Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-13 / 137. szám

1981. JÚNIUS 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mindhalálig zene A „nagyágyúk” filmje. Rendezője Bob Fosse, a Ka­baré alkotója, az operatőr Giuseppe Rotunno — kame­rája fontosságára még visz- szatérünk — Fellini alkotó­társa, a főszereplő pedig Roy Scheider ... Cannes-i nagydíjas, Oscar- díjas film. Képtelenségig gyönyörű, megbotránkozta- tóan visszataszító. Az ellent­mondást a szavak erejével lehetetlen feloldani, ezt csak maga a film magyarázhatja meg. Joe Gideon a híres kore­ográfus az új, minden eddi­ginél tartalmasabb, látvá­nyosabb show-jához keres szereplőket, énekeseket, tán­cosokat. Felemel embereket az ismeretlenség homályából, másokat pedig „süllyesztő­be” küld, reménytelenségbe taszít. De mégis, önmagához a legkegyetlenebb. Két vé­gén ég a gyertyája, önpusz­tító életet él. Napi nyolcvan cigaretta, ital, modern há­rem. S — sajnos — jól érez­hetjük: mindez nem mű- vészallür, Joe Gideon nem azért él így mert a sznobok világképe ezt kívánja meg, hanem az eszeveszett ön­pusztítás alkotó egyéniségé­nek velejárója. A film végé­re minden olyan természe­te^ a néző számára, sőt már-már azt hisszük a Nagy Revü kikerülhetetlen része a félelmetes szívműtét is, sőt még az utolsó tánc is a ,fehér ruhás asszonnyal...” Mert Gideonért nem a „ka­szás csontváz” jön, hanem egy gyönyörű, fehér ruhás asszony. Gondolhatnánk. anélkül, hogy valamiféle életigazsá­gokat erőszakolnánk a re­mek amerikai film-musieal- ba: mennyivel jobb így, ez sokkal inkább megnyugtató mint a mi halálképünk, s hogy ez a sikeres ember pél­dát ad: teljes gőzzel előre a pályán, amíg csak lehet, az­tán „belenyugodni...” • Csak hát annál Bob Fosse sokkal tartalmasabb régiókat teremt filmjében, Roy Schei­der pedig messzi bonyolul­tabb főhőst, hogy mindezt ilyen egyértelműen — a mu­sicalek sematizmusa szerint —■ tudjuk felfogni. A főhős a nikotin- és az alkoholméri gezések határán, a szebbnél szebb asszonyok ágyában mindig érzi és érezteti: a látszat csal, a jó színész mindig tudja mikor, meny­nyit ér a játéka, — s egy idő után már nincs is talán éles határvonal az elképzelt és a valós tények között. Döbbenetes amikor Gideon — „köznapiasan” szólva a halálos ágyáról rendezi sa­ját halálát, mint valami tv- showt. De a siker álarca ek­kor is lehull mint annyiszor a filmben, ám a reményte­lenség szikár körvonalait mindig eltakarja az alkotó- művész fantáziájában .ál­landóan ott táncoló pompás fiatal testek látványa, az örök fiatalság elérhetetlen ábrándja. Az önéletrajzi ihletésű film Fellini Nyolc és fél cí­mű, immár klasszikus alko­tásának alapgondolatára em­lékezteti a nézőt. S hogy Bob Fosse nem csinált tit­kot abból, hogy megérintette .Fellini szele”, bizonyíték erre társulása Rotunnoval. Mégsem igaz hogy a Mind­halálig zene a Nyolc és fél amerikai változata, hiszen ezt is azt is, öntörvényű nagy művészek alkották, filmjük külön gondolati uta­kon szárnyal. A nagyszerű szerepben Roy Scheider mindent el­mond az önmagát is revűsí- tő ember kétségeiről, de ar­ról a világról is ahol a si­ker a pénz showja. — ti — IBeszédmuvelés I Fogjuk meg és vigyétek? Milyen csodálatos dolog is a nyelv! Ha valaki rohanó korunkban meg tud néha egy-egy pillanatra állni, hogy a hallott vagy olvasott sza­vak szűkebb értelmén túl a formát is szemügyre vehes­se, nagyon sok mindene meg­tudhat. Ha egy kis szeren­cséje van, akár egy-egy tör­ténelmi korszak jellegzetes hangulatát is elcsípheti. Ki ne tudná megmondani pél­dául, milyen évekből szár­maznak ezek a mondatok: Felépítjük az országot! Föl­det vissza nem adunk! Hát persze, a felszabadulást kö­vető évekből. De ezt nemcsak és nem elsősorban a monda­tok értelme, hanem a formá­ja is jelzi: MI, az egész or­szág, egy emberként együtt. Aztán,- ahogy bonyolód­tak a viszonyok, úgy bonyo­lódtak, sokasodtak a kifeje­zési formák is. Fogyott a „mi” és megjelent a „kerül”. Hirdetve ä kívülállást (eset­leg felülemelkedést) olyan­kor is, amikor annak semmi alapja sincs. Nézzük csak, milyen lehetőségek közül vá­laszthat ma például egy, a befejezési határidőről nyi­latkozó vezető: átadjuk, át­adják; át lesz adva; átadás­ra kerül. Az első változat ér­telme a teljes azonosulás, a másodiké a teljes elhatároló­dás, a harmadiké — ennek helyessége is vitatható — valami „csakazértis”-féle, a negyediké a semlegesség. Azt mondtuk, hogy az, aki a szavak közvetlen jelenté­se mögé is figyel, sok min­dent megtudhat: ennek azon­ban az ellenkezője is igaz, aki nem figyel mondanivaló­jának a formájára is, olyas­mit is elárulhat, amit esetleg nem szeretne. És még nem is ez a legnagyobb baj: több kárt okoz ez a jelenség ak­kor, amikor nem vesszük a fáradságot a megfelelő forma kiválasztására, és olyan di­vatos sablont választunk mondanivalónkhoz, ami egé­szen mást sugall a hallgató­nak, mint a szándékolt tar­talom. Ilyenkor a hallgató nemcsak, hogy a szavak mö­gé nem tud nézni, de még a szavakat sem látja tisztán. Mint például a „kerül” eseté­ben. Az ember tétovázik: tényleg semmi köze a nyilat­kozónak az egészhez? Dehát az nem lehet, hiszen a kol­lektíva nevében beszél! Ak­kor miért nem „átadjuk"? Mert úgy mégsem érthetjük, hogy „Fogjuk meg és vigyé­tek”! Stanitz Károly főiskolai adjunktus Túrkevén finta-emlékkiAll!tás A túrkevei Finta Múzeum­ban vasárnap délelőtt 11 óra­kor nyitják meg a Finta Sán­dor szobrászművész születé­sének 100. évfordulója tisz­teletére rendezett emlékkiál­lítást. Az augusztus 2-ig nyitva tartó tárlaton — a felújított múzeumban — bemutatják asr Amerikában elhunyt mű­vész hazaküldött hagyatéká­nak legjelentősebb darabjait. Az aláírások megvannak, indexe lezárva Vizsgaidőszakban a jászberényi főiskolán „Micsoda buli” Szakállas mottó: Egy új­szülöttnek minden vicc új. Mint minden közhelyben, eb­ben is van igazság, s nem csupán a viccekre igaz a megállapítás. Hozhatnánk pél­dának a divatot. Bizonyos időszakonként ismétlődnek a viselkedési normák, a jelvett szokások. Divattá vált egy- egy művészeti stílus iránti őrült rajongás. A tizenévesek jelenlegi bálványa a könnyű­zenében a Hungária együttes, s az általuk játszott muzsi­ka'a rock-and roll. A muzsikusok is ismerik az idézett mondást. Ez a tánc­ra ingerlő zene két évtized­del ezelőtt hozta lázba az ak­kori fiatalokat. A rock és a twist felfrissítve jó üzletnek bizonyult, „ölik egymást” a lemezért a vásárlók. A tizen­öt—húsz évesek azért, mert jó, tetszik; a harminc—negy­ven évesek ptdig nosztalgiáz­nak. Tulajdonképpen el kell néznünk a zenekarnak a tu­datos csalafintaságot, hiszen mindenki jól jár, s nem bóv­lival, hanem profi munkával rukkoltak ki. Csőnadrág, hegyes cipő, napszemüveg, pöttyös szok­nya, rongylábazás. Üres fel­sorolásnak tűnhet, de mégsem az. Egy korszak igen jellem­ző, nélkülözhetetlen elemei. Milyen is ez a zene? Csu­pán hallgatva érzi — vagy nem érzi — az ember. Á képlet egyszerű. Keméyy dob, virtuóz pörgetésekkel, ütemes basszusgitár, a szóló torzí- tásmenies üde futamai, a szaxofon ellentmondást nem tűrő érces hangja határozott billentyűs kíséret, tökéletes vokál könnyed, de el'söprrj ének. S mindez teljes átélés­sel, szívből jövő játékkal, megszólaltatva. Fenyő Miklós és csapata egyelőre óriási si­kerrel teszi mindezt. S ha majd • megunja a nagyérdemű, jö­het valami más, új. Leg­alábbis annak tűnik majd. A tanár: — Az aláírások megvannak, indexe lezárva, tehát vizsgázhat... S a diák vizsgázik. Mögöt­te átvirrasztott éjszakák, fe­jében kavargó ismeretek, már-már úgy érzei, semmi sem jut az eszébe, szíve a torkában dobog, izgalmas pillanatok; tételt húz ... Ezekben a napokban a fő­iskolások és egyetemisták ezre; élhetnek át hasonló perceket, az év végi beszá­molók, kollokviumok, szi­gorlatok ideje jött el. A Jászberényi Tanítóképző Fő­iskolán háromszázhuszon- négy nappali és háromszáz- három levelező tagozatos hallgató ad számot tudásá­ról a július 10-ig tartó vizs­gaidőszakban. A végzős ta­nítójelöltek — a nappal; és a levelező -tagozaton össze- sen kétszázhuszonnyolcan — hamar'as an az államvizsgán is túl lesznek. — Nekünk sajnos még jó néhány vizsgán kell megfe­lelnünk ahhoz, hogy kézhez kapjuk a diplománkat — mondja a másodéves Dudás Marietta, aki néhány társá­val együtt még az utolsó percekben is a tételeket búj­ja. — Hol van az még? Elő­ször ez a mai kollokvium sikerüljön! — szói közbe évfolyamtársa, Tóthné Berta Júlia. — Miből vizsgáznak? — Környezetismeret tan­tárgypedagógiából — vála­szol Cseh Elvira. —• Különö­sebb gondunk nem is volna, ^mindössze tizenöt tételt kel­lett átvenni — ha lenne jegyzetünk. Az egész évfo­lyam három könyvből tanult, nehéz volt megosztozni raj­tuk. — Valóban nem értjük, hogy az új tantervek beve­zetését miért nem követte, vagy legalábbis miért ilyen korlátozott példányszámban követte, az új főiskolai jegy­zetek megjelenése — veszi át a szót Kiss Katalin. — A jegyzetek hiánya megnehezí­ti a felkészülést. Szakköny­vekből, szaklapokból tanul­tunk a vizsgára. Persze, én még a szolnoki pedagógus- könyvtárban sem jutottam hozzá valamennyi szükséges kiadványhoz. Nyílik az ajtó. A folyosón ácsorgók kérdésekkel veszik körül az érkezőt, aki már megkönnyebbülve mondja: — Á, nem volt olyan ne­héz, nem kell izgulni... Nagy János főiskolai tanár együttérez a hallgatókkal: — Én is voltam - diák — mondja. — Egyetemi éveim során jó néhány vizsgát iz­gultam végig. Most, itt az asztal túlsó oldalán ülve, ta­nárként arra törekszem, hogy diákjaim képességük, tudásuk legjavát nyújtsák. — S mik a tapasztalatai? —i Az a hallgató, aki év közben folyamatosan tanult, rendszeresen látogatta az előadásokat, részt vett a sze­mináriumokon, a vizsga kö­vetelményeinek is megfelel. Választ tud adni arra, hogy a tantárgyból mit, mikor és hogyan tanít? Eddigi tapasz­talataim szerint az általános pedagógiai ismereteket szin­te valamennyi hallgató elsa­játította, kevésbé tudják vi­szont a pszichológiát — fő­leg alkalmazó jelleggel — s néhány esetben gondok van­nak a konkrét gyakorlati is­meretekkel is. — A ^hallgatók a jegyzetek hiányára panaszkodtak. — A jegyzetellátással va­lóban gondok vannak, de az előadások és a szemináriu­mok anyagából a megadott szakirodalomból megfelelő­képpen felkészülhettek vala­mennyien. S készülhetnek újból, hisz a megérdemelt pihenés a nyári vakáció előtt még többször hangzik el: az alá­írások megvannak, indexe lezárva, tehát vizsgázhat.... T. E. fotó: N. ZS. Szenyei Sándor: Tisztelt Bíróság! fiúcska közvetle­nül a bejárat előtt állott kézre — így szólt a megegye­zés —, onnan in­dult meg a tenyerén. A ma­gas asztalok körül állók fél­rehúzódtak a falak mellé, azért is, hogy jobban lássa­nak, meg azért is, hogy á fiúcska szabadabbnak lássa az utat, amit meg kell ten­nie — a sörösládákig. A be­járat és a sörösládák között jó húsz lépés volt az út; ha számításba vesszük, hogy a fiúcska a tenyerén kábé fél lépésenként haladt, akkor az, negyven kéz-lépést jelent. Be is mérte a távolságot a fiúcska, mielőtt elindult, la­zított annak rendje és mód­ja szerint — rutint bizonyí­tott minden mozdulata — mély lélegzetet vett, aztán nagy erővel fújta ki a leve­gőt a tüdejéből. A fiúcska — olyan nyolc­éves forma — látta, hogy nagy út áll előtte, és nem is egyenes az út, bár vörös-fe­hér pettyes öntött kő, de nem egyenes, mert két lefolyó is van a helyiség közepe táján, és a lefolyók körül a vörös­fehér pettyes kő lejt, tölcsér alakja van, és ott, ha ki nem kerüli, megbillenhet, leesik, és oda az ígért pénz. Viszont, ha kikerült, a két. tölcsért, annyival lesz hosszabb az út. Erre a hosszabb útra gyűjt­hetett erőt a fiúcska, ezért lazított testben-tüdőben. Izgalma mintha megdele- jezte volna a vendégeket, a nemrég még röhögő férfiak némán-meredten várták a startot. A fiúcska apja az egyik sörösládán ült, a célnál, ke­zében decis pohárral, s szót­lanul, valamennyi vendégnél komolyabb arckifejo'őssel, bizonyos felelősség szorongá­sával a tekintetében nézett a bejárat felé. A csapos a bádogpultra kö­nyökölve majszolt valamit, nagy orra valósággal bele­lógott egy aprópénzzel félig telt söröspohárba; arcán una­lom és nagy-nagy közöny ült; ha' arckifejezéseket egyetlen rövid mondattal lehet érzé­keltetni, akkor a csapos ar­ca a következő mondatot su­gallta: „féldecisekkel van tele az üzlet, gyenge nap ígérkezik”. A büfé csendjét a fiúcs­ka elindulásakor csak a csa­pos állkapcsának a ropogá­sa törte meg, de alig egy pil­lanat múlva a falak mellé húzódó vendégeknek is meg­jött a hangjuk, volt, aki tap­solva, volt, aki az asztalt ko- cogtatva biztatta a tenyereit kapkodva haladó fiúcskát. A fiúcska ügyesen kikerül­te a két lefolyót, talán két percbe sem telt, és pontosan az apja előtt huppant a tal­pára. Az apa bal kezéből jobb kezébe tette át a poha­rat, kissé a bal oldalán ért földet a fiúcska, azt a kezét szabadította fel az apa, hogy a fia vállára tehesse. A fiúcska lihegése legalább öt centiméterre emelte és sül­lyesztette a súlyos kezet, az apa büszkén vigyorgott, az­tán a vendégek felé tolta a fiát: „Menj, szedd össze a pénzt, és hozd ide”. Abban a pillanatban, ahogy eltolta magától a fiút, abban a pillanatban kapta a pofont. Hatalmas pofon volt, ilyet, ez az igazság, ebben a ne­gyedben csak Nándi tud ad­ni, Nándi, a kapu-nagy hós- táti; ő is adta. És azt kiál­totta a ládák között lebukó alak után: „Te piszkos ál­lat!” A csapos kisétált a pult mögül, ki az ajtón, még min­dig rágcsálva, megállt a büfé előtt, és elordította' magát: „Milícia!”. A fiúcska sírt, vérző ajkát- orrát tapogató apjába karolt, Nándi többször kinyújtotta a kezét a síró gyermek felé, motyogott is valamit; a csa­pos maga előtt tessékelte be a milicistát, Nándira muta­tott, és befordult a pult mögé. A milicista megfogta Nán­di karját, és azt kérdezte: „Te?” „Én” — mondta Nán­di. „Miért?” — kérdezte a milicista. „Csak” — mondta Nándi. „Akkor menjünk” — mondta a milicista. „Men­jünk” — mondta Nándi. Ui.: Mindezt azért írtam meg, bíró elvtárs, mert szem­tanúja voltam az esetnek, és tudom, hogy Nándi sehol, bárki elé vigyék is, ennél a „csak”-nál amit a milicistá- nak mondott, többet nem mond. Meg aztán Nándit rég ismerem; valóban hirtelen haragú ember, de — higy- gyen nekem a tisztelt bíró­ság — nem huligán.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents