Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-11 / 161. szám
1981- JULIUS 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IWmlegyxet | Kóma Robin Cook híres regényének hullái a ..láthatatlan légiók” minden iszonyatával válnak láthatóvá Michael Crichton kitűnően „megcsinált” bűnügyi filmjében. A csak erős idegzetűeknek ajánlott történetet nem mondjuk el. Csupán annyit: a hatalmas, az orvostudomány minden korszerű eszközével felszerelt hipermodern kórházban — nagytudásúnak jelzett orvosok szeme előtt — egy műtlétnek már alig nevezhető sebészeti beavatkozás után meghal egy makk egészséges fiatal nő. A • barátnője nyomozni kezd. Olyan összefüggések derülnek ki, amiktől borsódzik az ember háta. Na, de miért, hiszen csak bűnügyi játék. Izgulunk egyet, aztán mikor vége a filmnek, beülünk valahová fagylaltozni, sörözni, s elmondjuk a társaságunknak, hogy milyen jó krimit láttunk. Ez az, ami nem valószínű. A Kóma úgy főbevágja a gondolkodó nézőt, hogy meg- szóDalni sincs kedve, nemhogy a látottakról csevegni. Michael Crichton filmje ugyanis nem egy szokvány krimi, jól vagy rosszul kialakított feltételrendszerrel és megoldással. A Kóma „jós-film”. A szinte végig- gondolhatatlan szörnyű problémasor a film sugallata szerint jövőbeli valószínűség. Tény: szembe keli nézni azzal, hogy a szervátültetések egész sor új jogi és etikai kérdést vetnek, vagy vethetnek fel. Ez természetes. Változik a világ, új és új helyzeteket teremt a tudomány — változniuk kell megítéléseinknek is. Ez eddig rendjén volna. De ne gondolja senki, hogy csak és kizárólag humanitárius erők hatnak a tudomány magas fejlettségi szintjén. Crichton filmje is bizonyítja, hogy milyen magasba juthat, s még mélyebbre süly- lyedhet az ember. Mit szólnak az amerikai orvosok, betegek a Kómához? Ügy hírlik, valamelyik ottani város a valamiféle orvosetikai bizottsága már pert indított a rendező ellen. Nem csodáljuk. Ugyanis felmerülhet a gondolat: autóbaleset ér bennünket valahol — most függetlenítsük magunkat tértől és időtől — eltörik a kezünk, lábunk, elveszítjük az eszméletünket. Jönnek a mentők, kórházba visznek, ahol fehér köpenyes valakik — orvosoknak nem nevezhetők — megállapítják rólunk, hogy milyen jó, erős, egészséges a szívünk, a májunk, a vesénk stb., s ellopják tőlünk. Igen, kioperálják, eladják jó pénzért, földi porhüvelyünket pedig betolják a hullakamrába. Ekkora erkölcstelenségről1, ilyen meggyőző erővel még kevés irodalmi mű, film született. Ha a rendező egyszerűen figyelmeztetni kívánta volna a világot, hogy ez bekövetkezhet ... De a film megvalósítás arra enged következtetni, hogy az extrém helyzet elsősorban anyagi okokból — kasszasiker —■ került így celluloidra. Nehezen elviselhető ez a tudat is. ám inkább ezt higgyük el. mint a film jóslat-szerűségét. Ha ugyanis elfogadjuk „jövőbelátásnak” ezt a távlatot, akkor az emberiség jogos félelmének arzenálja tovább szaporodott. S ezeket az aggodalmakat még a szépséges Genevieve Bujold nagyszerű játéka sem tudja feledtetni. — ti — Építőtáborok A Hajdú megyei fiatalok, akik a ti- szaföldvári öntözőtáborban dolgoznak, örömmel ismerik fel magukat A tiszaugi Furák Teréz táborba Zala megyéből érkeztek a fiatalok, meggyet szed- az egyik-országos napilapban tek a gyümölcsösben Vége az első turnusnak A papírgyári építkezésnél Szolnokon zalai fiatalok dolgoznak Szenttamáson a Bagi Ilona táborban nógrádi fiatalok címerezik a kukoricát. Képünkön a naposok ebédhez terítenek A Jászsági Állami Gazdaságban dolgozó Győr megyeiek szabad idejükben a Hűtőgépgyárral és termékeivel ismerkednek Fotó: Nagy Zsolt Ping-pong csata a Bagi Ilona táborban Megyénkben az idén öt önkéntes építőtáborban dolgoznak fiatalok, akik az ország különböző részéből érkeztek. Munkájukat, szórakozásukat örökítettük meg képeinken. A z ügyvéd fogadószobájában ketten ülnek. Jobbra egy bordó kosztümös nő, sikkesen átvetett lábakkal. Gyöngyházlakkos körmei idegesen dobolnak a bőrfotel karfáján. Időnként lopva az asztal másik oldalán feszes tartásba merevedett férfira pillant, aki fémkeretes szemüvege mögül kitartóan néz egy pontra. — Milyen mulya — állapítja meg. Bongyor haj, nyerges orr, szögletes álián gödröcske, mérsékelt ádámcsutka ... A térdnél felcsípett nadrág szára alatt kivillan vékony, fehér bokája. — Nem szeret napozni, ülőfoglalkozású. Unalmas fickó lehet — könyveli el magában, és türelmetlenül hangosan sóhajt. — Szintén Patváry ügyvédet várja? — szólal meg váratlanul a férfi. — Igen — válaszol meglepetten az asszony, s közben ezt gondolja: egész kellemes a hangja. Arcán látszik, szívesen folytatná a társalgást. Nyílik az ajtó. Kontyos lány dugja ki fejét: — Az ügyvéd úr ebédel. Csak félóra múlva jön visz- sza. — A titkárnő eltűnik, csattan a kilincs. Újból egyedül maradnak. — Én megvárom — mondja a férfi, s kinyitja a cigarettatárcáját. — Bocsánat, dohányzik? — nyújtja az asszony felé. Válás— magyar módra — Nem, köszönöm — hárítja el finom kézmozdulattal, majd átcseréli lábait szándékosan úgy, hogy a formás ívek előnyös helyzetet kapjanak. Nem rossz. Sőt! Bár az alakja kissé telt, viszont a feje érdekes, a hamvasszőke haj kiemeli ápoltságát — analizál a férfi- és újból kérdez: — Ha nem sértem meg, szintén válik? — Igen, de én adtam be a válókeresetet — mondja enyhe fölénnyel az asszony. — Én is felperes vagyok... — Ne mondja? — csúszik ki a nő száján, s hogy jóvá- tegye a baklövést, gyorsan folytatja. — Ennyire harcias természetű? — Csak egyetlenegy dologban. Máskülönben az ismerőseim túlságosan is jámbornak tartanak. — Kíváncsivá tesz... Elárulná az okot? — Az ok: szenvedély. De találja ki — s félszegen mosolyog az asszonyra. — Alkoholista... Kártyás? — A világért se! — Hát akkor... csak nem a „Keresd a nőt!” elmélet? — Ugyan, örök hűséget esküdtem! — Szabad a vásár. — Félek, hogy megbotrán- kozik. — Mondja nyugodtan, sorstársak vagyunk, nem? — biztatja előrehajolva a nő. — Hát. jó. Tízéves koromban kezdődött. Apámtól névnapomra kaptam egy bélyegalbumot, s attól kezdve egyre lázasabban hódoltam szenvedélyemnek. Ma már több mint háromszázezer forint értékű a gyűjteményem. — Nem mondom! Ez már egy jó nyugati kocsi ára — szalad ki a nő száján. A férfi hökkentem mered rá, szemei hidegen tapadnak az asszonyra. Melléfogtam — gondolja a hetedik érzékével a nő, s pillanatok alatt átvált: — Viszont őrültség lenne eladni, legalább húszéves munka az. amelyről az ezernyi kis apró rézmetszet mesél. Miket gyűjt? Ritkaságokat vagy inkább a konstruktív filatéliának a híve? — Így ért, hozzá? — csodálkozik enyhültén a férfi. — A papám szintén fila- telista volt — hazudja az asszony. . — Akkor bizonyosan megért. Azért válók a feleségemtől, mert gyűlöli a bélyegeket. Nem tűri az asztalon, ilyenkor huzatot csinál vagy a blokkgyűjtőimet a radiátorra rakja. Ha rendezem őket. a hátam mögé sompolyog, és egész sorozatokat tüsszent le. Gyakran szénanáthás. S egy napon rútul megcsalt. — És maga rajtakapta őket? — villanyozíódott fel az asszony. — Épp a legjobbkor érkeztem !A férfi akkor alkudozott; 80 ezer forintot kínált készpénzben! — Óriási! — Ez magának sok? Mondtam, hogy ötször eny- nyit ér! Lett volna szíve eladni. Azonnal ajtót nyitottam a bélyegkupecnek, nejem viszont jelenetet rendezett, s kiprovokálta belőlem a döntést. Az albumot választottam. Hát ez az én történetem— s energikusan elnyomta a cigarettavéget. — Pedig boldog lehetett volna a felesége, hogy ilyen otthonülő szenvedélye van — dőlt hátra sóhajtva az asz- szony. — Az én házasságomat szintén a hobby ölte meg. A férjem horgász, öt éve. Mérgezést kaptam a pe- cazsargontól. Tavasztól őszig mást se hallok: gilisztát kell éjjel szedni, nincs kapás, van kapás, rabolnak a halak. mégse harapnak a csalira, legjobb módszer a fenekezés, bár a villantózás néha jobb, a kuttyogtatás sokat ér. Minden vasárnap hajnalban szólt a vekker, férjem kapta a tárcsás üvegbotot, s homlokon csókolva a fülembe súgta: szervusz, szivi. este jövök, hozok neked domolv- kót, dévérkesaeget, márnát. Másnap hajnalban letörve ért haza, s ilyenkor mentegetőzve mondta: döglött volt a víz. öt éven át... A bíró előtt a békítőn azzal védekezett, hogy miért nem tartottam vele. — És a bíró mit mondott, ez válóok? — érdeklődött élénken a férfi. — Természetesen. Az elhanyagolás mindig elhidegü- léshez vezet, nemde? Most lesz a második tárgyalásunk. — Takács Árpád? Megjött az ügyvéd úr — szól ki a férfinak a titkárnő, és résnyire nyitva hagyja az ajtót. — Menjen csak — mondja az asszony az elsőség jogát mindenáron átadni akaró férfinak. — Rendben van. de akkor megvárom, amíg maga is végez. Ugye meghívhatom a presszóba egy feketére? — Ugyan, hogy gondolja? Holnap lesz az utolsó tárgyalásom. De ha akar ja, utána találkozhatunk. Horváth Anita
