Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
8 , Irodalom» művészet 1981. ÁPRILIS 26. Ö mikor Lázár odaérkezett, már örég délután volt. Csak egy pillantást vetett a betonlapokból összerótt, befejezetlen, kilenc emeletnyi tömbre, mely három oldalról súlyosan ölelte körül a kis teret, s emlékeiből egyszerre ki röppentek az apró, meghitt, kertes házak. Azt gondolta: „Valahol itt kell lennie az én lakásomnak”. Beóvakodott a lépcsőházi ajtónyí- lás tátongó négyszögébe, s önkéntelenül is nagy lélegzetet vett, mintha egyetlen szusszal, akarná kibírni a kilencedik emeletig. „Valahol a kilencediken lesz az én lakásom”, azt gondolta, s a még szinte alaktalan lépcsőkön elindult fölfelé, talpa alatt meg-meg- csúszott a oementtörmélék. Az itt is, ott is tátongó nyílások; —• majdani ajtók helye — között mintha az alkonyi szellő eltévedt volna. Fel-felboly gatta a lépcsöhá- zak porát. A huzat cementszagú volt itt. Lázár egyre fönnebb jutott, s olyan egyforma volt mindenütt ez a betonvilág, mintha má,r órák óta a rideg falak között tévelyeg- ne. A még szigeteletlen sarkoknál elkarcsüsodott a légvonat, olykor nyögésszerű hangok is hallatszottak : már-már emberi hangok, pedig életnek sehol nem volt nyoma, ez látszott a fal mentén ál- lingáló szerszámokon is, melyeket mintha örökre ott feledtek volna. Lázár, amint egyre fennebb ért, fázni kezdett a négy világtáj kereszthuzatában. s minden fordulód nál attól tartott, hogy belezuhan valami alattomosan tátongó nyílásba. Aztán falérkezett a kilencedikre. Ezt onnét tudta, hogy már nem volt fedél a feje fölött, csak az időközben egyhangú sötétkékre váltó ég négyszöge. Lázár nézte azt a hégyszögnyi eget. Azt gondolta: „NégysziJglet ég”, és semmi mást. „Valahol itt kell lennie a lakásomnak”, azt gondolta később, miközben a lépcsőházban lézengett, aztán lenézett a tér üres, kihalt négyzetére, s egyszerre mindennek megnőtték az arányai. Betért a keskeny, hosszú folyosóra, mely szintén fedetlen volt még, a betonlap szegélyén pedig összevissza görbült, égnek meredő vaskacsok nyúltak fel, mintha az ég kihasított darabját karcolnák. Lázár eleinte izgatottan kukkantott be mindenik nyMson. „Ez lesz az enyém... Vagy ez... De nem, hanem • ez ...” — gondolta, ám a negyedik vagy ötödik után alábbhagyott izgalma, s végül már unta az egézet, hiszen mindenik lakrész egyforma volt: igarzonlakások ismétlődő sora, vasbeton-dobozok a végtelenségig. Ha felnézett, mindenik négyszögben egy darab ég — ugyanaz a darabka mennybolt. Lázár nem mert kiáltani, mert tudta, hogy hangja süketen kon- dulna. Ki-bejárt az ajtónyílásokon, és nem tudta, hol a kint, és hol a bent, mint ahogy végképp nem tudta már, hogy hol az ő lakása, amelyre annyit várt, amit annyira várt. „Valahol itt lesz”, keresett megnyugvást a meghatározás általán osságálban. „Csak most még egy kicsit kietlen”, húzta összébb magán a spencert. Aztán visszafelé indult a keskeny folyosón, s amint kiért a lépcsőházba, megpillantotta a babát. A baba a fal mellett ült, a lépcsőnek háttal, a cementpor és törmelék között. Piros ruhát, enyhén koszlott, fehér köténykét, pici börcípőt és csodálatosan dús hajat viselt. Mereven szétvetett lábakkal ült ott, karját kissé előrenyújtva. Akkora volt, mint egy fejlettebb csecsemő. De az arca, a szeme már egy nagyobbacska gyereké volt. Ült és mosolygott. Meglehetősen szép baba volt, büszke lehetett ró, aki csinálta. Aki tervezte, mert Lázár, bármennyire is hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt találkozik egy babával, az első pillantásra tudta, Mózes Attila: Csendélet babával hogy csak baba. Közönséges gyári típusbaba. Talán azért volt most furcsább itt, mintha egy élő gyereket talált volna. „Hogyan került ez ide?” — gondolta Lázár a cementijlatú huzatban, aztán félhangosan is hozzátette. „Hogy jött ez ide?” De rögtön elszégyell- te magát, először is, mert hangosan szólt, másodszor pedig azért, mert tudta: csak egy közönséges baba. Ám amikor mellé lépett, rémülten hőkölt hátra: csak most vette észre, hogy fél lépésnyire tőle tátong a felvonó aknája. A baba pontosan az akna szájánál ült, mondhatni gyanútlanul. Lázárnak még a lélegzete is elállt, olyasmi ötlött eszébe. Vigyázva, mindenre elszántan hajolt a szűk akna fölé, de semmit sem látott, csak azt, hogy mély, nagyon mély, és talán már a közepéig megtelt a sűrűsödő alkonyattal: az alját tehát egyáltalán nem látta, de annyira nem, ho)gy elfogta a rosszullét. Óvatosan emelte föl a babát, amelyik a levegőben is ugyanúgy ült. mint a földön. Ám ijedten rezzent össze, amikor kar- jára fektette, s egy pillanatig nem is tudta, honnét jön az a hang: — Mamaaaaaaaaa! — nyávogott fel a lépcsőházi csendben, de Lázár még ekkor sem tudott elmosolyodni. Állt a négy világtáj ce- mentillatú huzatában, s nem tudta, mihez kezdjen ezzel a babával. Megint az aknába nézett, segítségért kiáltott volna, de senki nem tartózkodott hallótávolon belül. Egyre bárgyúbban áliingált ott, hirtelen nem is tudta, hová indulhatna ebben a beíonlabirin- tusban. Minden igyekezete ellenére szeme időnként újra és újra az aknát fürkészte, rossz érzése már-már a borzadályig fokozódott. Idegesen töprengve lóbálta meg karjánál fogva a babát, mire az megint felnyöszörgött: — Mamaaaaa! Félénk motoszkálásra rezzent föl: a lépcsőfordulóban kislányfej tűnt elő. hatalmas fehér masnival, de az arcát alig lehetett már látni, csak nagy, világító kék szemét. Méregették egymást, s hiába oldódott meg a rejtély, Lázár nem tudott magához térni egészen. Azt sem tudta, hogyan viselkedjék, csak nézte a mozdulatlan kislány kerekre nyílt félelmét. Végül a babát tanácstalanul az előbbi helyére tette, s ő visz- szahúzódott a folyosóra. Ekkor a gyerek felszökkent az akna mellé, karjába kapta a babát, s me- nekülésszerűen tűnt el a lépcsőfeljáróban. Lázár aztán csak az elhaló, meleg gyerekhangot, hallotta: — Ó, te kis butám hát már megint elkóboroltál a világban! Hát én többet nem engedlek magadra. .- s közben az az elnyújtott nyöszörgés: — Mamaaaaaaaa... Q huzat egyre vékonyabb és metszőbb lett, s akkor Lázár elindult, egy pillantást vetve az estével; komor- ló ég négyszögére. Közben valami ilyesmire gondolhatott: „Valahol itt lesz az otthonom.” Vagy éppenséggel semmire nem gondolt. Rab Zsuzsa: A madár Egy ideig még napjaim pulzusa ver benned tovább, az én órám ütemére élsz, polcod jobbsarkán a fésűmet keresed, s az én késem után nyúlnál, amikor kenyeret vágsz. Még néha látni vélsz a tömegben, és ha egyedül mégy is, szórakozottan átkerülsz a magad bal oldalára. De utolsó kézfogásunk gyerekhangú sírását . benyelte már hörögve valami pályaudvari mosdó, és a madár, mely holdsarlótól holdsarlóig itt élt összebújt tenyerünk közt, fészkét vesztve bukdos a jéggé vált levegőben. Száll — deresedve villan a tolla, száll — zsugorodva, száll, száll, mintha sose lett volna. Sose láttam. Sose láttad. Talál-e még magának leveles ágat? Orsovai Emil: Élet —jelenlét A jelenlét fáradt üveghangjai. Életmetszetek sejt-szenvedése, A fölfelé fordított tenyér lebegése — önmagadban úszol parttalanMegérkezetten idő távozása, Ahová készülnek nem-jött útjaid. A jelenlét fáradt sejt-szenvedése, Eletmetszetek üveghangjai. Ha mindent fölvázoltál mid marad? Vagy-e kit zár az atomrács-pillanat? Élet-jelenlét part-szenvedése, Fölfelé-fordított, nem-jött útjaid. Megindulnak éh-szomj mondatok rád. Bokros László rajza Szenti Ernő: Egyszikű versek A kitavaszodás Változatlan A fények lobogója alatt Színek gyülekeznek A sárgainges patakok Hangosan tüntetnek Az elbizonytalanodott tél ellen Magukba merülten hallgatnak a fák A szokatlan csendet Átváltják hangokra A tücskök és a békák Balogh Elemér: Kukorica tolvajok — És a nagyobbik? — nézett várakozóan szomszédjára a kis göndör Kereki. — Kibékült már az iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúgták ki, és mór ennek is örülnöm kell. Tudod, ez az az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta csontos, hegyes kiálló vállát. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hártyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ő ellenvetéséből kikerekedhetnék. Szerencséjére szélesre tárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a tekintetek az ajtóra tapadtak. — Figyeled? Még mindig nyeregben érzi magát — súgta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öb- lögetősen megköszörülte torkát Így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven át: két gerendakarjával kitámasztja az ajtót, amikor belép, néhány pillanatig áll a küszöbön, irdatlan testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfondárosan vékonyra a száját Bakó. . Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Farnulovics Árpád is, odahajolt közéjük: — Most már azért neip fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a meg- illetődöttségből sem. Bármenynyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbakká lágyítania, bőre alól a lila erecskék fagyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan me- Tedt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánt^ hát magát, hogy fölolvassza a dermedtséget. — A napirend ellen szavazok! — kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől megrázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás teleszívta hatalmas mellkasát, megnyugodott. és arra gondolt, hogy a csatákat mindig azok nyerik meg. akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát az ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megtérített asztalhoz lépett. Bakó Sanvi kedélyesen eltúlzott udvariassággal tolta alá a széket, s amikor már ült Franulovics. a másik titkár cinkosan ráhu- nvorítva elismerően bólogatott: — Hiába, mi hivatásos forradalmárok ... Tonnás nem válaszolt, elnézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropogós da- masztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt, a Nimród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vége? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést!, taps helyett pisszegni fognak a munkatárséi ? (Arról ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az értekezleten, amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntöttek. Rigó. a nagyfőnök szó szerint így fejezte ki magát: ..Kapja meg azt a plecs- nit, és tűnjön el a balfenéken!” / Röhej! Az asztal parádésan megtérítve. vadászhidegtálak, áfonya. pezsgő, vörösbor, konyak, a poharak mellett egy-egy doboz amerikai cigaretta. — Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát... — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás akkor csendesedett el újra, amikor a falon az agancsos óra kerengőjén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bödült az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valameny- nyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfőnök is. Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A nagyfőnök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem árnyékszerű szi- kárságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos, magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintetét hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész. komám ... — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni, kismadaram? — nézett rá vissza táskás félszemmel Tonnás, belemosolygott a nagyfőnök szemébe, de nem szólt,
