Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-21 / 144. szám

1981. június 21. Irodalom, művészet 9 w ! Mester Attila: Jutok mind mélyebbre Éoefc rakódnak rám rétegeződnek jutok mind mélyebbre az [időben szüzföldek ölét vérző ekevasak nem fordítanak ki a fényre elmerülök befejezetlen dolgaim félig sem gondolt gondolataim korhadó sírmellékletek [körülöttem széthullajtott szavaim filléreit nem díszíti királyi arcmás kardot nem viselek s [koponyámon buzogányütötte sebet Körülöttem meghunyászkodott [szándékok csonttöredékei hevernek be nem telt vágyaim korsói földdel tömődnek telítődnek rakódnak rám az évek elmerülök arccal Keletnek mint a hunok — lovatlan Attila enmagam ostora csak — számban hazám keserű [homokja koponyám homokóra halállal lassan megtelik Szikszai Károly; Beszélgetés közben Már menekülnél [gyógyszereidhez hogy újra szép legyél, táskádban ott van, mennyi kis műszer. Életed egyetlen évszak, a legőszebb ősz, beleöregedtél, nincs rá mondat. Napjaid játékok néhány úrnak, magadnak mindig is te voltál a játék. yáron erős kátránysza­got árasztott a raktár. Az öntvényekkel tele­rakott fészerek között fehér zúzottkő-út ka­nyargóit, kifutott a dróthálós kapu alatt, és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvö­séből, odaballagott, elfordította a kaliantyút, és kitárta mindkét ka­puszárnyat. A teherautó megug­rott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félrelépjen. A fiú ijedt szö­kellésén kacagott. Hirtelen leféke­zett a raktár elő.tt, cigarettát tett a szájába, és kiszállt a vezetőfül­kéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes leve­gőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Te­nyérvédőt. húztak a kezükre, le­csapták a kocsi oldalát, és kezd­ték lerakni a selejt vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égették, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzineshordónak, és locsolgatta a csuklóját. Cigarettája a szájában füstölgött, s hogy ne marja a szemét, féloldalt billen­tette. — Nem tudok én muzsikálni — mondta Laji, és nevetett. — Nem? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta, és to­vább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg a szürke iz­zadság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet, és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakan­csokat viseltek, nehogy az öntvé­nyek kárt tegyenek a lábukon. Rossz volt nézni a forróságban azo­kat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jókedélyűek voltak a szombat miatt. Viccelőd­tek, egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösé­ben, hadd legyen friss estére a tánchoz vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke fiatalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap el­len zöld színű szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti a benzineshordó poshadt vi­zében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt. li­hegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájcisapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna izzadt bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kérdezte a so­főr. — Lópatkoló. — Lópatkoló! De azt már nem tudod, hol születtél?-TTT Valahol az országúton. A sofőr mondott ezzel kapcso­latban valami sikamlósát, és a töb­biek nevettek, tettek egy-két meg­jegyzést a sofőr mellett, mert az ilyesmire gyakran kapbgtók az em­berek. A teherautó vezetője sze­rette a sikert, ellódult a benzines­hordótól, egy homlokrántással or­rára ejtette napszemüvegét, és oda­ballagott a kocsihoz. — Apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, at­tól lettél ilyen kormos. Antalfy István: Grafika Hová szállsz, szárnytalan [madár? Tört agancsú őz, mit vigyázol? Fekete napkorong-homály; az erdő szívszorongva gyászol. A kerítés léce letörve. Korhadt a törzs, fáradt az [ember. Vigyázni kell a temetőkre, és közben élni, fegyelemmel. Vagyok Vagyok a tengerparti kőfal. Hozzám verődnek a hullámok. Feljajdulnék, ha ember [volnék, Kőfal vagyok, fel nem kiáltok. A kerítésen kívül fonnyadó bod­zabokrok zöldelltek az iparvágá­nyig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy és távol a kohók meg a hűtőtornyok s köröttük a gyárépü­letek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyem­ruha fedte, fekete haján megcsú­szott a fény. Integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a ko­csi tetejéről. Felegyenesedett, nyúj - tott karral intett vissza, -és egysze­riben megfeledkezett az emberek­ről. Szakonyi Károly: LAJI A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, el­ismerően füttyentett. Laji nevetett. — Lujza. — mondta. — Ö a Lujza. Az emberek már ismerték Luj­zát, de a sofőr még soha nem lát­ta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát, és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Biztat­ták, mert kedvelték a fiút. A há­zasságnak egy akadálya volt: a szülők ellenezték. Ahogy Laji em­legeti „Az én nemzetségem nem szereti az ő nemzetségét.” Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve vissza­fordult dolgozni. Nagy, nehéz önt­vények voltak, száz-százhúsz kiló­sak, sok vesződséggel járt a rako­dás. És rettenetesen tűzött ä nap. Az emberek arcáról rácsöppent a verejték az égett, hámló öntvé­nyekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz ujjával belecsimpaszkodik a dróthálóba, és enyeleg a lánnyal. Lujza meg ott ült egy bokor árnyában, és ka- carászotf. Laji lekapta fejéről a fakó, po­ros sapkát, végigtörölte izzadó ar­cát, aztán leugrott a kocsiról. Oda­ment a kerítéshez, megállt a so­főr mellett, s anélkül, hogy arra ránézett volna, odaszólt a lánynak: — Eridj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajka kissé nyitva maradt. Lesütöt­te a szemét. Lajin még jobban kivert a verí­ték. — Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés drót­hálóját, zsebre dugta a kezét, s kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyek­kel? Lujza felemelkedett a fűről, vé­gigsimított a selyemruháján, és előbb Lajira nézett, aztán a sofőr­re, kicsit elmosolyodott, de aztán megint Lajira tekintett, kihúzta magát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, az­tán visszament a teherautóhoz. Há­tul, az ütközőre lépve felmászott a platóra. Lujza akkor indult el, s mert tudta, hogy Laji is, meg a so­főr is figyelik, illegő, lassú lép­tekkel távolodott: időnként meg­rázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fütyörész- ni kezdett, előrejött a fészer sar­káig, megállt, felpillantott _a ko­csira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy a nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva leszedeget­te; a bogáncs kis, puha tüskéi be­letörtek a nadrág szövetébe. Kicsi­pegette mind, s megint felpillan­tott .ja kocsira. Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr meg várt így néhány pillanatig, aztán visz- szament a vízzel teli benzineshor­dóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillenve rákönyökölt. Folytatta a fütyörészést. A sofőr nem szerette, ha bele­szólnak a dolgaiba. Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locsolta, majd — hirtelen abbahagyta, megkerülte a teherautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak, keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat; megdörzscjlte .szőke borostáit, az állán. Elnevette ma­gát. — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenáll­ni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magya­rázott. — Ha hiszi, ha nem, szaki- kám, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A szaxofont fújni kell, a dobot ütni, a hegedűn cincogni... melyik milyen hang­szer. A vörös ember nem szólt sem­mit, feltekintett Lajira. A fiú ösz- szeszorított fogakkal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lök­te napszemüvegét. Folytatta: •** — Elég sok könyvet olvasok. Sok butaság van persze, de egyszer ta­láltam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hpsy a gyé­mánt az már igazán kemény anya­gú ásvány, de ha egyazon helyen sokáig hull rá .cseppekben a víz, csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap, és a raktár fél ol­dala meg a szigetelőpapírral borí­tott teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget. — A fenébe is! — mordult bosz- szúsan a sofőr —, én nem veszem a nőket semmibe'. — Belerúgott egy kavicsba; a kavics nekirepült a teherautó sárvédőjének, koppant. Utána csend lett. A sofőr azt vette észre, hogy ott áll előtte Laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Ve­lem viccelhet, nem baj. de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár — Hé! — kiáltott utána az egyik ember. — Hová mégy? A vörös hajú azt mondta: — Ne bánd, hadd menjen. A sofőr hökkenve állt, aztán ide­gesen felkacagott. — No nézzék! — mondta. — No nézzék!... A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta —.gye­rünk, fogjátok ezt a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte te­nyerét, és odament a három em­berhez. — Na, majd segítek. Az egyik, anélkül hogy hátrafor­dult volna, elhárította fél kézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját. Megkerülte a kocsit, és beült a kabinba. élre járt, kegyetlenül perzselt a nap. A so­főr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: Hó—hopp!. — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhaj­tották a kocsi oldalát, és beakasz­tották a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valaki odamegy hozzá, mint máskor, és szól: „Mehet,sza- kikám!” Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromkodott, rükvercbe kapcsolt. Olvan féktele­nül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekek­kel. Amint oldalt kipillantott az ab­lakon, látta, hogy az emberek a raktár' felé mennek, és egymást kínálják cigarettával. Varga Gyula: Minden ágon Az esti kocsmák kikötőiben pocsolyák Santiagói békebeli halakról mesélnek. Az esti kocsmák kikötőiben kibontja haját a magány. Hajótörött emlékeket ringat [a nyár. Termőre vágva az isten bokra. Asszony-szívekben szikesedve nyílhatnék-e minden ágon? Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents