Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981- JÚNIUS 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az igazi jutalom Amikor ejöször találkoztunk. panaszkodott: mit lehetne tenni, hogy ne legyen annyi magányos, idős ember. akivel nem törődik a családia? Mit tegyünk, hogy a beteg mamáról, papáról ne feledkezzenek el a gyerekek, hogy az öregeket ne akariák a kórházban „felejteni”? És most. amikor megemlítettem neki első találkozásunkat. magától értetődően mondta: „Sajnos, a mi osztályunkon is sok az idős beteg. Magányosok, tehetetlenek. félnek a jövőtől.” Miért foglalkozik velük? Miért levelez a tanácsokkal, felhíva a figyelmüket égy-egy idős ember tarthatatlan helyzetére? „Valakinek törődni kell velük!” Így. egyszerűen csak ennyit mond. számára ez természetes. Hogyan lett főápolónő? Szerinte a segítés vágya vele született tulajdonság. „Anyám szeretni nagyon tudó ember, gyámolít mindenkit, akinek szüksége van rá. Sokszor elmondta nekem: cselédek voltak és esküvő után egy uradalomban kaptak munkát. Vitte magával egyetlen selyem jegykendőjét, egyetlen selyem kombinéját. Aztán a cselédsoron meghalt egy kisgyerek. A szülőknek nem volt pénzük szemfedőre. Egy láda volt a koporsója. Anyám ezt nem bírta nézni: a selyem kombiné lett a terítő. amire a kis halottat fektették, és a selyem jegykendő a ruha. amibe felöltöztették. Anyámtól ezt örököltem: másokon mindig segíteni keLL ha szükség van rá. Apámtól meg. aki később a vasútnál szolgált, hogy minden kenyérmorzsáért meg kell dolgozni.” Az ötvenes évek korosztálya tudja, mi a háború, ö a második világégés idején már nagyocska lányként egy családnál a gyerekeket peszt- rálta. Aztán egyedül maradt — a család elmenekült. Egy beteg nyugdíjas tanító házaspár adott neki menedéket, viszonzásul ő ápolta a beteg férjet... így kezdődött. Aztán 1950-ben vöröskeresztes ápolónői tanfolyamon tanult, majd a következő évben elvégezte az ápolónőképzőt Debrecenben. Ma is úgy kellene gyakorlati oktatáson tanítani a kisnő- véreket. Akkor egy ápolónőhöz két kisnővér tartozott, aki felelt is azért, hogy a lányok mindent megtanuljanak. Persze, akkor egy nővér 18 ágynál tel jesített szolgálatot, az asztala bent volt a kórteremben, és éjjel-nappal a beteggel volt. így lehetett közvetlen emberi kapcsolat ápolónő és beteg között.” És ma? -— kérdeztem tőle. — Egy nővérhez harminc beteg tartozik, naponta 14—15 kilométert is megtesz az egyik kórteremből a másikba, a nővérszobába és vissza.” Tény, hogy az ápolónők egyre magasabb szakmai képzése, tudása, sok olyan feladatot is rájuk hárított, ami- régen az orvosok kötelessége volt. Ma már természetes. hogy a nővér adja a vénás injekciót, az infúziót a transzfúziót. „Régen én is tudtam minden betegről mindent. Mi van a családjával. a gyerekeivel? Ma már csak úgy ismerem őket. hogy a 16-os kettes, a tizen- ötös hármas. Hogy ez mit jelent? Tizenötös szobában a hármas ágyon fekszik. „Mi foglalja le a főnővért? Ő felel a megyei kórház II. számú belgyógyászatán dolgozó tizennyolc nővér és a négy takarítónő munkájáért, ösz- szehangolja a tennivalókat, szervez, gyógyszert kezel, és „rengeteg a papírmunka” — mondja. „A munkaidő-kimutatás helyett inkább a betegekkel foglalkozhatnék, az jobb lenne ...” De foglalkozik a kisnővé- rekkel is, amikor a szomszédos ápolónőképzőből gva- korlatra az osztályra mennek. „Szégyellem elmondani, de egy poharat sem tud némelyik elmosni. Ezt pedig már nem az intézetben, nem nekünk a kórházi osztályon, hanem otthon kell megtanítani a gyerekekkel. „Lehét, hogy túl fiatalok még a mai lányok 14—15 évesen ahhoz, hogy ápolónőképzőbe kerüljenek? És azt sem értem, miért kell ötször, tízszer elmondani valamit, hogy megcsinálják! Persze, az én fiam is olyan. Mi ennek az oka? Lehet, hogy az én anyám jobb nevelő volt, mint én, pedig ő kevesebb iskolát járt? Lehet, hogy minket túlságosan lefoglal a saját munkánk, és nem törődünk eleget a gyerekeinkkel? Nem vagyunk elég türelmesek hozzájuk?” Adódott a kérdés: hogyan látja az ápolónők jövőjét? Röviden válaszolt: „Ránk mindig szükség' lesz. Szerintem egy ápolónő ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint az orvos”. És a megbecsülésük? „Évekkel ezelőtt, de még nem is olyan rég nagyon kicsi volt a fizetésünk és ezért úgy látszott, nem is lesz utánpótlás. Ma más a helyzet. Tisztességes fizetésünk van. Inkább az a baj. hogy ma mindenkit fölvesznek az ápolónőképzőbe. Egy évfolyamon harmincán, negyvenen végeznek. Sajnos, sokan otthagyják a pályát.” Miért? Mert érzelmileg és fizikailag egyaránt megrabol minket. És aki nem tud például fizikailag mindig többet és többet adni. inkább elmegy. És még valamit a megbecsülésről: A fiam mondta egy este. tudod-e anyu, hogy volt egy nemzetközi felmérés, ahol kimutatták, hogy Angliában a megkérdezettek a harmadik helyre sorolták fontossági sorrendben az ápolónők munkáját, nálunk pedig a 15—16. helyre.” Szerintem akkor lesz nagyobb társadalmi megbecsülése a munkánknak, ha mi magunk is szakmailag, politikailag általánosan mind magasabb műveltségűek leszünk. ha nagyobb lesz az önbecsülésünk is. Ha mindannyian hivatásnak tekintjük majd a munkánkat, és belső kötelességérzetből fakad majd, hogy annak eleget tegyünk.” önbecsülés, összefér ezzel a hálapénz? Egyáltalán kapnak, és ha igen. menynyit az ápolónők? ..Ma inkább kávét, csokoládét adnak a betegek az ápolónőknek. Pénz is előfordul, de én azt nem szeretem. Van tisztességes fizetésünk. Az a véleményem, hogy ne adjanak nekünk hálapénzt, de nekünk se kelljen adni se- holsem hálapénzt, vagy borravalót. mert egyre megy. Szerintem az az igazi jutalom. amikor egy beteg gyógyultan megy el tőlünk, és azt mondja, a viszontlátás- rd nővérke, de ne itt a kórházban.” Még nem beszéltem róla. hogy Molnámé — vagy ahogy mindenki nevezi. Tériké nővér — a kórházi szakszervezeti bizottság lelkes újítási aktívája, ö maga is újít. „Inkább ésszerű- sftgetések azok” — mondta szérényen. Csakhogy amíg egy újítás bevezetésre kerül — ritka, mint a fehér holló. Valahogy elsikkad. Agytálfedő. — mosó, kapaszkodó. — ezek Tériké újításai. „De még ma sincs belőlük semmi. Lehet, hogy azért, mert nem találnak rá gyártót?” — mondta szinte reménykedve. Mert amit ő kigondol, azt a férje — géplakatos és az egészségügyi szakiskola karbantartója — megbütyköli, de tovább nem nagyon jutnak. Tériké nyugdíjba készül. Vagy mégsem? A nagyobbik fiuk egyetemre jár. a kisebbik középiskolás, bizony, kell a pénz*a taníttatásukra. És a fizetés mégiscsak több, mint a nyugdíj. Ismerőseimtől is sok mindent tudok Terikéről: hogy rengeteget olvas, hogy szenvedélyes vitatkozó, hogy szívesen hallgat ismeretterjesztő előadásokat ...........Sokszor m ondják nekem a kórházban. Tériké nővér, tetszik tudni, hogy ennek a betegnek milyen nagy háza van? Mennyi pénze? Én meg sokszor megkérdezem: és hányszor volt moziban? Mennyi könyvet olvasott? Hányszor volt Hangversenyen, képtárban? Mert a művészetek azért vannak, hogy széppé tegyék az ember életét. Miért hagyta, hogy úgy múljon el az élete, hogy nem vette észre, mennyi szépség van a világon, ami nekünk szép ?” Az ember akkor talál igazi kielégülést a munkájában, ha azt hivatásának tartja, ha a lehető legmagasabb színvonalon igyekszik művelni. Szerintem erre példa Tériké is. Varga Viktória Divatjamúlt érzésünk a barátság? A cím mögé biggyesztett kérdőjelet máris megmagyarázom. Szemérmesek vagyunk, utáljuk a nagy szavakat, és nem beszélünk manapság a barátságról, pedig van. És hiába legyintünk a szó hallatán mindannyiunkban megjelenik valaki, akivel egykor életre szóló barátságot fogadtunk, akire, ha több éve nem is tudunk róla semmi biztosat, szívesen gondolunk. Ezért tehát a kérdőjel? Az ötödikes Zolika vállrándítással válaszol a kérdésemre: van_e barátja? — Nincs — mondja kapásból. — Csak haverom van. . — Miért csak haverod? — próbálom tovább faggatni a tízesztendős legénykét. — Hát... — és otthagy. Megjelenik előttem Boda Misi arca, akivel az általános iskola első osztályától az érettségiig egymás mellett ültünk, mindent megosztottunk és — remélem Misi is így érzi — még ma is szívesén elbeszélgetünk, -hiszen annyi közös emlékünk van. Zolika nem mondja ki a „barátság” szót! Nem divat. Bukoviríszky Márta, a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium negyedikese Bogdán Valériát barátnőjének nevezi, bár a barátság definiálására -nem vállalkozik. — Már a bölcsődébe együtt jártunk, szinte születésünktől fogva elválaszthatatlanok Vagyunk — magyarázza Márta elgondolkodva. — Teljesen azonos az érdeklődési körünk. Vali is a nyíregyházi tanárképző főiskolára jelentkezett matematika-ének szakra. Ha felvesznek bennünket, nyugodtan állíthatom, a barátságunk egy életre szól. — És ha valamelyiküket nem veszik fel? — Hm ... akkor nem tudom. Arra nem is gondolunk. Az az igazság, hogy a lányok könnyebben mondják ki hogy barátok, mint a fiúk. Pedig ha megjelenik a jk -if ' '~~' T-■ Nyár a Tiszán .:*'' ** " , Ser'*' Kirándulók, matrózok, hajók, mesteremberek Lassan megtelik elemózsiával, sátorral, takaróval, hálózsákkal a KÖTIVIZI6 tanyahajójának -két kabinja. A fedélzeten békésen sorakoznak egymás mellett a túrakajakok, kenuk, csónakok — visszajövetelünk járművei. Tóni eloldja a farkötelet, Joe elcsapja a keresztkötelet Potyka a stégről a vontatóra nyújtja a sleppszárat (a vöntatókötelet), eloldja az orrkötelet. Indulunk. Lassan lejjebb visz a sodrás, eltávolodunk a parttól, „sebességet vált” vontatónk a Jégvirág VII. A kötél megfeszül, érezhetően nekilódulunk a tanyahajóval. Át a Tisza-híd alatt, balra magunk mögött hagyjuk az épülő vízmüvet, a vashíd alatt búcsúzunk Szolnoktól. A fedélzeten dal csendül a nyarat hozó kis gólyákról. A friss tiszai szél összeborzolja a lányok haját, vállunkra teríti a melegítőfelsőt. A magnó nyekergését elnyomja a gitár hangja, az énekszó. A KISZ-iskolások hónapos együttlétére alighanem ez a két nap teszi fel a koronát. A szedett-vedett „gagarinosok” Ádám József — hajósnevén Joe — szálfatermetű, mindig mosolygós, bajszos fiatalember. Első matróz a Martfű kitűzőhajón és szocialista brigád vezető. — Azt mondják ránk, szedett-vedett csapat a miénk. Igaz, mindenki máshonnan jött. más hajón — azaz más munkahelyen — dolgozik. Együtt 184 évesek vagyunk mi nyolcán a Gagarin Szocialista Brigád tagjai. Sokat bolondozunk — mint minden fiatal — de a munkánkkal bizonyítani akarunk. Ez a mai szombat is társadalmi munka, mégse akart senki kimaradni. — Ilyen víg a matrózélet? — Négy és fél éve hajózom. februárban szereltem le a flottilla díszszázadából. barátságukat ? — Talán hogy a testalkatunk különbözik. Vali picike, én pedig ... Szóval kiegészítjük egymást. Vali némileg jobb matekos, én viszont a zenében állok valamivel előbb, tudunk, tehát segíteni egymásnak. Márta és Vali barátsága hamarosan megméretik. Kocsis Feri bácsi és Bathó László barátsága azonban már kiállta a próbát. Feri bácsi a napokban lépte át élete hetedik évtizedének küszöbét. Nyugdíjas „vasas”, ahogyan ő nevezi magát. A szolnoki Cukorgyárból vonult nyugalomba. — Bathó Lacival együtt gyerekeskedtünk, együtt léptünk a pártba, még a katonaságot is egy helyen töltöttük. Ö a háború után Veszprémbe költözött, odanősült, de a kapcsolatot Meg se fordult a fejemben, hogy ne ide jöjjek vissza! Ha csendesebb vizekre evezek is, megmaradok a Tiszán: Kiskörére szeretnék elmenni üdülőhajó-gondnoknak. Jól beszélek németül, külföldi csoportokat fogadunk majd. Ott több a pénz, — mondja. Még tovább részletezné matrózélete titkait, ám lassan megérkezünk kétnapos nomád életünk „szállodájába”, a tiszapüspöki partra. Alijuk a „hajósfőnök” fogadását; a fejenkénti korsó sörért — az üvegeset is megjsz- szuk! — öt perc alatt kirakodunk! Nagy hajsza kezdődik: a lányok láncban továbbítják a csomagokat, a fiúk vállát a kenuk éle horzsolja vörösre. Zakár Zoli a part magaslati pontjáról irányítja az akciót. Mindjárt akad szurkolótáborunk is. Érkezésünktől búcsúzásunkig nem a szülők között lábatlankodik a gyerekhad. már Laci bácsiként —; koccintásra emeli a poharát,.. Kiocsis Ferenc egy május elsején hatalmas zászlóval, Kocsis Ferenc gratulál a barátjának az esküvő után» Kocsis Feri bácsi a hét unokával ... — Mindegyik képből két példány van a másik Lacinál — mondja Kocsis Ferenc és nagy gonddal visszarakja a fotókat a díszesre faragott dobozba. Nem divat a barátság? Kocsis Ferenc példája a cáfolat. És ő még nem restelli, hogy barátja van. Az ötödikes Zolika igen. Talán, ha ismerné a Feri bácsiék történetét, másként vélekedne. Beszéljünk róla a Zolikáknak ne legyenek szegényebbek, mint mi, vagy mint a hetvenévesek-..: , Bendó János igaz, az öt percet háromszorosan „túlteljesítettük”, de szerintünk a negyedóra is szép teljesítmény. Bal kezünk a sörösüveg hűs oldalát szorítja — saját zsebből a jutalom — jobbal búcsút intünk „gaganinos matrózainknak”. Vízisível a folyón Laci bácsi, az üdülők gondnoka igazi mesterember módjára irányítja csapatunkat. Kijelöli a szabályos négyszög alakú táborhelyet, rendelkezésre bocsájtja a konyhát, a hűtőszekrényt. Sokan közülünk életük első gyakorlati vizsgáját teszik le sátorverésből. Ismerkedés a környékkel, csípős paprikáskrumpli, csónakázást szalonnasütés a t éjfélbe nyúló tábortűznél. A fogvacogtató hajnalt hamar feledteti a torokkaparó szatmári szilva; hiszen máris kezdődik a kenuverseny, rozsét gyűjtünk a halászlé alá, napozunk, úszunk, kipróbáljuk a „tiszai isizappakolást”. Délutáni sziesztánkból hajókürt riaszt fel, és már meg is áll mellettünk a vizen Nyögéri Feri, aki két sítalpán Szolnoktól idáig — 13—15 kilométer, „amatőrnek” nem is rossz teljesítmény — lovagolta a hullámokat. Akad persze mindjárt vállalkozó. aki kipróbálja a vízisízés tudományát. Legjobbjaink sorra hullanak, vagy adják fel küzdelem nélkül a harcot. Két legény marad csak talpon, hogy aztán ők is szemet gyönyörködtető hatalmas bukással végezzék életük első vízisí-leckéjét. Az öreg halász A hétfői korahajnal első sugarai már újra a vízen találják a tiszai vándorcsapatot. A méltóságteljesen csendes vízbe alig-alig merítjük evezőlapátjainkat. Kétoldalt fehérvirágú nyárfák nézegetik magukat a Tisza tükrében. A partmenti varsák egyikének tartórúdja meg- meglibben, ahogy reggeli ál- doeata a menekülés útját kutatja. Megpillantjuk a halászt, közelébe evickélünk. Zsadony András bácsi éppen csónakjába emel í, egy szép süllőt, aztán szívei kínálás után maga is rágyújt a „mezítlábas” szimfóniára. A hosszú egyedüllétek unalmáról kérdezzük: — Az itt nincsen! —( így az öreg — Markolni kei,l az evezőt, felhúzni, újra letenni a varsát. — Nem lenne jobb mégis nyugdíjba menni? — Az vagyok már jóideje, tísakhát munka nélkül hamar örökre megpihen az ember. Arcán a természet széltép- te-napszítta magabiztos nyugalma. Hetvenhat, évesen hatvannak néztem. Egri Sándor Nem sokan maradnak- így talpon nagy Ö, alaposan kikezdheti a barátságot. Nehéz megosztani az érzelmeinket. Szerintem akkor mélyült el a Valival kötött barátságunk, amikor meghalt az édesapja. Hetedikesek voltunk, gyerekek, a csapást alig fogtuk fel. De tudtam, hogy Valit át kell segíteni ezen a tragédián. El se mozdultam mellőle. Igen, az<t hiszem, az már barátság volt... — Az egvező érdeklődési körön túl mi tartja össze a nem szakítottuk meg Legalább havonta beszámolunk egymásnak levélben, hogyan alakulnak a hétköznapjaink. Más számára talán teljesen érdektelen dolgokat is megírunk, hiszen sok változatosság már nem jut nekünk. Kopott,. sárga fényképek kerülnek elő. Feri bácsi mindegyiknek a történetére emlékszik. Bathó Laci egyenruhában Bathó Laci esküvője, Bathg Laci a szőlőtőkék között. Bathó Laci —
