Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
1981. JÚLIUS 19. Irodalom» művészet Herceg Árpád: Szerelem, kenyér Egész éjjel égett a villany, szólt a rádió. Sír a gyerek; halálán van a nagymama, találgatták a taxisofőrök, mert titokzatos lentről a sárga fény, titokzatos, mint egy zugpálinkfifőzde. Hegyeiig szólt a rádió, szakadékot vont szemem köré a béke, szakadékot szívemre a város álma, hiába simultak lányok szemhéjam mögé, mint lapulevélhez eltévedt kiskutya. De látod! lehetett ma is vonatfüttyös, lehetett madárcsicsergéses Szervác napján a reggel: megint megíratlan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor, nincs cigaretta, csak szerelem van, kenyér. — Az étlapot kérjük — mondtam végül, de az utolsó szótárnál már éreztem a jóvátehetetlent. A kék frakk hideget árasztott magából. Illatos hideget. — De nálunk nincs melegkonyha! A gúnynak, a megvetésnek és a felháborodásnak pontosan összehangolt zenekara szólalt meg az alig hajlékony mondatban. Most már egymásra se mertünk nézni, ösztöneinkben a menekülés kényszere lüktetett. — Akkor iszunk valamit —szólalt meg Sanyi, mérhetetlen ön- feláldozással. A kék frakk szürke bőrbe kötve átnyújtotta a hosszú itallapot. A számokat futottuk végig. A kék frakk valahol fölöttünk megszólalt, csupán a szertartás kegyetlensége miatt. — Talán valami pezsgőt? Folyt a körülményes, gondosan kimunkált inkvizíció. — Ezt itt, kérem — mutatta Sanyi. A bornak félelmetes ára volt. noha itt a legolcsóbb. A kék frakk hozta a palackot, és szalvéta kö^é fogva mindjárt töltött. Lassan szállingózni kezdtek a gyakorlott férfiak és az alabástrom hátú nők. Jelbeszéd: szemvillanás és arcizmok játéka tudatta, hogy kortyolva iszunk, takarékosan, mindenképpen kibőj- töljük Lenkét. Márpedig ez a vállalkozásunk nem volt csekély, mert kiderült, a mi spanvolmeggyünk, a mi zuhanó hajú táncosnőnk csak éjfélkor fürdeti meg testét az szüstfehér reflektorokban. És hogy egyáltalán: az egész műsor éjfélkor kezdődik. S bárhogy is szürcsölgettük az édes, nehéz bort, amint ujjnyit fogyott a poharunk, a kék frakk valahonnan odalépett és utánatöltött. Csak ápolt fehér kezét és szalvétáját láttuk mindig. Most már lett volna dolga elég, a mulató megtelt, minden asztalnak akadt gazdája, de a kék frakkot az ironikus sors mögénk parancsolta, szorongásaink érdekében. A parketten összelöttvedt a közönség, és úgy -’éltük, elbújhatunk emögött, mint egy forró széles, verítékes hát mögött most már a szék peremén ülve is. de kivárhatjuk a szép spanvolmegy- gyet. Ám képtelenek voltunk már a rettenetes fegyelem igáját hordani. Hol Sanyi kortyolt váratlanul, hol én, hol összekoccant a poharunk, csak úgy, önmagától. — Parancsolnak még egy üveggel? Nem tudtuk kiállni a próbák sorozatát. — Parancsolnak még egy üveggel? Hét nerccel tizenegy után kiürítettük a bórosüveget. Felkortyoltuk az utolsó cseppet. És most újra eevmásra néztünk. Sanyi arcát megmunkálta a fáradtság. bal halántékán égő piros folt. De szürke szemében sárgás fényű mosoly. Fizettünk, s a kijárat felé indultunk, ingadozás nélkül. Sanyi megállt a kék frakk előtt, ápolt arcába nézett. — Na, szivarkám, kitolt velünk? összekarolva mentünk a kivilágított Andrássy úton, és a szemébe nevettünk mindenkinek. Összeállította: Rékasy Ildikó ARAB Ülpk az antikvárius bojtjában, nézegetem a régi könyveket. Régi ember az antikvárius maga is, régi könyvek, régi írások között ötven éve ül már a boltban,. Afféle bogarászó magántudós. Elolvassa a könyvet, mielőtt eladja. Kis házisapka van a. fején. Hideg van, és áprilisban nem fűtik már a boltot. Szájában makrapipa, csöndesen pöfékel1. Orrán pápaszem, kezében nagyítóüveg, valami régi írás kopott betűit kémleli, reménytelen öreg kincskereső és titokfejtő, bölcs vagy bolond, kinek ez, kinek az, aszerint, hogy ki hogy mérlegeli azt, amit tőle hall. Olykor-olykor gépiesen hátrányéi a zsúfolt polcra, amúgy vaktában kihúz egy-egy könyvet a sorból. Minden könyvnek tudja a helyét, nyomban mondja is a könyv címét, holott oda se néz. Meleg, kötött kabátban, kalappal fején ott sürög-forog a felesége is, kesztyűs kezében törlőrongy, gondosan megtörli az ócskaságot, mielőtt kezembe adja. Ráncos képű, vékonyka öregasszony, fél szemmel bizalmatlanul pislant hol rám, hol könyvre: Ugyan megveszem-e? Ki vesz ma könyvet? Talán nem is a pénztelenségen múlik, hanem a nagy bizonytalanságon, az örök tusakodáson: a sok millió könyv között ráhibázunk-e arra az egyre, amelyben tévedhetetlenül megtaláljuk az igazságot? Az öregasz- szony nagyot sóhajt. — Nincs vevő. Rosszak a gazdasági viszonyok. Istenfélő, jámbor asszony vagyok, de tessék elhinni, hébe-korba valami gyanakodás ébredez bennem, hogy a Jóisten nem tudja, mi történik a földön. Az öreg antikvárius fölemeli a nagyítóüveget, azon keresztül nézi a feleségét. És szelíden dorgálni kezdi: — Szegény Jó Irmám, a Jóistennek rendkívül sok a dolga. Percről percre több. Végig kell hallgatnia azt a töméntelen hálálkodást és könyörgést, azt a sok jogos vagy alaptalan folyamodást, amely a nap meg az éjszaka minden pillanatában a világ négy tájáról ostromlón feléje röpül. Meg kell hallgatnia a madarak csacsogását és a halak némaságát is, mert talán ezek is akarnak tőle valamit, és tudatlan pogányságukban éppen olyan ájtatosan imádkoznak hozza, mint hitünk és felekezetűnk szerint mi, emberi állatok. Légy aláHeltal Jenő: zatos, Szegény Jó Irmám, és ne gőgösködj azzal, hogy a Jóisten ellenőrzi mekkora a könyvi or gaLom a Ferencváros legszűkebb utcájának legszűkebb boltjában. Abból az iszonyú távolságból porszemnek lát téged is, engem is, sőt a jelenlevő író urat is azok között a porszemek között,, amelyeket ezzel a ronggyal a könyvek hátáról letörölsz, anélkül hogy a1 porszem egyéni életére és sorsára kíváncsi volnál. Pedig hát ki vagy te, és ki a Jóisten?! Nehogy megint elbizakodj, tudd meg azt is, hogy nem vagy önálló porszem, az író úrral és velem együtt sem. Százhetven millió orosszal és nyolcvan millió némettel, minden angolílaH franciával, minden nemzeti és köztársasági spanyollal, a Gaurizankár- ral és a Csendes-óceánnal együtt, az egész fölfuvalkodott földgolyóval együtt vagy csak összesen egyetlenegy porszem az égitesteknek tiszteik többi porszemei között. Szégény Jó Irmám egy kicsit el- szégyelli magát. Kezdi megérteni, miért veszi elő a nagyítóüveget az ura. amikor ránéz. Az antikvárius most rám szögezi a nagyítót. Én is feszengek egy kicsit. Senki sem szereti, ha nagyítóüvegen keresztül nézik. Még a porszem sem. Annak is vannak titkai. Az antikvárius eltűnődik: — Kicsinyek vagyunk, író úr, elmondhatatlanul kicsinyek. Ismeri a gőgös hegy meséjét? — Nem ismerem. — Régi arab mese ... Hátranyúl. a oolcról előveszi a meséskönyvet, de ki se nyitja, úgy mondja el a mesét. Allah tudja, hányadszor: „Allah teremtett egy hegyet. Égbe nyúló, óriási Hegy volt. Hegv minden hegyek fölött, körös-körül hatalmas erdők zöld szakállával ékes. A Hegy gőgösen nézett a mélységbe, és azt mondta: — Én vagyok a Hegyek Királya. Allah megharagudott a Hegyre, és büntetésnek ráeresztette a Nagy Kígyót. Az körülcsavarodott a Hegyen és összeroppantotta. Aztán fölemelte fejét és dicsekedni kezdett: — Én vagyok a Kígyók Királya. Allah elunta a Kígyó hencegését, ráküldte az Idők Békáját. Ä Béka megfogta a Kígyót, és bedugta a bal fülébe. Azután, ahogy minden béka, fölfuvalkodott ő is. Akkor Allah ráeresztette a Folyót. A Béka egy álló esztendeig úszott, amíg átvergődött a Folyó túlsó partjára. De a folyó is elbizako- dottj gőgjében kiáradt medréből, és elöntötte a városokat és falvakat Allah rá akart pirítani, ennél fogva leküldte Legkisebb Angyalkáját fürödjön meg a Folyó vizében. De a Folyó vize olyan kicsi volt csak, hogy az Angyalka lábának a kisujját sem tudta megmártani benne. Tehát büszke volt arra, hogy megalázta a Folyót Akkor jött egy Nagyobb Angyal, foga mögül hegyesét sercentett, és ez a sercentés több százezer Niagarának a vizével bővelkedett. És ezeknek a kristályos vizű vízeséseknek a vízesésében tetőtől talpig megfürösztötte az Angyalkát. Ai kor jött egy Felnőtt Angyal és azt mondta: — Jóllehet jót akartál, Kis Csintalan, mégis leköpted angyaltársadat Barackot nyomott a Kis Csintalannak a fejére. A Kis Csintalan pedig akkora volt, mint a Himalájára rakott Mont Blanc és a többi nagy hegy együtt a hatvanhatodik hatványon. És a Felnőtt Angyal leborult Allah trónja elé, és buzgón, de mégis elbizakodottan fohászkodott, és halk fohásza úgy hangzott mint a mennydörgések mennydörgése: — Én vagyok Legkisebb Teremtményed ! Allah lenézett a magasságok magasságából, és lent a mélységek mélységében, trónjának legalsó lépcsőjén egy fekete pontot látott Odaszólt a trónja mellett őrt álló két Főangyalnak: — Mit zümmög az a légy a lépcsőn? Kergessétek el! És az egyik Főangyal leheletének legkisebb fuvallatával lefújta a lépcsőről, a másik pedig egy enyhe tüsszentéssel kifújta Mohamed paradicsomából...” Az antikvárius diadalmasan nevet: — Hát kérem, író úr... Nem fejezi be a mondatot. Megint előveszi a nagyítót, még egyszer megnézi Szegény Jó Irmámat. Engem is, tetőtől talpig. Mintha végtelen kicsinységünkben csakugyan porszem volnánk, nem is porszem, hanem csak ezermilliomod része a porszemnek. Azután leteszi a nagyítóüveget, és megint beletemetkezik a régi írásokba. Allah tudja csak, hányszoros nagyítóüvegre van szüksége a bölcsnek vagy a bolondnak ahhoz, hogy felebarátját embernek lássa. Irodalmi oldalpárunkban Tassy Klára gobelinjeit mutatjuk be A világosság legyőzi a sötétséget Szeder Katalin: Torzó Vágy makacs komédiája, mért dobálsz megint hiába? Mennyi álruhát viseltem, mit sem ér parancsod ellen. Vasra mért veretsz utamban, nélküled kevés bajom van? Nyugtalan szívemre szálltál, vérem körfutása táplál. Csontig üszkösít hatalmad, míg tüzed — tüzem — kihamvad: fortyog mint érc alattad, s életem merő salak csak. Virágok hatalma
