Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. MÁJUS 1. — Ugyan, dehogy — tiltakozik a feleség. — Általában kéthavonta megyek csak. Igaz, naponta fél órváal korábban kelek hogy rendbe rakjam az arcom, meg a frizurám.' Mondják is olykor, milyen lehet a lakásunk, ha ennyit adok magamra. Tessék, nézzen körül: látható, ez nem egy gyors takarítás, hanem a rendszeres segítés eredménye; Hol én, hol a férjem az „ügyeletes”. Mikor melyikünk ér rá jobban, vagy kevésbé fáradt. Jó doldg, hogy számíthatok ebben is Bandira. Nagy Sándorék ismeretsége már kilenc éves. Afféle diákszerelemmel kezdődött a kapcsolat, és ma már hatéves házasok. Megérkeztek a trónörökösök is: Henrik hároméves. Paulina pedig kettő lesz. — Halun lakunk, Tisza- gyendán — kezdd a feleség, — A féltékenységet kizártuk az életünkből A házasság után én még tovább kézilab- dáztam, Sanyi meg focizott. Bíztunk egymásban, ennyi az egész. Rakosgattuk, kupor- gattuk a forintokat, és ma, hat év után a nyáron, remélem, már háztulajdonosok Régi május elsejék Akkor már , napok óta minden reggel menetgyakor- íat volt. Hét órakor sorakoztunk, aztán ki a főútra, s egy teljes órahosszát énekszóval végig a városon. Az első napokban a tornatanárnő még vezényelt, csattogott valami a kezében, Aztán már csak csendesen ment néhány tanárral a sor mellett. Egyszerre léptünk, fedeztünk. Az az igazság, hogy szívesen meneteltünk. A hosszú gyokarlatok után mindig felvonulás következett, s mi nagyon szerettük a felvonulást. Valahol a Gólya kocsma környékén gyülekeztünk, aztán énekszóval végig a főutcán, el a tanácsháza előtti dísztribünig. Ezek a felvonulások jó két-három órahosszáig tartottak. Akkor ki-ki elindult, hogy szülőjét, — annak volt a legjobb, aki mindkét szülőjét — megkeresse. A dolgozók ugyanis a gyárak, vállalatok jóvoltából a felvonulás után kaptak valamit. A sütőipar ropogós süteményeket, a Jármű szalámis zsömlét, a Cukorgyár pár virslit, a Papírgyár szép szendvicseket hozott a felvonulóinak ... Végignéztük a zászlókat, feliratokat, képeket, de legszívesebben az élőképekben gyönyörködtünk. A degeszhasú kapitalista (különben a valamikori aktív sportoló, „megizmosodva”) a kedvünkért újra a szájába vette a szivart, s gondosan számlálta a millpengőit, a kovács verte a vasat, haj, de rég volt. Délután bezzeg senki se kereste már a májust ünneplők, a majálisozók között a szüleit. Akkor már ötösével, hatosával indultunk a ligetbe, s az se volt furcsa, ha egy-egy lány, fiú csak kettesben elmaradt az együvé tartozóktól. A ligetben volt „minden”: körhinta és céllövölde, vattacukor és kisvasút, meg ilyen hinta, olyan hinta. És zöldbe borult a liget. Rettentő területeket bejártunk, mindent látni akartunk, az se volt baj, ha az embernek nem volt több a zsebében két-három forintnál. Elég volt, nem pénzt költeni mentünk a szabadba. A szabadtéri színpadokon mindig volt valami érdekes látnivaló. Tapsoltunk a társainknak is: ki a Tiszában, ki valamelyik kórusban egyszercsak előttünk állt, yagy táncolt az emelvényen. Mire visszaértünk a városba, a Kossuth téren már zakatoláshoz gyülekeztek a gyerekek, kisebbek, nagyobbak. És mi, középiskolások, máskor komolykodó „nagylányok, nagyfiúk” beálltunk a sorba. Legalább akkora két kör hnindig kialakult, mint a mostani nagy virágágyak a Kossuth téren. S az egésznapi járkálás, menetelés, sétálás, táncolás után este egy se panaszkodott, amikor gyalogosan hazaindultunk. Nem szorított cinő, és nem fájt a lábunk, a derekunk, nem voltunk fáradtak. Ma már nehéz megérteni, hogyan lehetett... Bár tizenévesen hogy is fáradhattunk volna el ■ ■. — sj — A „vihart kavart” kút kétóránként ad vizet kismamák számából. És abból, hogy mindent megkapok a központi iskolától, amire a tanításhoz szükségem van, a tévékészüléktől a különböző segédeszközökig. A bagimajori iskola létjo- - gosultságát Zsíros József kengyeli tanácselnök is megerősíti: — A körzetesítést a hatvanas években befejeztük, a feQsőtagozatos gyerekek azóta járnak át Kengyelre, és zavartalan utazásukról a VOLÁN nagyon előzékenyen, az órarendhez igazodva gondoskodik. Bagimajor hosszú távú jövőjét azonban nemcsak az bizonyítja, hogy az iskolára sokáig szükség lesz, hanem példám áz is, hogy három éve javítottuk a település ivóvízellátását, új kutat fúrattunk. Igaz, a kút, taikarékossági okok miatt csak kétóránként ad vizet, de az előző lajtos megoldásnál ez is jobb. Tavaly 217 méter vízvezetéket építettünk, ami előzménye egy hidroforos ivóvízrendszernek. Mára ugyan már elcsitultak az új artézi kút fúrása körüli vita hullámai, mégse érdektelen megemlíteni, mert jellemző, hogy 1978-ban alaposan megméretett a bagiséget azonban nem kell sokat agitálni. A maguk örömére vettek részt például a közeli Er- zsé bet-Liget csinosításában is. Hétköznap a nyugdíjasokon, gyesen levőkön és az éppen szabad idős vasutason kívül nehéz bárkit is találni a pár utcányi majorban. Nem a szélmalom Legtöbben a Tisza Cipőgyárba, mások a növény- olajgyárba vagy Szolnok üzemeinek valamelyikébe, kevesen pedig a kenlgyeli Dózsa Tsz-be járnak dolgozni. Bízvást vehetjük az ipari munkások településének a 432 lelket számláló majort. A „kétlakiság” persze nyilvánvaló hiszen minden házhoz legalább 400—600 négyszögöl kert tartozik, ahol ha a piacra nem is, de önmaguk konyhájára megterem a zöldség és a gyümölcs. Bagi méltóságos úr egykori majorjára tehát már régen nem a tollát vesztett, kopott szélmalom a jellemző... Bendó János Fotó; T. Katona László Valamit igazítani kell a címen: Bagi Gyula egykori majorjának legszembetűnőbb építménye ugyanis nem műemlék, „csak” ipari műemlék. És Zsíros József kengyeli tanácselnök szerint senki se tudjö, mi lesz a sorsa a vitorláját vesztett szélmalomnak: — öt évvel ezelőtt Nagy István szobrászművész vállalta, hogy afféle alkotóháznak és kiállítóteremnek berendezi. örültünk, hiszen „saját” képzőművésze lett volna Kengyel-Bagimaj árnak. Ment is egy daraibilg szépen minden, sokan látogatták volt a szobrászművész műtermét, nagyon is szerették az alkotásait. Olyannyira, hogy egyszer betörtek hozzá, és elloptak néhány szobrot. A művész megunta, és joggal, a sok zaklatást. Azóta bedeszkázva tartjuk a malom ablakait. Próbálkozott ugyan az áfész egy eszpresszó megnyitásával, de csak ráfizetett az üzletre. Szóval púp a szélmalom Bagimajor hátán. — És Bagimajor Kengyel hátán:..? — A hatvanas években még az volt. Nem is kívántuk fejleszteni, sőt azon voltunk, hogy visszafejlesz- szük, hadd költözzenek be az ottélők a községbe. Hat- vannyóloig építési engedélyt se adtunk, aztán, mive] az emberek, és nemcsak az idősek, nagyon ragaszkodtak a „majorhoz”, a megyei tanács döntése alapján egy leégett magtár helyét felparcelláztuk, és 1970-ig nyolc telek beépült. Azóta is évenként két-három építési enlgedélyt adunk ki a bogiaknak. Cselédek voltak Bagi Gyula földbirtokos egykori cselédei közül élnek még néhányan a „majorban”. Zsemlye János bácsi nagy- nehezen biceg elő élete párja hívására a főhajtásra kényszerítő alacsony ajtajú konyhából. A hetvenhat év alaposan megviselte, a görbebot elválaszthatatlan társa marad élete végéig. — Tizenkilencben költöztem a Bagi majorjára, negyvenötig voltam a cselédje, — mondja fátyolos hangón Zsemlye János. — Akkoriban hetven család lakott itt, akiknek egy része megszökött a háború elől. Akik maradtunk, a békében mindnyájan beléptünk a téeszcsébe. — A szélmalom ‘meddig dolgozott? — Negyvenöt után meghalt a molnár, Farsang János, aki már akkor öreg volt, mikor én idekerültem. Azóta nemigen ment a malom. De minek is menne avval a maradi szerkentyűiével ? — nevet döcögősen János bácsi. Láthatóan fárasztja a beszéd a legapróbb mozdulat is, mégse engedi magát lebeszélni arról, hogy a kapuig kísérje az idegeneket. — Ritka, nagyon ritka nálunk a vendég — nyújtja búcsúzásra reszket eg kezét, és a tekintetéből torokszorító keserűség árad. Munkások lakják Az dgyiik tanteremből üdítő gyerekzsivaly hallatszik. — Harminc gyerekem van — mondja a tanítónő, Kollár Lajosné. — A felsősök Kengyelre járnak, az alsósok azonban itt készülnek a felső tagozatra. Egy ideig még biztosan szükség lesz a bagimajori iskolára, legalábbis erre lehet következtetni a majoriak ragaszkodása és áldozatvállalása. A 'leckét a kengyeli tanács adta fel a bagiaknak. A 110 lakóháztulajdonosnak ugyanis három-háromezer forinttal hozzá kellett járulnia áz új kút fúrási költségeihez. Rögtönzött falugyűlést hívtak össze, ahol tizenheten nem szavazták meg a hozzájárulást. (E gyébként máig is tartoznak a kengyeli tanácsnak!) De olyan is akadt, akinek nem kellett volna fizetnie, mégis... Hajnal Sándor, a martfűi vasútáldomás váltókezelője nem érti az akadékoskodókat: — Nekem nem is küldtek felszólításit, mert az én hazám a Cseber-ér 67. szóm alatt van, tehát külterületinek számít. Csakhogy mi is a közös kútra járunk vízért, megbeszéltük a feleségemmel, befizetjük a háromezret. Hiszen minden baginak, így nekünk is létkérdés volt a jó ivóvíz, és nem háromezret, de többet is megért, hogy ha már lecövekeltünk Bagimajorban, jól érezzük magunkat. „Lakkozás” volna, ha azt állítaná valaki, hogy a „major” lakói mindenben az első szóra összefognak. így van ez a társadalmi munkával is, az alól is mentesítik néhányan magukat, a többLassan tizenhat esztendeje lesz, hogy az Ádám-házas- pár az anyakönyvvezető előtt kimondta a boldogító igent. Jószerével egy szál ruhában, párezer forint ösz- saekuporgatott „vagyonnal” vállalták a holtomaglant, holtodiglant. Laktak albérletben, ettek ebédre zsíroskenyeret — bár ma már Tiszafüreden lakástulajdonosok. A berendezés egyedi, sajátos, temérdek kétkezi munka, alkotó fantázia eredménye. — Bandi a kivitelező, én vagyok a tervező. Bármilyen térelválasztót, falidíszt, eíDö- szobadekoráciát, konyhai kellékeket megcsinál’, amit kigondolok — dicséri élete párját Irén. Persze, a „leltárhoz” mindenképpen hozzátartozik a két fiú: a tizenötéves András, és a tizenegy éves Zsolt is. A szép Lakáson és a gyerekeken kiviül Ádámékat úgy ismerik, mint akik nagyon szépen élnek. — Ma is tart a szerelem — veszi át a szót András —, és éppen ezért igyekszem Irén kedvében járni. Miután a gyárból fél három körül hazaérek, sűrűn betérek a zöldséges boltba. Segítek neki rakodni, hisién az üzlet egyszemélyes, és nehezek a ládák. — Mindez szépen hangzik, de azért 16 együtt töltött év nem kevés. Elnézést a tapintatlan kérdésért: mi mindenért lehet szerelmes a férjébe egy asszony ennyi idő után? Közös nevetés az első válasz. — Sokmindenért. Azért, hogy káromkodni még nem hallottam, és ugyanolyan vidám, mint. amikor udvarolt. Sűrűn meglep egy-egy szál virággal, és ez is jólesik. Meséli az egyik ismerősöm, hogy a férjének már zsibbad a feneke, annyit nézi a tévét, míg ő a követ súrolja, a konyhán rendet rak. vagy éppen takarít. Mi a házasságunk kezdetén tisztáztuk: neked is két kezed van, nékem is, mindketten dolgozunk, és ha azt akarod, hogy szép maradjak, segítened kell a házi munkában. — Megtanultam főaii is — dicsekszik András, — és férfi létemre nem esik le a korona a fejemről; ha a meleg vacsorát olykor én készítem, amikor ő késő este zárja az üzletet. — Bizonyára Irén sűrűn eljut fodrászhoz, koaneti- kushoz. tésnél sokkal fontosabbnak tartom az őszinteséget. 'Ezt kértem, ezt adtam, cserébe ezt kaptam. Sándor is közbeszól. — Én meg egy házias feleséget, aki két gyerekkel sem hanyagolja el magát. Nem diosekvéSkélppen sorolom, csak a rend kedvéért: nem iszom. nem dohányzóm, és a családomon, a munkámon kívül egyetlen hobbim a vadászat. Ebbe az alkalmi szórakozásba a féleségem kis rábeszélésre beleegyezett — néz örömmel élete párjára. — Nem akartaim egy olyan férjet, aki bús képpel jár-kel otthon. Még akkor is, ha a házépítésnél minden pénz számít, és a vadászat nem a legolcsóbb hobbi. A középmagas, bama hajú, zöld szemű menyasszony folytatja. .— Amikor Anti katona volt, előfordult, hogy hónapokig vártam rá. Nem jött, mert nem iöhetett. Bár hosz- szú volt az idő, kitartottunk egymás mellett. — A terveik, Kata? — Édes an yámékm ál lakunk, és onnan járunk dolgozni. Mindkettőnknek két testvére van, és mi is két gyereket szeretnénk. — Miért májusban tartják az esküvőt? — Talán mert ez a szerelem hónapja, és jobb az idő a lagzira. Nem utolsósorban azért mert a kapcsolatunk most érett meg a házasságra. D. Szabó Miklós lehetünk. Igaz, van egy csomó tartozásunk, de mégis csak a sajátunkban rakhatunk. — Igazi, nagy szerelem vólt. azt mondják az ismerősök. — Nemcsak volt, ma is az. — Ha összezördülnek? — Nevetve kibékülünk, hiszen én Sanyival akarom leélni az életem. Esküvő után néhány évig nem akartunk gyereket Amikor mindketten megbizonyosodtunk, hogy a viszony egy életre szól, jöttek az utódok. — Mi egy házasságban a megőrzött szerelem titka? — Általában nem tudom, csak a miénkről beszélhetek. Korábban Sanyi sokat segített itthon is, de amióta .a házat építi, érthető, kevesebb az ideje. De én a segí— Ez kompromisszum? — így is lehet nevezni, bár szerintem ez a jó házasság, a szerelem megőrzésének titkát Amit ő szeret, nekem is el kell fogadnom, és fordítva sem lehet másképp. Négyesi Katalin és Csörögi Antal még a tervezgetés időszakát éld. Kunhegyesen dolgoznak és május 2-án tartják esküvőjüket. Mitagadás, ez is kölcsönös, nagy szerelem. Tóni sorolja is a miérteket. — Másfél éve ismerem Katát, és rögtön megszerettem. Éreztem, nekem ilyen lány kell... Kedves, szép, házias, határozott, jóval határozot- tab, mimt én. A SZERELEMRŐL A SZERELEM HÓNAPJÁBAN Vallomások a „titokról”
