Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-11 / 85. szám
1981. ÁPRILIS 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hétvégi hívogató Ma és holnap a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ színháztermében tartják az ipari szövetkezetek területi kórustalálkozóját. Ma 18 órától az adonyi Gyöngyvirág kamarakórus, a Szamosmenti Ruhaipari Szövetkezet lánykara, (Fehérgyarmat), a szegedi ipari szövetkezet vegyeekara, a kecskeméti ipari szövetkezet Kodály kórusa, a dél-balatoni HISZ Kodály női kara mutatja be műsorát. Holnap fél 11-től a mezőtúri dalkör, a debreceni Monteverdi kórus, a budapesti Vénusz Szövetkezet Cantemus kamarakórusa, a mohácsi vegyeskar és a Jászberényi Palotásy János vegyeskar lép a közönség elé. A túrkevei művelődési ház balettiskolájának növendékei a Hófehérke című mesebalettel készülnek az idei vizsgára. Képünk a próbán készült Mivel tölti a szabad idejét? Az ingázó gépírónő Kerekes Magdolnával, a megyei statisztikai hivatal gépírónőjével nehéz volt a találkozást összehozni: azért mert munkahelyéről a Verseghy Ferenc Gimnáziumba rohan, ahol a dolgozók középiskolájának második osztályát végzi. A Rákóczifalván élő lány számára ezért a hétfő, a szerda és a péntek fölöttébb zsúfolt. Az iskolából kijövet ugyanis buszozik még egy sort, s bizony fél tíz is elmúlik sokszor, amikor lenyomja otthon a kiskapu kilincsét. De a közbeeső napokon sem unatkozik: készül a másnapi órákra, s emellett szakítania kell időt a szabóra is, a fodrászra is, a televízióra is. Végül abban állapodtunk meg: majd a tavaszi szünetben több lesz a szabad idő. majd akkor beszélgetünk. — Egy hét nem nagy idő: mire használja? — Ügy terveztem, hogy nagyokat alszom, s többet foglalkozom az ötödik osztályos hugicámmal is. — Hogyan váltja ezt valóra? — A múlt vasárnap együtt mentünk például biciklitúrára. Apu dolgozott, anyu megfőzte az ebédet, utána közösen rendbe tettük a konyhát, a szobát, aztán mind a hárman kerékpárra ültünk és elgurigáztunk a Tisza-partra. Sétáltunk, levegőztünk, beszélgettünk. És a jövő vasárnapomat megint a hugival töltöm. Az osztálytársaival együtt elutazik ugyanis Budapestre, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban megnézzék a szovjet jégrevüt, és mint őrsi barát, velük tartok én is. — Hogyan lett maga „őrsi barát”? — Egy délután bementem a régi iskolámba megnézni, hogy mit változott azóta, amióta én kinőttem a padjait. Jó alkalom volt erre a hugiék őrsi foglalkozása: őt kísértem el. Aztán, ha már ott voltam, elbeszélgettem a gyerekekkel, s akkor született meg az ötlet: legyek én az őrs barátja. Régi szokás ez: a szülők, a testvérek, sőt, a nagyszülők köréből barátot választanak a pajtások, akik aztán elkísérik őket a nagyobb túrákra, s egyéb módon is segítik őket. — Tehát utazni fog. Demi lesz a nagy alvásokkal? — Azt hiszem, azt el kell halasztanom későbbre, mondjuk a nyárra. Tegnap is éjfélkor feküdtem le; megfogadtam ugyan, hogy tankönyvet nem veszek kézbe a szünet ideje alatt, de végül meggondoltam magam. Szünet után jönnek majd a nagy évvégi ismétlések, s csak nem ártana átnézni a tananyagot. Legalábbis azokból a tárgyakból, amelyeket év közben hanyagoltam kissé. — Van ilyen? — Sajnos. A matematikát nem szeretem a sok képlet — a fizikát a sok definíció —, a történelmet pedig a sok évszám miatt. Ügyhogy esténként igyekszem pótolni a mulasztásaimat. Tegnap este is így volt, és közben — pi- hentetőül — olvasni kezdtem Petőfinek Az apostol című verses művét. Annyira megkapott, hogy nem bírtam letenni addig, amíg a végére nem értem. — Nagyon szorgalmas. Vajon milyen cél érdekében? — Hm ... nehezet kérdezett. Az igazság az, hogy két évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a tanulást, még nagy terveket szőttem: leérettségizem és jelentkezek valamelyik egyetemre. De ez a nagy cél kezd fakulni, kezd egyre bizonyt^Janabbá válni. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy elküldöm majd a jelentkezési lapomat ide vagy oda. A szorgalmam viszont Most alakult Oktatáskutató intézet Oktatáskutató intézet létesült a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Központ és a Magyar Tudományos Akadémia pedagógiai kutatócsoportjának összevonása révén. A művelődési miniszter utasítása szerint az új intézet feladata többek között, hogy vizsgálja: a gazdaságban, a társadalomban, a demográfiai, a települési viszonyokban végbe menő változások milyen követelményeket támasztanak az oktatási -képzési rendszerrel szemben, Milyen változások szükségesek az iskolarendszer szerkezetében, tárgyi és személyi feltételeinek fejlesztésében, a pedagógiai munka tartalmában. Elemzi majd azt is, hogy az oktatási-képzési rendszer miként hat vissza’ a társadalmi, gazdasági folyamatokra, milyen tendenciák érvényesülését segíti elő vagy gátolja. nem csökkent, és ennek több oka is van. Az egyik a húgom, aki a legutóbbi időkig kitűnő tanuló volt, de mostanában kezd lezserebbé, iie- lyenként már-már hanyaggá válni. Meg sem pirongathat- nám például egy rosszabb jegy miatt, ha az enyémek ugyanakkor nem jobbak, mert hamar azt mondaná: te csak a saját portád előtt söprögessél! Szóval, a példa- mutatás. Aztán ... mondjam, ne mondjam?... — Ha már belekezdett... — Tudja, közben megkedveltem a gimnáziumot. Ami szorosan összefügg azzal, hogy más dolgokból viszont kiábrándultam. Vagy egyszerűen bele se szerettem. A hozzám hasonló korú lányok például odáig vannak a diszkóért. Én viszont nem érzem ott jól magam. Se ott. ahol a Beatrice együttes játszik, s a csövesek kapkodják egymás kezéből a literes üveget, se a Pelikán bárjában, ahol a digók riszál- ják magukat. A gimnáziumban viszont van néhány fiú, aki végigdolgozza a napot mint villanyszerelő, vagy műbútorasztalos, s utána jön az iskolába, aztán izgul, hogy mi lesz, mert tíz oldalt nem nézett át ebből vagy abból az anyagból. Nekem nagyon tetszenek ilyenkor: látom, hogy céljuk van. amit el ''karnak érni, s hogv ennek érdekében tudnak áldozatot hozni. S tudnak örülni. ha sikerül valami, mondjuk egv dolgozat. Az ő társaságuk valami olyan erőt ad nekem, amire a hitem szerint nagy. szüksége van minden fiatalnak, minden embernek. — káposztás — Játék és tanulás Szolnok adott otthont kedden és szerdán a pedagógus bábcsoportok második országos találkozójának. A kétnapos rendezvényen a szekszárdi, a veszprémi, a kaposvári, az ajkai, a kecskeméti, a nagykanizsai és a törökszentmiklósi csoport mutatta be műsorát. Emellett szakmai tanácskozásokat, valamint gyakorlati foglalkozásokat tartottak, óvodásoknak, alsótagozatos gyerekeknek, a a báb- és maszkkészítési bemutatón pedig megismerkedhettek a legegyszerűbb mesefigurák összeállításának módszereivel. Az ügyes kezek munkája nyomán percek alatt megelevenedtek a gesztenyéből, háncsból, cirokból, fából készült állatok, mesehősök, akár azonnal a paraván fölé állhatták volna. A találkozó főszereplői mégsem a bábok, a játékok voltak, hanem a gyerekek, az óvodások, a kisdiákok. Minden előadás értük szólt, A játék igen fontos szerepet tölt be az ember életében. A kisgyerek a játékain keresztül kezd megismerkedni a világgal, s később is maradandóbb marad a játékkal, játékosan megszerzett tudás, hiszen élmény kötődik hozzá. Az iskolából mégis mintha száműzték volna a játékot, legalábbis ami a tan- órát illeti. A pedagógusok egy része elmarasztalja az óvodát mondván: „nem készíti fel a hatéveseket arra, hogy negyvenöt percet üljenek, figyeljenek”. Holott ez nem is feladata az óvodának, az iskolai oktató-nevelő munka módszereinek kell alkalmazkodnia a hatévesek életkori sajátosságaihoz. A játszva tanítás nem azt jelenti, hogy a tanulás helyett játsz- szanak a kisdiákok, hanem oldottabb, könnyedebb formában sajátítják el a tananyagot. A játékhoz szokott kisgyerek azzal, hogy átlépi az iskola küszöbét, nem válhat egy csapásra csupa figyelő, ismereteket befogadó tanulóvá. Nemcsak fiziológiai, pszichológiai képtelenség lenne ez, hanem igen károsan hatna a személyiség fejlődésére is. Hiszen mennyivel szegényebb, boldogtalanabb az, aki elfelejtett vagy. jneg sem tanult játszani. A kétnapos találkozó résztvevőinek bemutatói. vitái egyértelműen igazolták, hogy a játékos módszereknek, a báboknak helyük van a tanítási órán is, s nemcsak lazításként, pihentetőként, hanem mint az oktatás-nevelés szerves része. A játék nem hiányozhat a nevelői módszerek kelléktárából, hiszen jobban lekötik a kisdiákok figyelmét, mint a puszta szó élménnyé válik általuk a tanulás, az ismeretszerzés. S aligha lehet másként ugyanezt elérni a hatéves gyerekekkel. T. G. A költészet napja EBBEN az esztendőben Magyarország és a világ tiszteletadó emlékezéssel és a legnagyobbakat megillető, méltó elismeréssel fordul Bartók művészete felé. Ma, a költészet ünnepnapján szellemének, műveinek meg- idézése mellett az a benső em béri -művészi rokonijáé ia tapinthatóbbá válik a számunkra, ami az ő eszmevilágát, szabadság- és humánumeszményét egybekapcsolja századunk magyar lírájában Ady, József Attila és lég- méltóbb utódai,i< művének üzenetével is- Szerves folytonosság ez. amit szellemiségük egyik költő-örököse, Nagy László így ismert föl Bartókról szólva: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila”. Ma, a magyar költészet ünnepén — József Attila születésnapján — érdemes erre is gondolva töprengeni ködtészértről, jelenről, felelősségről. Bizonyos, hogy az információk befogadhatatlan áradatában, a fokozódó szóinfláció és az eluralkodó vers- dömping korában volna? élég ok csak a veszélyekre figyelni, vagy rezignáltan figyelni a kiüresedések, a hitelvesztések kínzó sodrását, netán csupán megállapítani a költészet iránti igények visszaszorulását. Ha ma mégsem elsősorban ezen tűnődünk, nem az ünneprontás elkerülését, hanem magát a költészetet, az iránta élő eleven és széles érdeklődést. a költészet létező társadalmi hatását érezzük fontosnak. Mert van európai, világrangú költészetünk, vannak költőink, akik a magyar líra többszázados hagyományának máig töretlen folyamatában gyakorolják a szó hatalmát, vállalják a jelenlét felelősségét, őrzik a közös vállalkozások gondját, alakítva szemléletünket és önismeretünket. A költészet ma is társadalmi ügy, és nemcsak közösségi eredete, hanem hatásának mértéke miatt is. Mit tehet ma közösségéért a költő? — kérdezhetjük Szilágyi Domokossal, akinek „sóhaja vers, indulata magasság; sóhaja reménység, indulata költemény”. Azt, amit történelmünk valamennyi korszakában fölvállalt a líra: hozzátéve önmagát a környező világhoz, egyén és közösség természetes egységében megközelítette és kifejezte a gondot, lehetőséget és a beteljesülést vagy a hiányt; példát és modellt adva e megszólalás befogadóinak. Hogy ismét Szilágyi Domokost idézzük: „csak így, csak így indíthatom /önmagamat felétek útra; /viszonylag boldog lehetek, fs elégedett: hogy tehetek, /hogy eme gyönyörű kínomnak élhetek, s hogy tiértetek /láthatok én és érthetek /s ti érettem...” A költészet nemcsak esz- tétikaii értelemben lehetőség; hordozója a magasabb er- kölcsiségnek, a jelen felelősségének is, esély a szó ba vetett hitek megvalósulására is. Ha van valódi ítélet a költészetről, az alkotóról: az maga a vers, a kimondott szó. Ha meghal- lójától független is az a körülmény, hogy maga az ember hol született, a költészetnek nagy a felelőssége abban, hogy érzi-e igazán. A KÖLTÉSZET NAPJÁN — évfordulóktól függetlenül is — köszöntjük a költeményt és létrehozóit, akiknek hivatásuk a szóval bánni: odaadás és felelősség. Csapody Miklós IBeszédmüvdés I Hanglejtés és szünet Az ókori jós tudta, mit akar elérni hírhedt jövendölésével: „Élve... nem.-, halva ... térsz .. • visz- sza... a csatából”. A monoton szavak a kellő szünet és hangmagasságbeli változások mellőzésével két egymásnak ellentmondó értelmezést tesznek lehetővé- „Élve nem, halva...” és „Élve, nem halva...” Mindennapjainkban nem vagyunk ilyen súlyos kétértelműségeknek kitéve, de a tagolatlan vagy helytelenül tagolt közlések egyre több bosszúságot, gyakran keileISKOLAMESE Jónéhány dolgot nem lehet az életben észérvekkel megmagyarázni, és azt hiszem, felesleges is. Én ezt akkor érzem igazán, amikor betoppanok abba az L-alakú, régi kunhegyesi épületbe, amelyet emberöltőkön keresztül református eleminek neveztek, de mi már Kossuth úti Általános Iskolának hívtunk. Ritkuló látogatásaim során, ha tehetem, órák közben érkezem. Nesztelenül lépkedem a folyosón a hetedik ajtóig, ahová egykor kézenfogva édesanyám vezetett. Itt, ebben a tágas teremben sajátítottam el harmincegyné- hány éve a betűvetést, a számolás elemeit. Ma sem értem: első tanítóm, Móricz Béla hogyan tudott sokad- magunkat megtanítani év végére folyékonyan olvasni. Elvégre harmincnyolcán rugaszkodtunk abban az osztályban a tudományok világának! Fura dolog: de nekem az ajtókról nevek, arcok villannak fel: Tóth György, dr. Nagy Sándorné, Varga István, Horváth Győző, Göb- lyös Sándorné, Fabó Zsigmondné. Nevelők, akik közül már néhányan abban a kemény, kun földben pihennek, amelyből vétettek. Tanítók, akikkel ha. találkozom, tompuló szemekkel fürkészik az arcom: ki is vagy te fiam? Nicsak, megvan még ez a régi. öreg ajtó is a bejárattól balra! Akkor szürke színt viselt, ma talpig zöldbe öltözött. Itt tartottam életem legelső óráját az alsó tagozat negyedik osztályában. A sors úgy hozta, hogy húszévesen visszatértem legelső iskolámba. Csak éppen már nem a padokba, hanem a katedra másik oldalára. Nem tudom, milyen pedagógus voltam, és azt gondolom",~ezt nem az én dolgom eldön- , teni. Éreztem viszont, hogy szeretnek a gyerekek, hiszen én is szerettem ezeket a szókimondó. nyers, nyakas, kun fiúkat, lányokat. Hogyne nőttek volna a szívemhez, hiszen közülük kerültem ki! Szép korszak volt: messziről köszöntött a csillogó gyermekszemek hálója, mindenkit ismertem, és mindenki ismert. Az idő múlását csak akkor érzékeltem igazán, amikor legelső tanítványaim közül páran már velem tanítottak, így rohant el tizenöt év, és 1977-ben másodszor búcsúztam az ódon falaktól, az ezernyi emléktől, az életem egy érdekes szakaszától, a sok-sok kedves gyermekarctól. Csengetnek, eddig érek gondolataimban. Vad csikóként tódulnak a tízéves forma kisfiúk és kislányok az udvarra. Néhányan meghök- kenve rám tekintenek. pár félénk csókolom is üdvözöl. Mások összesúgnak, búgnak a hátam mögött: ki lehet ez az ember, honnan jött. mit akar? Egy vékony fiúhang csendesen megjegyzi: szemüvege is van. biztosan valami szakfelügyelő. Te, milyen óránk is lesz? D. Szabó Miklós metleji félreértéseket okoznak. A vessző és a pont az írás jelei, a hanglejtés a hangosított szöveg, a beszéd hangmagasságbeli változásainak neve. Általában a mondat hanglejtéséről vagy dallamvonaláról szokás beszélni. A „hanglejtés” igen szerencsés elnevezés, arra emlékeztet, hogy a magyarban alapvetően „lejt”, mélyül a dallamvonal- Azaz a mondat vége négy-öt hanggal mélyebben hangzik, mint az előző egységek — még a kérdésekben is! Ez az egyik szabályszerűség. A másik pedig — ez ellen vétett a jós — az írásban vesszővel jelölt határt a beszédben szünettel és a hang felemelésével érzékeltetjük. Romlatlan nyelvérzékű magyar ember számára ez így természetes, így kellemes és így értelmes. Aki máskéDp teszi, az nem tisztázta, hogy mi is a közlendője, vagy valamilyen oknál fogva rossz példát követ. Talán X sportriportert utánozza, aki több mondatot egybemaszatol szünet és a hang leejtése nélkül. Vagy Y lemezlovast, akinek nagyon megtetszett az „angolos” intonáció: a felkapott mondatvég, az egyszuszira ledarált s így értelmetlenné vált mondatsorozat. A modorosság rendkívül ragályos! A régi tanítók nem' kizá - rólagos érvényű, de egyszerű, s alapvetően igaz jó tanácsán igyékszem érzékeltetni a helyes hangosítást: Vesszőnél vigyük fél a hangot, pontnál vigyük le. Megfelelő hosszúságú szünetek nélkül nincs' értelmes beszéd. Doboss Gyula ''főiskolai docens
