Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

1981. MÁJUS 31.

Irodalom, művészet

9

Számunk anyagát az ünnepi könyvhét kiadványaiból válogattuk. Az illusztrációk Bokros Júlia kerámiái.

Összeállította: Rékasy Ildikó

A féllábú Kertész szabóról úgy tudták a Kiskörben, hogy kint, Franciaországban sakkmesteri címet szerzett — ez az értesülés a lehető leghitelesebb forrásból eredt: maga Kertész mondta.

Délután öt óra felé Kertész bezárta a szabómühelyét, gondosan áttörölte a cipőjét — műlábán is fekete magas szárú cipőt viselt —, aztán kezében az összetekert sakkvászonnal és a figurákat tartalmazó zacskóval megjelent a betonból öntött padoknál. Pénzbe játszott, kontrával, rekontrával, mint a • kártyások.

Kertész végigverte a kisebb tért menőket: „Morphy”-t, a közér- test, „Fötisztelendő”-t, a nyomdászt, aki táskájában egy feszüle- ■ tét és egy sakktáblát hordott, í mégis osztatlan megdöbbenést kel- | tett, amikor bejelentette, hogy szívesen játszana a Kulich Gyula tér koronázatlan sakk-királyával, a Vak Frédivel. A kibicek között egy sem akadt, aki a legkisebb esélyt E is adta volna Kertésznek. Frédi már a háború előtt főtorna játékos ? volt, és mint rikkancs, a ^Lapterjesztők” sakkcsapatának első táb- u Iáján játszott.

Frédi megkapta a kihívást, már l a következő napokban megjelent ‘ a Kiskörben. Kertész épp játszott , valakivel, Frédi vastag szemüvege mögül egy pillantást vetett az állásra :

— Maga szeret sakkozni?

— Igen.

— Akkor miért nem tanul meg? Kertész nem vitatkozott, tudta,

hozzátartozik Frédi taktikájához, hogy gorombaságaival megpróbálja felbosszantani az ellenfeleket. Átültek egy másik asztalhoz és Kertész felállította a készletet, senkinek sem tűnt fel, hogy egy sakk- vászon helyett kettőt fektetett egymásra.

— Miibe játsszunk? Tíz forintba?

— Tíz forintba?! Mi az: kimenő van a szegényházból? Száz forint az alap, kontra-rekontrával. De csak egy partit játszok magával.

— Miért csak egyet?

— Mert nem akarom rontani a formámat. Nem jó. ha az ember hozzászokik a könnyű győzelmekhez.

— A nyitás jogát Kertész udvariasan átengedte Frédinek, aki Evans kapitány romantikus csel játékát választotta. Meghúzta b4-et és összedörzsölte a kezét.

— Ha akarsz egy aforizmát, csókold meg a farom izmát! —< mondta ez a közönséges ember.

Kertész leütötte a felkínált gyalogot :

— Ráztam a Kohnt.

— Mit csinált?

— Kontráztam — jelentette be Kertész, és öngyújtóját a vászon mellé tette, hogy a partner később ne tagadhassa le a kontrát.

Vak Frédi meglepődve felnézett ez a mondás annyit ielentett, hogy Kertésznek mostmár mindenképpen nyernie kellett, döntetlenné! is Frédi kapja a pénzt —, aztán vállat vont.

— Kontra? Éljen aki mondta.

Frédi rágyújtott, cigarettáját a feje fölé emelte és leverte róla a hamut, feje búbján nemsokára szürke kupac gyűlt össze. A cseljáték szellemében Frédi a királyszárnyon támadott, de Kertész a francia mester pontosan és higgadtan védekezett: visszaadta a cselgyallogot, ezen az áron sorra lecserélte a tiszteket. Az állás leegyszerűsödött, a két királyon kívül csak egy-egy szabad gyalog maradt a táblán, de Frédinek így is nyernie kellett, mert az ő gyaKertész rábeszélte egy sportöltönyre két nadrággal.

Az 1950-es években Kertész nemcsak szabás-varrással foglalkozott, műhelylakása előtt gyakran megálltak a téren idegenül mozgó, jól öltözött férfiak, teherautó-sofőrök, kései vonattal érkező parasztasszonyok és mindannyian csomagokat hoztak, vagy csomagokat vittek.

Az egész országban sehol sem lehetett anilinfestéket kapni, mert a lezárt nyugati határon már évek óta nem jött át egy doboz sem; elterjedt a híre, hogy Kertész tud szerezni, de bizalommal fordulhat hozzá az is. aki szacharint, nyakkendőt, vagy akár füsMoldova György:

A FRANCIA MESTER

Történetek Kertész úrról

lógja előbbre járt, hamarabb elér, hette a nyolcadik sort, hol vezérré változhat át és eldöntheti a játszmát. Vak Frédi összedörzsölte a kezét.

— Kelkáposzta túróval — jövök már a fúróval! Rokonira! — és maga mellé tette az öngyújtót, de Kertész azonnal visszahúzta:

— Szubkontra!

Ez a mondás százforintos alapon már nyolcszázat ielentett. Vak Frédi értetlenül nézett előbb a táblára, aztán Kertészre; nem mert fellebbezni, tolt egyet a gyalogon.

Kertész jobb kézzel lépett, bal kezével pedig az egymásra fektetett két sakkvászon közül alig észrevehetően maga felé húzta az alsót; a hosszanti mezők száma nyolcról kilencre növekedett, Vak Frédi gyalogja egy mezővel távolabb került az átváltozástól. A rövidlátó főtornajátékos nem vette észre a trükköt, pedig már derékig előre kellett hajolnia az asztalon. A nézők látták, de a Kiskör íratlan törvényei szerint senki nem szólhatott.

Kertész még kettőt rántott az alsó vásznon, ennyi elég volt hozzá, hogy az ő gvalogja érjen be hamarabb és bemattolja Frédi királyát. Mikor nyert, sietve összedobta a figurákat és a vásznakat, elvette Frédi pénzét, aztán szivarra gyújtott.

— Még kint, Franciaországban doktor Aljechin ellen nyertem egy ilyen partit —■ ha az urak nem tudnák, akkoriban ő volt a világbajnok ...

I lll.l ]

A Kiskörben mindenki elismerte, hogy a féllábú Kertész szabónak kilenc srófra jár az esze Egyszer bement a boltjába egy gyászoló asszony, fekete ruhát akart venni, amiben majd eltemetik a férjét —

tölt sonkát akart, csupa akkortájt hozzáférhetetlen árut

A feketebolt több mint egy évig virágzott, akkor Kertész úr egyik szállítója berúgott, és a bárban egv aranyrúddal akarta kifizetni a pezsgőjét, az üzletvezető kihívta a rendőrséget, az egész szervezet összeomlott, és még azon az éjszakán Kertész műhelye előtt is megállt a nagy fekete Volga.

A nyomozók legnagyobb csodálkozásukra sem pénzt, sem eldugott árut nem találtak a műhelyben. Kertész nem mai mákos volt, a nap minden órájában számított a lebukásra. A féllábú szabót letartóztatták és bevitték a gazdasági rendőrségre, hosszú hetekig vallatták, de Kertész csak annyit mondott: utoljára akkor látott

aranyat, mikor a szomszéd felesége átjött hozzá — azt ugyanis Weisz Aranynak hívják

Végül a detektívek fáradtak bele a küzdelembe, átadták Kertészt az osztály legrettegettebb vallató emberének, Csizmás Kandúrnak. Kandúr egyetlen, de ellenállhatatlan módszert szokott alkalmazni: nehéz, vasalt bilgeri csizmájával rálépett az áldozat lábára, és kilencven, száz kilójává] néhányszor ugrált rajta; ez a kezelés a legmakacsabb hallgatást is megtörte.

Kertész cedlatársaltól már előzetesen tájékozódott Kandúr stílusáról, rezzenéstélen arccal vette tudomásul hogy őhozzá került. A szabó leült a székre, és nyugodt mozdulattal előrenyújtotta a műlábát. Kandúr kéjes mosollyal rátiport, Kertész torokból, de visszafojtott hangon sziszegett néhányat. Kandúr megdöbbenve nézett rá, üvöltéshez, könnyekhez szokott, most már mind a két csizmájával ráugrott a szabó lábafejére, Kertész úgy gondolta, mindenképpen illendő. hogy megeresszen egy rövi- debb jajgatást, de többet nem, mert a vallató vérszemet kap.

Egyórányi kihallgatás után, miikor a teljesen kimerült Kandúrt

két beosztottja támogatta ki a szobájából, a szabót, mint végképp reménytelen esetet, elengedték. Kertész kint, a kapitányság előtt megállt, táskájából egy rongyot vett elő és bosszús arccal, de gondosan fényesíteni kezdte összetiport cipőjét.

Kertész nős ember volt, de meglehetősen rosszul élt a feleségével. Házasságuk elején az asszony állandóan féltékenykedett rá, minden reggel egy női kombinét kötözőt tfel rá az ing alá — abban reménykedett, hogy Kertész így sehol sem mer levetkőzni napközben, esténként pedig minden csomót végigallenőrzött a kombinén. Később is folyton nyomozott utána, minden fillérről elszámoltatta, ha egy félórát elmaradt, már telefonált a mentőkhöz a rendőrségre, a tűzoltókhoz.

Kertész hamar belefáradt, ajánlotta, hogy váljanak el, de az asz- szony csak úgy egyezett volna bele, ha neki marad a lakás, teljes berendezéssel együtt, sőt havi apanázst is követelt — ezt Kertész mindenképpen soknak találta. A házaspár évekig ólt együtt a közös lakásban gyűlölködve és keresve az alkalmat, hogy kimarhassa a másikat.

1956 novemberében osztatlan megdöbbenést keltett a Kiskörben, hogy Kertész eltűnt; hamarosan kiderült, hogy disszidált. Egy Bécs_ bői érkező sofőr üzenetet hozott tőié, Kertész azt tudatta a felesé* gével, hogy találkozott régi üzletfeleivel, behajtotta kintlevőségeit, és már megalapozta az egzisztenciáját, de nagyon magányos, kö_ nyörgött az asszonynak hogy menjen utána; azt ígérte: tejben- vajban fogja füröszteni. A sofőr vállalta, hogy az asszonyt átsegíti a határon.

Hosszú töprengés után Kertészné úgy döntött, hogy megéri; becsomagolt, lezárta a lakást, és elindult a sofőrrel — mép aznap éjszaka átjutott a határon.

Másnap reggel Kertész kissé borostásan, de makulátlanul ragyogó cipőben megjelent a Kiskör fái alatt, egy ismerős lakatost keresett, megkérte, hogy szereljen új zárat a lakás ajtajára. Az emberek hüledezve néztek rá:

— Hát maga nem disszidált, Kertész úr?

— Én, kérem? Kispesten töltöttem néhány napot a barátaimnál, de minden percemről el tudok számolni. Sajnos szegény feleségem megszédült, elkapta a kalandvágy, és lelépett, hűtlenné vált szocialista rendszerünkhöz; ha esetleg visszajönne, természetesen pem fogadom be a lakásomba, és a független magyar bíróság nekem fog igazat adni. — Kertész alig titkolva elégedettségét, elmosolyodott. — Egyébként csak annyit akarok még mondani az uraknak, hogy a buta ember rosszabb, mint a halott.

Császár István:

Az egész életemre kiható első szerelmet

az határozta- hogy akkorában anyám

|| ^ Q takarítani járt. Űri házakhoz, többek között Trommelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf, a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazat, mert anélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet.

Tehát anyám takarítani járt, Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk.

Hat-hét éves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam.

Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanu] bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám a belső szobában dolgozott. Egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam, és néztem, mert azt hittem, játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba.

Aztán bejött egy velem egykorú kislány. Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit.

Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt, és földöntúli an tiszta és kedves és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szögdécselve mutatta meg. A kertet is. A vécét is, ahol csodálatos minőségű fehér piapírok voltak, egy dobozban.

— Vegyél ki egy papírt —mondtam.

Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki. mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem.

Aznap elhasználtuk a vécépapírok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bohóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc.

Trommel ‘ Babyka ' úgy leste minden művem megszületését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat.

És természetesen ő is belém szeretett.

Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő.

Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy

módjával használjam az egészség- ügyi papírt. És adott egy almát.

Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a' magam határtalan birodalmába.

Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő-hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az 'udvarba.

A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk egy foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy kis harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alattDe ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni, és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük.

De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is tú] volt egy alacsony kerítés, amögött pedig,

kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsa, akinek ha lekiáltottunk, kijött a háza elé, és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncát.

Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal:. Az én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének.

Rögtön a szemétdomb félé vezettem. Kézen fogva mentünk, ö fehér harisnyában és fekete lakk- cipőben. én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgyhogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban.

— Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk.

— Szemét — mondta.

— Idenézz — kiáltottam vidáman, és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot Szemem- szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem.

— Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka.

Ledobtam a lábast, és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam.

— Gyere most olyat mutat«*, amilyet nem láttál!

Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz.

Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon.

Trommel Babyka megállt.

— Na gyere! — mondtam.

— Nem akarok — mondta Babyka.

— Meglátod, milyen érdekes lesz.

— Nem érdekel.

Elengedtem a kezét, és osodálkozva néztem rá.

— Már fáradt vagyak. És itt minden olyan piszkos — mondta Babyka.

— Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam, és előreléptem néhányat.

— Nem megyek — mondta Babyka, és visszafordult.

Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem és nem volt mit mondanom.

Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon té- pelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén levő villába, és elszaladni. De hát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az.

ősszel1, amikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke, Bocskai - kabát volt, az akkori divat szerint. Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Babykáék lakásának szagát és Babyka arcának illatát.

Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt.

Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelemből.