Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
10 Irodalom* művészet 1981. AUGUSZTUS 20. Tímár Máté: Az új kényét7 z öregasszony a kacsák ivóvizét cserélte, az öregember pedig a disznóól körül téblá- bolt, amikor először tülköltek a ház előtt. Egyikük se hallotta meg. Kiestek ők már az élet főútvonalából, s a házuk is ott állott a falu szélén, a vásártér iránt, ahol csak a három országos sokadalomkor törik meg a csend hatalma, mintha nékik már az egész esztendőből mindössze ez a három ünnepnap járna. Legfeljebb még azok a ritka, váratlan alkalmak, ha hazaállít a pesti fiuk, az itthoni kettő, meg valamelyik unoka a szövetkezetből, dédunoka az iskolából szabadulva beköszönt. Ha levelet, a hónapok elején öregségi járulékot hoz a postás. Vagy az úton járók egyike-másika megszólítja őket a kiapadnál: „Hogy van, bátyám, hát maga, néném?!” Egyébként csend, nyugalom lakja vélük a kis cseréptetejű fészket. Csak néha veszekednek, akár a hol szerelmeskedő, hol marakodó galambok, de ők már régen csókolózás nélkül. A süldőcskék megismerték gazdájuk bizonytalan, tapogatózó lépteit, s eleséget kérve megröfögték, mire a kamarába totyogott, és liternyi kukoricát szórt elébük ... — Csak aztán csendesen egyétek — mondotta nékik, mintha emberek lettek volna, nem malacok, — mert ha meghallja anyátok, megint én húzom a rövidebbet. A malacok falánkan faltak, az egyik félrelökött hízójelölt felsi* valkodott, és az öregasszony a kacsáknál észrevette a suskust. — Űgy-úgy, csak rontsa őket. Majd megint bezabálnak, és jöhet a keserűsó vagy a sintér! — így zsémbeskedett. — Mindig rossz fát tesz a tűzre... Nagyapó a két lapockája közé sunyította a fejét, és a kapu előtt ismét megszólalt az autóduda, de már kiáltás is társult hozzá. — Hé, nyissák ki a kaput! A nagykapu két szárnya nehezen csúszott a felburjánzott porcsinfüveken. pedig mind a ketten húzták. A tehergépkocsi befarolt, s rakodómunkások ugráltak le róla, alighogy megállóit. A jó napot egy valláson köszöntötték, de hogy miért, azt már csak a legidősebbik, egy nyírott bajszú mondta: — Meghoztuk a kenyérnekvalót, báyám. Mutassa meg a helyét. — A kamarába, öcsém — mondta az öreg. Gyorsabban, mint a szája járt, vállra lendültek a zsákok. Át ür ül - nemzetiszíncsíkos sajátja- mire nagyanyó megértette iüldő kacsintását, és oda- pálinkásüveget meg a kis- it, már az ászokfára is ak, mint a jól kiképzett tek az o ikba. S az ura hozta a poharai: sorakozt katonák. A több éves ópálinka nagyon jólesett a zsákolóknak Lemosta a port, melegen széjjelömlött a szájukban, tüzesen a garatokra csordult, s a szíves emberség, mely a poharakba mérte, lelassította szorgos igyekezetüket. Csak a hóriho: gas gépkocsivezető — eltiltva szesztől —, az igyekezett volna, és pohár vizet kért, de amikor hűtött sárgadinnyét kapott helyette, ráérősebbé vált ő is, és kíváncsivá, hogy megszolgálja, amit kapott. — A nagyapámat bizonyosan ismerte, bácsi — mosolygott az öregemberre. — Ha a nevét is megmondanád! — Cserép Andrásnak hívták. — Nevezetes öregbéres volt. Olyan bikahomlokú kazlakot rakott, mint a parancsolat... Űjra teltek-ürültek a poharak. A három rakodómunkás nagyapja, nagyanyja, a termés, a kereset is szóba került, és a motor szép csendesen leállóit, mintha hűtőzni akart volna ő is. Nagyanyó zsenge főtt kukoricát hozott, s két cső között a sofőr kabinjához hívta a legöregebb rakodót. — Ügy is a malomba megyünk, Jani bácsi — súgta neki — mi lenne, ha az öregek búzá j ából is cserélnénk? — Okos gondolat, minek botladoznának? — helyelte a nyírott bajszú, úgyszintén súgva, de máris hangosan verte a hidat az idős érfelem távoli partja felé. — Daráért megyünk, bátyám. Ha úgy kívánja, egy-két zsák búzát szívesen lisztre csrélünk, és vissza is hozzuk. Nagyanyó intett, az ura értette, helyeselte. Szó nélkül ő is, hiszen az öreg fák bókolva is beszélni tudnak egymással. — Megköszönnénk, öcsém — felelte nagyanyó. Két zsák menten visszavándorolt a gépkocsira, melléjük az üres lisztesek. A motor szikrát dobott, a kerekek rápörögitek a porcsinfüvekre, s a nyitva maradt kapu száján úgy tódult befelé a por, mintha az unalmat füstölté volna kifelé az udvarról, ahol öncélúan hallgatva, zsémbelődve tovább téb- lábolt a két öreg. Sok volt nékik ennyi izgalom kurta félórára, s a csereberélt mondatok is felizzították értelmüket az újabb gondolatok feldajká- lására... Lám, ismernek még engem! — gondolta nagyapó. — Nem mentem még ki a divatból, ha nyolcvan esztendős vagyok is. Avval a Cserép Andrással együtt soroztak Katona Rozi meg, annak a vigyo- ri zsákosnak a nagyanyja, a szeretőm volt. Dp minek mondtam volna meg az unokájának ... Nagyanyó gondolatai nem öltöttek formát, csak mocorogtak, feszengtek, és serénységre biztatták a testét. Járt-kélt, hordozta az ismerelen szándék ködét. A kertbe, ahol répalevelet tépett a kacsáknak, a tyúkólba a tojásért, a konyhába tököt gyalulni a déli levesbe, de bármit cselekedett is, abba mindig belévegyült valami újság. S az izgalmához halovány- ka öröm is társult, de annak már tudta az okát: Egy esztendőre' megint a kamarában az első, a legfontosabb, a kenyér, s az akkor is biztosíték, ha már maga az esztendei élet se biztos . .. Fáradt az öreg értelem, lustább, mint az autókerék, amit a kor szélsebesen előreteker, s mire nagyapó azt is végigsétáltatta az emlékezés féltucatnyi évtizedén, mint is volt avval a Katona Rozival, a liszt is terhelte már az ászokfát. A nyírottbajszú a bárcá- val is elszámolt, mennyi a kenyérliszt, mennyi a nullás, s hány kiló a korpa. Az a vigyori, a Katona Rozi unokája papírba tekert csomagocskát tett a tornác párkányára, és teleszájjal vigyorgott hozzá. — Húsz forintjuk ugrik, mama. A központban birkahúst mértek, gondoltam, hozok maguknak is. — Köszönjük, fiam — örülte nagyanyó. — Az elnök meg azt üzeni, hogy a tüzelőt a jövő héten hozzák. — Néki is ... Indultak volna, ha nagyapó nem jelez a szemével. A gyerek, a legkisebbik csomagban vörös bort küldött az anyjának, merthogy kevés a vére, de az ősz menyecske nem ihatja. Csalánkiütést kap tőle. Miért foglalná a helyet? — Igyatok, gyerekeim! — Kedves egészségükre, bátyám. A sofőr aludtejet kapott. Megígérte, ha napok múlva erre járnak, dar áltat a malacoknak. Az ebédnél így szólt az öregasszony: — Hallja, apó, az új lisztből még máma kenyeret sütök. Már a szándékába belefiatalodott ... — Ha sütsz, hát süssél — hagyta rá az öreg, s máris a szájában érezte a puha, meleg kenyérbéle jó ízét. — Csak ne sokat, mert reánk szárad. — Tudom én azt. — Hát csináld, ha tudod ... Ügy pezsgett a délutánjuk meg az estéjük, mintha szódaponral pezsdítették volna. Nagyapó csutkaszárat készített a kemence szá- jaelébe. Szalmacsóvát is, meggyújtani. Nagyanyó a teknő végébe szitálta a lisztet, — ami patyolatfehéren omlott alá, mint a megadás lelke —, kovászt áztatott pár- korpával, majd amikor a keverék buborékot pipált, rászűrte, elkeverte véle, és munkálkodni hagyta benne. Közben dúdolgatott. A tészta lassacskán emelkedett. Dagasztani kellett, mert alig fért a tek,nőben, akár nagyanyóban a megzenésített gondolatok. — Hallja, apó? — szólította az öregembert, aki régi kalendáriumot böngészett a ház előtt. — Hallom, ha mondod .. — Emlékszik, amikor az első kenyerünket sütöttem? — Emlékszem, hát. Fél marok nyers tésztát tömtél a számba, sós-e vagy sótalan. — Szégyelltem volna, ha rosz- szul vizsgázok. Ha sós az újmenyecske első kenyere, azt mondják, telhetetlen szerelmű, ha sóta- lan, a természetét is ízetlennek ítélik... — Édesapám kétszer szelt a kenyeredből, s amikor megkérdeztem, milyen, azt mondta: „Kenyér !” z eres, öreg kezek hol ökölbe szorítva gyúrták, hol itárva marko- lászták a tésztát, azí- után pihenni hagyták a teknő fenekén, s gondosan alá vették a tüzet. Csendesen beszélgetett a zsarát. A kemencefalak pattogva feleseltek egymásnak, és nagyanyó hagyta beszélgetni meg feleselni őket. Tiszta kendőkkel bélelt kosarakba szakajtotta a tésztát. Mielőtt vágta, megcsókolta a kést, ne fájjon úgy a jövendő kenyérnek, hogy ölőszerszámmal metélik. De közben nagyapóval zsémbelt: — Mit rontja a szemét, hiszen már leáldozott a nap. — Az enyém, kitart, ameddig élek ... — Tegnap is panaszkodott a pápaszemre ! — Az is az enyém ... Aztán megint: — Apó! — Mit akarsz? — Hát arra emlékszik-e, amikor kevés volt az élet és árpával kevertük az ocsúbúzát őröltetés előtt? — Harminckettőben. Azt mondta az új molnár, hogy: „maguk felé se szívesen lennék koldus!” Nagyanyó besöpörte a kemence száját. A fürge seprű nyomán apró parázspihéket vetett fel a fenék köve, jelezte, hogy: „Jöhet!" Nagyanyó besöpörte a kemence pátna fordította az első szakajtó tésztát. Formásra paskolta, megvágta oldalt, hogy púpot vessen a háta, és betolta a kemencébe. Mellé a testvéreit meg a kisöccsét, a cipót is. Félig feltette, téglával támasztotta a sárból való előtétet, és kiült nagyapó mellé, a gyémántfényű augusztusi csillagok alá. Folytatta a múltbanézést... — Emlékszik, apó, mit mondott az az öreg koldus, akinek minden héten cipót sütöttem? — Hálálkodott formán: „Még' a száraz fa is kenyeret teremjen ti- néktek, ha majd megöregedtek ...” — Hát azokra az ideszállásolt német katonákra emlékszik-e? — A háborúra a bolond is emlékezik, mert féli... — Egyszerre megettek egy sütetet, és az a szelíd, kövér azt mondta, hogy „gut, de a pukkpukk nikt gug!” — Olyan is volt... De vörös Hanzinak nem volt szája íze a kenyeredhez. Lelövöldözte a galambjaimat érte! Aludtejet vacsoráztak, utána pedig nagyapó lefeküdt, nagyanyó meg az ágya szélére ült, így várta az Időnek múlását. Gondolkodott, elszundikált, álommal keveregtek a gondolatai. Olyan lágyak is lettek tőle, amilyen a jól felkélt kenyér. A gyerekek, az unokák, a dédunokák, az ajándékba kapott mindennapok zsondultak benne harmóniává, s ez úgy kiszitált azem- lékezetéből mindent, ami a belső békességét zavarta volna, mint a szita a lisztből a dercét. Van kicsi nyugdíj, tengeriföld. néhány állat. A gyerekek jók, a betegség elkerüli a portát. S lám, máma ez a négy autós búzát hozott, megőröltette, az a vigyori még birkahússal is szolgált... Minek a múltat felböfögni, nehéz az, mint a sár. Ami van, az itt van, ami volt, az messze van, ködébe vonta az idő. A föld se gond, már amit egy életen át ösz- szekapartak,. s amikor odalett, majd belépusztult apó. Lehet, hogy ezt a búzát is arról aratták, s kenyér lesz, éltet. Maholnap meg elég lesz az a négy köbméter is, takarónak, amit utolsó szállásunkból kiásnak, még sírdombravaló is telik belőle... Így kavargott nagyanyában az ébrenlét meg az álom, a múlt és a jelen, míg tízet nem ütött az óra Akkor felkélt, gyújtott, belesett a kemence torkán, s mivel jó testvérekként egyformán sültek a kenyerek, teljesen rájuk tolta az előtétet, hogy befejeződjön az átváltozásuk. A zajra felserkent nagyapó, és pipázva várta második álmát. — Sülnek? — kérdezte. — Szépek — felelte anyó, s visszajött az esti párbeszédhez. — Hát arra a ruszki Ivánra emlék- szík-e? — Főhadnagy úr volt az, te, meg óberlájdinánd. Jóra való ember, elűzte a csavargókat. Reábízták az egész regiment pénzét, azért állt őrszem a kapunk előtt. Egy kicsit hajazta a németet is. Azt mondta előbb, hogy „kanasó” a kenyered, de azt is hozzátette, hogy „gut”... — Cipót sütöttem néki, amikor elment, bizonyosan megemleget róla... Nagyapónak nyelve hegyén viszketett, hogy: „De nagyra is vagy avval a cipóval”, de nem mondta ki. Jó asszony ez, a kenyere is jó, az ötvenkét esztendő is jó volt véle, minek keresztezni a szavát? Éjfélre járt, amikor kisült a kenyér. Olyan törődöttek voltak már, ha néztek se láttak. Az öregember horkolva elaludt, az öregasszony a mindennapi áldással babrált. Vízzel simogatta a kenyerek tetejét, hogy fényes legyen, majd sorba rakta őket a lócára, abrosszal takarta, és lefeküdt álomba zuhant gondolatai mellé ... Reggel nagyapó ébredt előbb. Az ötöt verte. Felöltözött, kiengedte a baromiakat, kukoricát csent a kornyicsoló malacoknak, és kiült a tornác elé a kisszékre. Az idei kalendáriumot forgatta. Azt kereste, mikor lesz telihold, ami megváltoztatja az időjárást, s éppen megtalálta, amikor csak úgy, mezítláb, ingvállban, szoknyában kilépett nagyanyó is, és jó reggelt köszönt... — Te anyja — szólította utána —. tudod, hogy augusztus húszadika van! — Szent István király — felelte az öregasszony. — Akkor birkapaprikást főzök, apóka ... — Űj kenyérrel... • — Avval... agyapó újra a kalendáriumba mélyedt. Nagyanyó a három szép kenyérre meg a cipóra csodálkozott, amik ott sorakoztak a padom Szép barnára sültek, s a késvágás nyomán kissé megnyílott az eléjük, akár a száj, ha várja a csókot ... Nézte nagyanyó, nézte, s a két szemében ezt csillogta a fény: „Itt vagytok hát? Kicsikét sokra sikeredtetek. Ó, de szívesen szelnék belőletek mindenkinek. A gyermekeimnek, onokáimnak, dédunokáimnak. Azoknak a jólelkek- nek, akik a búzátokat vetették, aratták, idehozták. A falunak, az országnak, az Űristen szép világának. Annak az Ivánnak, s á kövér németnek is. Ami megmarad na, kettecskénknek megtenné az is ..." Várakozva hallgatott, mintha vendégeket várna, majd kicsikét szomorkásán megszólalt: — Jöjjön, apó, minek várnánk délig? Megszegem a cipót! És a kezében tükrözni kezdett a kés, mert egy napsugár végigtáncolt rajta...
