Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
1981. június 28- Irodalom, művészet 9 Hays bíborosérsek márvány büsztje (a New York-i Metropolitan Museum Kovács tulajdona) (a Finta Múzeum tulajdonában) Győri László: Tekintet A tekintet a fára vetődik verebet küld le a fa A veréb a fára visszaverődik cinegét küld le a fa A cinege a fára visszaverődik varjakat küld ile a ta A varjú a fára visszaverődik keselyűt küld le a fa Takáts Gyula: Érzékeny tudás Erdők s szívem magánya, hegyek és lélek kínjai és te, az élet és bibliája, a szárnyas botanika, világunkat és magam kegyetlen iskolába vertek tanulni és tanítani. Telt tükrötök nem erdőt és hegyet, de azt, amit a zöld s a kő — hallgatni a szívet időben és sziklán . át is csillagot s amit e végtelen és zenit biztos metszése adott, e szög fokán új templomot! Es oltárán kiosztani, akár a kenyeret ez érzékeny tudást, mint lényegét a fény, mint az új napot... Szeder Katalin: Narcissus Én abban bízom, akivé lehetnék. Tükörképem vizsgálom önfelediten. Szorongásom, fáradtságom [szemetjét oldom reménnyé a tökéletesben. Ügy kúszom fel, hogy felnézek [magamra legtisztább óráim nevén nevezve. Szétfoszló, törpülő, roppant [alakja vet éber fénypászmát küzdelmeimre. Bár arcát nem mutatta senkinek [még, s lehet, hogy csak felhőből iszőtt [ígéret, én bízom abban, akivé lehetnék, és őt idézem, bárkihez beszélek. Utassy József: Hol ifjúságod tűnt el Hol ifjúságod tűnt el, fekszel hanyatt a fűben. Hatalmas fellegárnyban heversz az elmúlásban. Villany drót-kotta-hangok a fecskék, vadgalambok. Dúdolod őket halkan. Suhanc vagy. Halhatatlan. bár rúgott-vágott és hányta magát. a legügyesebb csikós mégis megülte. s elnyargalt vele a legelőre. Kimerültségig küzdött. A lovas azonban a hátán maradt, míg végre is megadta magát, s enge- delmeskedétt a gyeplőnek. Ezzel vége lett a küzdelmének. Ezután minden este meglovagolták. Végre egy este a bátyám rám szólt, hogy üljek fel már a betört és tanulékony állatra. Az egyik bojtárnak kellett felsegíteni rá, mert olyan nagy volt. hogy irdatlan magas hátára magam ugyan sohásem tudtam volna feljutni. Izgalmas pillanat volt. Félénken töprengtem, vajon hogyan fog viselkedni a paripám. Mennyire örültem, mikor láttam, hogy hátrafordul és nyájas szemekkel néz rám. Olyan forma kifejezés volt ebben, mint amivel büszke édesanya figyeli merész kalandra induló fiát. „Jó szerencsét, legényke!” mondották gyönyörű, beszédes szemei. Nagy. hahota vágta ketté a kölcsönös udvariaskodást. A pásztorok lábszáraikat csapkodva, összevissza kiáltozva majd megszakadtak a nevetéstől. Természetes, hogy remek látványosság lehetett nekik — egy babszemnyi fiú, aki Magyarország legmagasabb lova hátán kuporog. S hozzá a legsoványabb, leggirhesebb és legrútabb lován! A kisfiú pedig ott ül büszkén, magával eltelve a girhes öreg gebéjével szerelmes pillantásokat vált. Oh, én is elképzeltem ezt a látványt! S amint a pásztorok jobbra-balra dőlitek a nevetéstől és röhe.j-kínjókban a füvön hemperegtek. amint meg-meghallottam a kacagástól szaggatott csúfolódásaik foszlányait. halálra szégyelltem magamat. Olyan voltam a lovammal, mint egy komédiás. „Jöjjetek magatokhoz, elég a röhögésből”, kiáltotta Miklós -bátyám. „Még más dolgotok is van.” ó szívvel jött segítségemre, s olyan komolysággal beszélt, hogy a pásztorok magukba fojtották a röhögést, feltápászkodtak, s ki-ki dolga után indult. Ekkor aztán Miklós bátyám odajött 'hozzám, aki fent a magasban kuporogtam. „Fiam”, mondta nyájasan, „az ellentétek mindig találkoznak. Ezen a pusztán té vagy a legfiatalabb fiú, a Mocskos meg a legöregebb ló az egész környéken. Jó barátok lesztek. S nem kell félned, hogy Mocskos elragad. Olyan öreg ás olyan lassú már, hogv még Délibábot is becsaphatod, s elhajthatod néhány égi barmát.” Ezzel ostorával rácsapott a lovamra. Mocskos vágtatni kezdett. S így elkezdtük kétéves barátságunk és közös kalandjaink első szakaszát, olyat,, amilyenben fiúnak és lónak azelőtt, sem azóta nem volt még része. ____________ í rta és összeállította: Tiszai Lajos Fotó: T, KATONA LÁSZLÓ zvegy Miklohájné halála után a kislány egy délelőtt észrevette, hogy új lakó kezd beköltözni a lakásba. Szerencsére aznap tanári továbbképzés címén nem volt iskola; figyelhetett. Azt, hogy özvegy Mik- lohájné cókmókját miként szállította el a Tanács, úgyis elpasszol- ta. Pedig állítólag igazi strucctol- las legyező is volt közte, derékmagas fekete toliakból, akár egy bukott angyal szárnya. Nahát, az új lakónak aztán nem volt gobelinnel borított lábtámasza, mint elődjének (mondják); rengeteg csupasz deszkát síállított fel. meg olyan csavaros vasállványzatot, polcok közé valót. Meg faládákat, amilyenek a közért elé szoktak kidobva lenni, narancs- és grapefruit-rekeszek. Egy sezlon, egy szekrény, nem valami híres. Aztán egy íróasztalt cipelt fel két rférf-i, s a harmadik — taxisofőr talán — egy széket lóbált mögöttük. Az asztalvivők közül az egyik még egyszer fordult, az a szakállas, mindkét hóna alatt ösz- szesodort papírtekercsek, alig bírt tőlük végigmenni a gangon. Az aztán ki se jött többé az özvegy lakásából. Este beköszöntek a földszintről Páldiék, felháborodva magyarázták anyáéknak, hogy ebben az országban úgy látszik, mindent lehet: ők kérvényezték a Tanácstól azt a lakást, elvégre négyen nyomorognak egy szobában, mégis az a férfi kapta meg, egy egyedülálló. Páldiné úgy tudta, szobrász az illető, anya csak ennyit mondott: — Pedig nem látszik úriembernek. — Amiből kiderült, hogy anya is megnézte. Csakhamar kiderült az is, hogy az egyedülálló nincs egyedül; jár hozzá egy kis fekete csaj, ott is aludt, becsület-istenemre — így a házmesterné. De jöttek más nők is, napközben, egy-két órára, az egeiknek még perzsakaliapja is volt. Ez falja a nőket — mondta a házmesterné siránkozó hangon, de fénylett a szeme. — Modellek — vélte anya. amiből kiderült, hogy anya is gondolkozott már a dolgokon. — Modellek — ismételte apa gúnyosan. — Aztán meg visszaél a helyzettel.. Az új lakó magas, vállas férfi volt. olyan se öreg, se fiatal, lehetett már vagy harmincéves is. Egyik nap a kislány épp felfelé ügetett a lépcsőn (az iskoláköpe- nyét szerencsére, mindjárt az első sarkon bevágta a táskába), amikor lefelé szembe jött vele a szobrász. Lassan lépkedett, oda se figyelve, vagy ellenkezőleg: mintha minden lépcsőfokot megnézett volna, egyenként. Szomorúnak látszott. Vagy megviseltnek. — Szia — mondta a kislány, amikor egymagasságba értek. — Szia — felelte a szobrász, és meglepve kapta fel azt az ötszög- letű fejét. A kislány legszívesebben fél lábon ugrándozva folytatta volna útját, de nem tehette: érezte, hogy Ember Mária: Egy kislány a házból a szobrász utána néz. Ettől meg, hiába akart erőt venni az arcvonásain, mosolyognia kellett. Legközelebb fordítva történt. A szobrász jött felfelé, kezében egy cekkerrel, krumpli volt benne, egy fej sáláta, a hóna alatt meg, csak úgy közönségesen, egy egész kenyér, s a kislány szökdelt volna éppen lefelé. Amikor a férfi mellé ért, megállt. — Szia — mondta. — Egyedül vagy? Bemennék hozzád. A szobrász megnézte. Oldaliról nézte, összehúzott szemmel. Mosolygott a bajusza alatt, szakáll fölött. . — Szia — mondta. — Gyere. A kislány kopogó szívvel ment utána. — De csak ha egyedül van ... — rebegte. A szobrász mintha nem is hallotta volna. Talán meg sem lehetett hallani. Odabent aztán láthatta a kislány. mire kellettek azok a deszkaszálak. Kisebb-nagyobb szobrok, lisztkupacok, vázák, üres boros- és konyakosüvegek, babák, cipők, egy tálban színes nyakláncok gubanca, egy kitömött gólya... állt a polcokon. A narancsosrekeszekben falhoz tolva a földön: könyvek. — Egészségedre — mondta a szobrász, és töltött neki egy pohár bort. De magának csak kokakólát bontott. — Hogy hívnak? A kislány szórakozottan megmondta a nevét; figyelmét teljesen lekötötte a furcsa szobaberen- dezés, á plafonról lelógó nagy lámpák, a sarokban egy bontatlan zsák. — Még egy macskád sincs ... — futotta el a részvét, olyan kopárnak érezte a szobát, S közben der- medten várta mikor kezd a szobrász visszaélni a helyzettel. A férfi nevetett. Erős, nagy fogsor, élénkpiros nyelv tűnt elő a szőrzet fekete köréből. — Még csak az hiányzik! Hogy vigyáznom kelljen, valahányszor csak hátralépek! Gondold el. örökké rátipornék á farkára. A kislány töprengve kóstolgatta a bort. Kissé ragacsos volt a pohár; még kiütést kap tőle. Az a perzsakalapos is ebből ivott volna? Meg az a fekete, aki aludni is... ? — Ma nincs iskola? — érdeklődött a szobrász. Ó, hát észrevette, hogy gimibe jár, a' férfi is figyelte őt...! A kislány sóhajtott, keményen a szobrász szeme közé nézett. — Ki főz rád? — kérdezte. A szobrász orra fölött megmozdult, összébb húzódott a sűrű, fekete szemöldök. Most olyan megbántott volt az arca. — Akarsz nékem tenni egy szívességet? — kérdezte. A kislány csak bólintani tudott. — Gombold ki a blúzod — parancsolta a szobrász. — Mutasd meg a melled. Ügy. A másikat is. Köszönöm. A kislány lecsukott szemmel állt a szoba közepén. A fülében, mint a szertári csigában, a tenger zúgása. — Köszönöm — mondta a szobrász újfent. — Gombold be magad. És most sipirc. dolgoznom kell. Kiittad a borod? Nem, nem, volt még a pohárban. De érdekelte is most...! Oda se nézett, úgy is látta, hogy a férfi vizet vesz a csapnál egy vödörbe. Egészen tágra tekerte a csapot zúdult a víz... Már lisztes volt a keze, pedig még hozzá sem nyúlt a gipszhez. „Talán csak nem látott meg senki. Ugye, nem látott meg senki. Istenem, add, hogy nem látott senki” — reszketett a kislány az otthoni sezlonon. Ökölbe volt szorítva mindkét keze, a karja járt, a térde összekoccant. folyosón most surrant végig az a fekete anyuci, az a ványadt macska, akiről a ház- mest... A kislány felugrott, utánalesett az ajtó üvegén át. „Nincs neki melle — örvendeztette meg a felismerés —, ehhez képest még az országút is...!” És hátradobott fejjel sírni kezdett. A Néger rabszolgák dala (plakett, a Finta Múzeum tulajdona) Botond (Eredetije Rio de Janeiróban, kisplasztikái változata a Finta. Múzeum tulajdonában)
