallgatott. A férfi is nehezen szólalt meg. — Most azt érzed, hogy ízléstelen vagyok, hogy visszaidézem, hogy mi is egykor... — Ha valaki itt ízléstelen, akkor az én vagyok ... elvettem az anyám szeretőjét... — Ne butáskodj! — ... de aztán engem is elhagyott. ' — Hogy mondhatsz ilyet? — Hát nem? A férfi olyan türelmetlen és ideges lett, hogy a háta mögött a hústorony is megérezhette, mert odébb húzódott, majd a válla fölött sandán hátranézett a férfi tarkójára. A férfi mindig megérezte, ha nézik, most is belepirult, izzadság futott végig a bőrén, odahajolt a lány füléhez, és könyörögve súgta bele: — Ne, könyörgök, annyiszor megbeszéltük ... Ne most újra... És ne itt. — És anyának mit mondjak? — Miért, mit kéne neki mondani? — ö meg van győződve, hogy nemet mondok. Ügy tudja, hogy mi összetartozunk. És te nem engedsz el engem. Nem tudja, hogy még mindig öt szereted. — Ugyan, hogy mondhatsz ilyet. Azt képzeled, ha őt szeretném, itt ülnék veled? j — Hát nem is nagyon akartál... — De itt vagyok. — Egyébként ez nagyon jellemző rád. Gyönge vagy, elcsábítani ugyan hagytad magad, egy kis pia, kellemes nyári éj, fiatal test, mit számít, hogy a szeretőd ... mit szeretőd ... nagy szerelmed lánya! Majd minden rendbe jön. Akár párhuzamosan is futhatnak egymás mellett. Ahogy beszélt, bal kezével kifordította a férfi tenyerét, és ujjai mint fiókvércse kis körmei bele- belevájtak annak nedves bőrébe. — Uramisten, milyen kegyetlen vagy! Nem is tudom, találkoztam-e életemben ilyen kegyetlen fiatal teremtéssel. — Miért? Te tanítottál. Nem mindig azt mondtad, hogy az intelligencia legpontosabb mérőeszköze a pontosság. Hogy a slendriánul fogalmazó ember rossz megfigyelő^ S a rossz megfigyelő ki van szolgáltatva az életnek. Tulajdonképpen buta. Emlékszel, tizenhárom-tizen- négy éves lehettem, amikor detek- tívesdit játszottunk, s meg kellett figyelnem, milyen egy szoba, a te szobád lent a Balatonon. S aztán meg kellett találnom a korábbi állapothoz képest, mi mozdult el benne. Azóta ebben borzasztó nagy- gyakorlatra tettem szert. — Igen, nagyon gyorsan megtaláltál mindent. — Anya már akkor féltékeny volt rám, pedig akkor még gyűlöltelek. — Most ő gyűlöl, és te szeretsz. — Marhaság. Valószínű, az az igazság, hogy mindketten szeretünk, és mindketten gyűlölünk. — Na látod, ezért kell elszakadnunk. ezért akarok elszakadni tőled. Tőled is. Az egész képtelen szituációtól. — Ugyan, még csak azt sem lehet mondani, hogy gyáva vagy. Persze az vagy. Hiába prédikáltál nekem, hog" egy bizonyos kor után az ember vállalja önmagát. Emlékszel? Légy hű önmagadhoz. Shakespeare és Eric Knight. Tudod, hogy egy kicsit giccses vagy? Van benned egy jó nagy adag sziruposság, és ez nem a generációd hibája, megnéztem jó pár pasast magamnak közületik, ez a tied. Személyesen a tied. Ilven vagy. Érzelgős és gyáva. És néha meg hihetetlenül ókos. — Szóval anvád nem tudja, hogy mi megbeszéltük, hogy nem ... — Honnan tudná? Nem beszélünk magunkról, szerintem ez az egész képtelen ötlet, hogy én is menjek vele önálló munkakörbe; tulajdonképpen csak arra kíváncsi, hogy mi van velünk. — Lebecsülöd anyádat. Hihetetlenül pontosan érzékel mindent. Azt hiszem, soha nem fogok találkozni nála intuitívabb lénnyel. — Ti tényleg szeretitek egymást, ő is ezt szokta mondani rólad. — Sokat éltünk együtt, egymástól tanultunk. — Tényleg, soha nem mondtad, miért nem vetted el? — Nem is akart hozzám jönni. Mindig azt mondta, hogy szereti a férjét, apádat. Azt mondta, hol üvöltve, hol súgva, hogy tud egyszerre két férfit szeretni. — S neked kényelmes volt, és te elfogadtad. — Nem, nem volt kényelmes ... De mint láttad, elfogadtam. — S mikor apa meghalt? — Nem tudom, valahogy már nem került szóba. Megszoktuk, hogy összetartozunk, de úgy tartozunk, ahogy. Aztán ő elment ebbe a külügyes-külkeres világba, ha hazajött, ünnep volt, jó volt úgy, ahogy volt. — S neked, neked voltak közben más ügyeid? A férfi éber lett. — Miért, anyádnak voltak? — Előbb te válaszolj. A férfi dühös lett. — Hülyeség, nem volt soha senkim. Csak ti. — Hazudsz! — Tudod, hogy soha nem hazu- dok... — Tudom, nincs értelme, mert ugye, nincs értelme... A valóság tisztelete! Meg hasonlók. —Ne gúnyolódj! — Te meg ne idegeskedj. Anyának se volt senkije. Elég szerencsétlen dolog. — Sokat szenvedtem miatta. Ha lett volna valakije, sokkal egyszerűbb lett volna kettőnk dolga. Legalább meg tudtam volna indokolni magamnak. De így? Ki érti? — Az életben nem minden dolog magyarázható' meg ... — Te nekem ne legyél okos! Ne legyél bölcs! ölni tudnék tőle. — Hát milyen legyek? És most mi lesz? Mész, nem mész, maradsz? — Nem megyek. — Nem? — Nem enged a férjem. — Micsoda?! Mi nem enged? — Ki, drágám, ki — úgy kell mondani. A férjem. — Ne hülyéskedj, mióta vagy te?... — Ma délelőtt óta, természetesen! — És ki és hogy ... ? És miért nem mondtad ... ? ' — ö, ott ül annál az asztalnál, látod? Vele jöttem. És délelőtt, és anyakönyvvezető előtt. És huszonnyolc éves és kollégám, három évvel idősebb nálam. És szeret. És én is szeretem. És lesznek gyerekeink. Sok. És az én lányom nem kerülhet olyan helyzetbe, mint én ... Nekem nem kell majd rajta kívül senki. Nincs szómágia, nincs szituációvarázslat. Csak a valóság lesz. A kézzel fogható, emberi valóság. Azzal felemelte a kezét, mint akkor. amikor a férfi belépett a presz- szóba. és intett, fehér liliomvirág füstkígyók között. — Huu-u-u ... Gabi, végeztünk! második asztalnál felállt egy magas fiatalember. Hosszú cipzá- ros gyapjúkardigánban volt, rövid kis, féllábszárig érő csizmában, és nagyon fiatalosan mozgott. Átpréselte magát a kontyos hústorony és a férfi válla mellett. Megállt felettük, kicsit biccentett a fejével, de nem köszönt. — Akkor mehetünk? Ági már állt, belekarolt, és anélkül, hogy hátranéztek volna, valahogy úgy mentek ki a presszóból, mintha tágas tér nyílott volna előttük. Varsa Zoltán: Óvakodj Hamlettól! „Óvd hát magad, legbiztosabb a vigyázat: Az ifjú, ha más nincs, magára lázad" (Laertes Ophéliának) Óvd hát magad! Légy résen, óvakodj! Zárd be az ajtód, deszkázd be ablakod! Es közel semmiképp ne ereszd E bomlott-hitűt — mert elveszejt. S eltévedsz szeme haván, hol rozsdás, szakadt szirom, s a pupilla krátere körül iszony leselkedik rád. S a robbanások is a közvágóhíd romlott fényeit ragyogják. Pillantásod kerülje szemét! Ne akard magadon veszett tekintetét! Hagy őt az igazság tébolyában égni. Múltját, jelenét gyakran összeveti, mi jelen: csak álom. S néki: végtelen. Hímzések, csipkék közt őrizkedj szüntelen! Halál, s pusztulás szítják vágyait, fölgyújtja éjszakád, ruhád, s az ágyad is. Atkos hiányát hagyja csak teád, a magány széttéphetetlen iszonyát, mert akár a lét: egyetlen s egyszeri. Sorsában halandók s halottak vétkei. Vonulj kolostorba! Vagy más férfit keress ... Csak óvd magad. Légy résen! Védekezz! Bodnár István: A számadás évszaka Búcsúznak lassan a fák Levelük elereszti az ágat Felhőt karcol a díszes cserje Illatát átadja a szélnek bágyadt-zöld bíbor sárga virág Kerti pompával zárul a nyár Feszíti cukros belét a szőlő Zamat tölti a rezgő magot Mézzel jön az ősz Csordultig tele Zajong az ittmaradt madár Kifehérlik a gömbölyű határ Parázs botorkál fönn a dombokon A számadás évszaka kísért Sörényét meg-megrázza a szél Holnap talán már elered az eső írói Szalontay Mihály: MEGLEPETÉS
