Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-09 / 159. szám
1981. JÚLIUS 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Székesfehérvár új szabadtéri színpadán, a Bánya-tavi víziszínpadon mutatták be a Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde költeményéből készült rock-operát. Rendező: Moravetz Levente, zeneszerző: Bolba Lajos Vakáció! Vakáció? Utca helyett napközi Néhány hete .bezárták kapuikat az iskolák, megkezdődött a nyári vakáció. A diákok táboroznak, szüleikkel nyaralnak, vagy éppen rokonaiknál vendégeskednek. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik otthon, lakóhelyükön töltik el a szünidő nagy részét. Szüleiknek olykor bizony nem kis fejtörést okoz. hogy hogyan, mivel, kinek a felügyeletével töltsék el gyermekeik megnövekedett szabad idejüket. Az iskolák, a közművelődési intézmények és az utóbbi években néhány munkahely is igyekszik enyhíteni a szülők gondjain. A szolnoki napközis tábo- , rokban — a Tallinn körzeti Általános Iskolában és a Ti- szaligetben — nyaranként száznyolcvan-kétszáz gyermek tölti a vakációt. „Szülőpótló” napközik — A gyerekek hét-nyolc iskolából érkeznek — mondja Hajósi Istvánná, a Tallinn körzeti Általános Iskolában működő napközis tábor vezetője. — Szomorúan tapasztaljuk, hogy sok olyan kisfiú és kislány van közöttük, akikkel tanév közben sem foglalkoznak túl sokat a szüleik, de nyáron sem viszik őket üdülni, kirándulni, táborozni. Ily módon kicsit a szülőket, kicsit az elmaradt élményeket is pótolni igyekszünk a napközis táborokban. Sajnos a lehetőségek korlátozottak. Jó időben többnyire strandolni járunk, esős, hideg napokon pedig! különböző benti programokat szervezünk, ezek nem „iskolai” programok, szabadabbak, kötetlenebbek, szeretnénk, ha a gyerek érezné. számára is vakáció a vakáció. — De vajon az e maradéktalanul? — Nézze, az iskola, a pedagógus bármilyen sokat is tesz a gyermekekért, a szülői gondoskodást, szeretetet nem pótolhatja. A nyári napközis tábor sem nyújthatja azt az élményt, amit a szülőkkel eltöltött két-há- rom hetes nyaralás, pihenés adhat a gyermeknek. Mégis azt mondom, inkább a napközi, mint az utca. az unalom, a céltalan csellengés töltse ki a diákok szabad idejét. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ nyári gyermek- programjai is a szabad idő hasznos és tartalmas eltöltését szolgálják. Elsősorban a napközis táborok lakóira — de valamennyi vakációzó kisdiákra — gondoltak akkor, amikor megnyitották a „nyári játékok házát”. Augusztus 27-ig minden hét három napján gyerekek vehetik birtokukba a művelődési központot. Héttőnként rajzolással, festéssel, színjátszással, népitánccal, különböző játékokkal, szövéssel, bábozással tölthetik idejüket a gyerekek. Szerdán gyermekműsorok, báb- és mesejátékok várják őket, a csütörtök pedig a filmeké. A programok egy részét a szolnoki úttörőházzal közösen rendezi a művelődési központ. Az eddigi tapasztalatok szerint az érdeklődés igém változó, volt már, hogy hatszáz kisgyerek zsibongott a művelődési központban, de akadt nap. amikor csak húszán voltak kíváncsiak a programokra. A Tiszamenti Vegyiművek művelődési háza azonban mindennap zsúfolt. Idestova nyolc éve működik falai között a gyár nyári napközis tábora. Például a Vegyiművek — Hogyan született meg a gondolat? — Feltűnt, hogy a lakótelepen nap nap után csak csellengenek, unatkoznak a gyerekek — mondja Három Sándor igazgató. — Az egyik budapesti nagyvállalat példája adta az ötletet a nyári napközis tábor megszervezéséhez. A Vegyiművekben dolgozó szülők számára úgy vélem, nagy megnyugvást jelent, hogy gyermekeik a közelükben, felügyelet mellett töltik el a vakáció egy részét. — Ez való igaz — jegyzi meg Tóth Miklósné. akinek három iskolás gyermeke volt már lakója a gyári napközinek. — Rossz rágondolni, hogy mi lenne velünk a nyári tábor nélkül. Az a két hét, amelyet együtt tölt a család nyaranként, a vakációnak csak töredéke, az idős nagymamára pedig nem bízhatom három gyerek gondját. Mégiscsak megnyugtatóbb, ha biztos helyen, megfelelő felügyelet mellett tudhatom a gyerekeket. Ráadásul remekül is érzik magukat — most már csak a két kisebb jár, — öröm őket hallgatni esténként, amikor az élményeikről beszélnek. — Ez a napközis tábor igazán nem csak „gyermek- megőrző” — mondja Nagy- iványi Györgyné, a szakszervezeti bizottság szervezőtitkára. — Nagyszerű pedagógusok dolgoznak nálunk — kezdettől az újvárosi iskola nevelői — azt hiszem, a gyerekekkel együtt ők is jól érzik magukat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy minden feltétel adott hozzá, hogy valóban tábort teremtsenek a napköziből. Közel a strand, a park, a sporttelep, a rengeteg játék, a művelődési ház különböző gyermekműsorai, kéthetenként kirándulásokat szervezhetnek az ország legszebb tájaira. A gyár minden segítséget megad hozzá, hisz dolgozóink közérzete, a munkahelyi légkör is jobb lesz attól, hogy az itt dolgozó szülőknek nem kell izgulniuk egész nap gyermekeikért. Örülünk annak, hogy ma már a tószegi, vezsenyi, tiszavárkonyi szülők is a gyári napközis táborokba hozzák gyermekeiket. Ebből is látszik, hogy jó tapasztalataik vannak, szívesen veszik igénybe ezt a lehetőséget. A Vegyiművek napközis tóborában évente százhúsz- százötven alsótagozatos kisdiák tölti a nyári vakáció egy részét. Ügy véljük, a Tiszamenti Vegyiművek példája követendő. A hasonló feltételekkel rendelkező gyárak, vállalatok ily módon sokat segíthetnének a szülők, a város gondjain. T. E. Nem tűrte a hazug vigasztalódást Ha élne, csupán 75 éves volna. Rossz korban született, a kornak, amelyben élt, törvényszerűen el kellett őt (is) pusztítania. Szinte alig élt, mondhatjuk, ha születésének dátumát (1906. július 9.) és halálának napját (1943. január 21.) egymás mellé tesszük. S milyen sokat írt — lepődünk meg —, ha műveinek puszta jegyzékét tekintjük. Verseskötete jelenik meg 1929-ben, műfordításai rendre napvilágot látnak, publicisztikai írásait kötetekbe gyűjti. Kora valamennyi jeles írójának, művészének műveit ismeri, kritikát ír róluk, nincs olyan kulturális esemény, mely mellett szótlanul menne el. Mindemellett széles látókörű újságíró volt, s anélkül, hogy beutazta volna a világot — bár Európa több országában járt —, mindent tudott a világról. Az értelmiségi családból származó Bálint György európai látókörű, felvilágosult, polgári magatartás eszményeit kapta örökségül — jó szellemi útravalót. S bár túllépett e polgári örökségen, bizonyos elemeit továbbra is megőrizte. Húszéves korában kezd újságíróskodni az Estlapok sajtó-trösztjénél, versei akkor már a Nyugatban jelennek meg. A tudósító és költő mellé a harmincas évek elejére felnőtt a publicista Bálint György. Sajátos ízű írásaiban iróniája keveredik a líraiság- gal, elemző intellektualizmu- sa egyre határozotabban érvényesül. / Nehéz tömören jellemezni Bálint György megnyerő humanista egyéniségét, a jegy- zetet-naplót író újságírót, aki különös zamatú szépprózává avatta a publicisztikát, aki a legtöbb kérdésben szocialista módjára érzett és gondolkodott. Életszemléletét ő fogalmazta meg legjobban: „De tűrhető-e az életem, ha másoké tűrhetetlen? Értelmes-e, ha másoké értelmetlen? Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. Csak az él igazán, aki együttél”. Bálint György a szavak embere volt, hitt erejükben, az értelem diadalában. Még akkor is, ha előre sejtette, ő már nem érheti meg ezt a diadalt. Neki más feladat jutott. „Elkeseredni annyi, mint káromkodni, vállat vonni, elzárkózni. Felháborodni pedig egyszerűen csak annyi, mint szembeszállni” — írta 1936-ban. E különös tartalmú szóban foglalta össze életének és tevékenységének elvi értelmét. A publicista Bálint György nem elvontan a kapitalista rendszer ellen háborgott, hanem bizonyos társadalmi tünetek, emberi jelenségek elemzésére vállalkozott. A világot nemcsak figyelte, értette, ellentmondásait is felmérte. Azzal is számolt, hogy a tömeg egy része — akár saját érdekei ellen is — mozgósítható fasiszta demagógiával, mégsem fogadta el a „csordáról” szóló divatos értelmiségi elméletet. „Nem gyűlölöm és nem tartom távol az alacsony tömeget. Csak addig alacsony, míg paran- csolóit tiszteli, amíg másban hisz, nem önmagában. Hatalmas erőket sejtek benne” — írta az önarcképvázlatban. Pedig egyre nehezebb volt írni, véleményt mondani a fasizálódó Magyarországon. Állandó lapját, a Pesti Naplót 1939-ben betiltották, olykor a Népszava hozta cikkeit, a Nyugat közölte egy- egy kritikáját. Egyre szűkült körülötte a világ. A sötétkor egyik legvilágosabb elméje mégis csak egy rövid ideig gondolt a menekülésre. Angliába utazott, hogy emigráljon, de két hónap után visz- szatért — nem akart egyedül „menekülni”. Sorsa beteljesedését várta, s közben dolgozott. De kiütötték kezéből a tollat, kémkedés vádjával letartóztatták, gyűjtőtáborba, majd munkaszolgálatra hurcolták, s Ukrajnából már nem tért vissza. Bálint György hagyatékából került elő utolsó üzenete. Egy radírban személyesítette meg önmagát, ki múltjára visszatekintve így vet számot: „Ha valahol félig- kész gondolatokat, tisztázatlan ötleteket vetettek papírra, én ott voltam és közbeléptem. Szemmel tartottam minden gyanús eredetű szöveget ... Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Üldöztem a gyengeséget, nem tűrtem a hazug vigasztalódást ... Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam és következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiirtok. Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, megszűnésem megkoronázza életművemet”. K. A. Bálint György író, publicista, kritikus, a két világháború közötti magyar marxista kritika és publicisztika egyik legkiemelkedőbb alakjának emlékére születésének 75. évfordulója alkalmából tegnap koszorúzási ünnepséget rendeztek Budapesten, az író egykori lakóhelyén, a XIII. kerületi Szent István park 5. számú háznál. zt álmondtam, hogy a szavak felkeltek, és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen nepe. a Szent Hegyre. Előzőleg már jó ideje forrongott az egész szótár, sisteregve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgyhogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusba tömörültek, és ilyen szöveggel verték fel a csendet: — Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, tmár egészen laposak vagyunk, és ha ezt tovább' tűrjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk! — Jó. hogy engem említenek — kiáltott most közbe élesen az „értelem” saó. — Velem történik a legnagyobb igazságtalanság. Minden zagyva szajkó az ajkára vesz; minduntalan használnak, méghozzá a legaljasabb célokra. Higy- gyék el, uraim, hogy nekem már régóta nincs semmi értelmem, és ez, lássák be, az én szakmámban végzetes. — Igaza van! — zúgta rá a szavalókórus. — Mások is ezt mondják. „Szellem” nevű kollégánk is panaszkodik ; úgy helybenhagyták, hogy már nem is szellemnek érzi magát, hanem hazajáró kísértetnek, amiben senki sem hisz töb- bá komolyan. A „szeretni” ige zokogva fenyegetődzik. hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a rengeteg visszaélést. Olyan gyalázatos módon használják fel a leggyanúsabb érdekek szolgálatában, hogy folyton émelyeg a szógyöke. Legtöbb igénket hasonló sérelmek érik: szégyenteljesen ragozzák őket. Ami pedig a főneveket illeti, ezeket teherhordásra használják fel. Olyan fogalmakat kell cipelniük, amelyekhez Bálint György: Lázas agitátorok futkostak lapról lapra: a kötőszavak, melyeket a legtöbb sérelem ért. Az „és” szenvedélyesen rázta öklét, és tőle teljesen szokatlan drámai pátosszal fogadkozott, hogy soha többé nem fog olyan fogalmakat összekötni, amelyek egyáltalában nem tartoznak össze. A szavak felkelése semmi közük sincs. A jelzők őrjöngenek- a felháborodástól, mert a piszkos munkában elvesztették a színűket, és most már mindegyik egyformán szürke. Rossz írók, tudatlan kefeskedelmi levelezők és gálád szónokok állati sorban tartanak bennünket. Hülyeségüket és gonoszságukat kell folyton szolgálnunk. Hát ezért élünk? Ezért viseljük legszebb képzőinket? Ezért fejlődtünk évezredeken át, kő- baltás, szőrös testű indulatszavakból intelligens, tiszta, magasrendű kifejező eszközökké? — És ezért kellett minket elvonni? — hördültek fel fájdalmasan az elvont szavak. Percről percre nőtt a zendülő szavak izgalma. — Nem leszek többé bűnrészese a világcsalásnak! — süvöltötte. és szerény társa, a néma kötőjel, helyeslőén bólintott. — Én is abbahagyom a munkát! — ordította magából kikelve a ,jde”. — Ezentúl ott fejezem ki az ellentétet, ahol nekem tetszik. Mért kell például azt mondanom: „Szegény, de becsületes” — mért nem mondhatom néha azt: „Gazdag, de becsületes?” A feldúlt kötőszavak mellett a ragok szították leghevesebben a felkelést. Ezek, sajnos, csak dadogni tudnak, és így elég nehezen panaszolták el sérelJ meiket. Az fájt nekik a legjobban. hogy tévesen alkalmazzák őket, például így: „A népnek” — holott az igazság ez: „A néptől”. A határozók is kivették részüket a mozgalomból, szokott határozottságukkal. Egyre fenyegetőbben zúgott a szavak beláthatatlan tömege. Hullámzott, kavargóit ez a tömeg, de egyre céltudatosabb ritmust, egyre egyenesebb irányt kapott a mozgása. Végül aztán feltartóztathatatlan menetben indultak el a felkelő szlávak egy ismeretlen, célpont felé. Percek alatt elnéptelenedett a szótár: csak néhány magával tehetetlen agg maradt a helyén. mint például a „he- hezet”, a „sajátképpen” és a „mértékhitelesítés” vagy egy-egy szerencsétlen torzszülött, mint mondjuk a „géperejű bérkocsi”. Az emberek körében hamarosan észrevehetővé váltak a lázadás következményei. Tehetetlenül kapkodtak és tátogtak, és nem tudtak rendesen hazudni, halandzsázni, csalni és népszerű olvasmányokat szerkeszteni. Később már rabolni és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett, differenciált világunkban ez sem lehetséges szavak nélkül. így azután meglepően rövid idő alatt összeomlott az egész civilizáció. A szavak pedig ismeretlen. új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értelmet teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint, és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapodtak. Még ma is élnének, ha fel nem ébredtem volna.
