Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-07 / 56. szám
1981. MÁRCIUS' 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mivel tölti a szabad idejét? A versmondó hegesztő Kedvenc költője Ladányi Mihály A versmondó 'kétszeresen elfog l'alt ember. Ugyanúgy dolgozik, vagy tanul, mint 'bárki más. Nagy Ferenc, a Kőolajkutató Vállalat harmincéves dolgozója például a nap nyolc órájában a nehéz kézi köszörűgépet emelgeti. Azután, este hattól1 várják a társak, s kezdődik a próba. — A következő előadásunk — egy színdarabot szeretnénk bemutatni — minősítő zsűri előtt zajlik. Nem mindegy, holgyan szerepelünk. — Az ilyesmi persze, aligha az utolsó próbákon múlik — vetem közbe. — Ez igaz. A próbákon mindig keményen dolgoztunk. Azt hiszem, ezért is lettem a Híd együttes tagja. Egyébként: merő véletlen- ségből. Még az építőknél dolgoztam, amikor néhány munkatársammal együtt elmentünk a M'iniikl'U'bba, hogy megnézzük az új műsorukat. Ott derült ki, hogy nem előadás — próba folyik. A társaságunk legtöbb tagja nyomban sarkon is fordult, én azonban ottragadtam. Nem bámészkodni, persze, mert ilyesmi ebben a csoportban elképzelhetetlen. Itt csak úgy nézelődni nem lehet, meg kell szólalni, be kell mutatkozni, s el kell mondani egy verset, vagy bármilyen más szöveget. Ha az „új ember” kívüliről nem tud semmit, akkor adnak neki valamit, hogy olvassa fel. Így a többiek megismerik a hangját, s hogy miként viselkedik, ha mások is figyelik. De jó módszer ez azért is, mert aki ezen a próbán átesett, az már nem nevetgél, amikor a másikat gyötrik a színpadon. Amikor a rendező egymás után húszszor is megállítja az embert: egyszer, mert hadar, másszor pedig azért, mert felkapja a hangját a szavak végén. — Nem válik ez unalmassá egy idő utón? Hiszen minden versmondónak tucatnyi másik kínlódását kell végignéznie . — Nem, mert nem csak végignézik, hanem közben mindenki segít is a maga módján: mindenkinek van valamilyen észrevétele, amit aztán közösen megvitatunk. — Könnyen tanul? — Attól függ. mennyire áll hozzám közel a költemény. Ladányi Mihály verseit például néhány olvasás után el tudom mondani. Részben, mert egyszerű, világos nyelvezete van, de főképpen azért, mert az én gondolataimat, keserűségeimet és -el- szánósaimat látom bennük viszont. Ugyanez a helyzet Szilágyi Domokossal, a nemrégiben elhunyt erdélyi költővel, bár az ő stílusa zak- latottabb, bonyolultabb. — Az irodalomkedvelők táborából sokan ismerik önt Szolnokon, különösen tavaly április óta, amikor megnyerte a munkásfiatalok versmondó versenyének megyei döntőjét. Most miire készül? — Szerettem volna indulni a Nagy László emlékére rendezett versmondó versenyen, amelynek városi döntőjére — úgy tudom — a jövő hónap vége tóján kerül majd sor. Ki is választottam öt versét és öt bolgár műfordítását — ennyit kell ugyanis tudnia minden benevezőnek. De közben megszületett a kisfiam, úgyhogy erről a szereplésről időközben lemondtam. Az imént ds említett színdarab próbáiból azonban nem szívesen vonnám ki magamat. Nagyon „testhez álló” szerepem van ugyanis benn: a külföldi szerző e műve a család szerepét, lehetőségeit keresi korunkban — s a családban én vagyok az apa. — káposztás — A kalinyini női kvartett hangversenye ZENE, VARÁZSLAT, CSÖND Kivételes élményben volt része a zene barátainak március 5-én a megyei művelődési központban. Az 1975. évi Prágai Tavasz nemzetközi vonósnégyes versenyének első helyezettje, a kalinyini (SZU) női kvartett adott hangversenyt világ- színvonalon. Amire leginkább kíváncsi a gyakorlott zenehallgató, az az együttes hangzása (hangszín és kiegyenlítettség) és a hangszerek egymáshoz való alkalmazkodó készsége. Az előbbi az együttes specifikumát adja, az utóbbi a kamarazenélés alaptörvénye. A kalinyini vonósnégyes hangzása lebilincselt mindenkit. A négy hangszer együttesen olyan zengő, egyúttal bársonyos, lekerekített, szinte éteri hangzásra volt képes, amely feledtette a vonós hangszerek összes zavaró rr.el lékrezonanciáját. Az alaptónust egyúttal a kiegyenlítettség is jellemezte. Ez a vonósnégyes' a kvartett-játékban, a homogén összetartozásnak és szólisz- tikus kibontakozásnak ebben az örökké változó hierarchiájában nagyon magas szintre jutott el. A szó legnemesebb értelmében vett kamarazenélést hallhatott itt a közönség, olyanfajta előadásmódot, amely ma a végletekig hajszolt technikai perfekitáció korában egyre ritkább: a kotta fölött egymásra figyelő, együtt lélegző zenészek oldott muzsikálását. Az oldottság mögött természetesen nagy szakmai tapasztalatot, kiérlelt koncepciót kell feltételeznünk. Mind a négy művész kivételes hangszertudással rendelkezik. Csak így képzelhető el, hogy soha egy pillanatra sem éreztük bármelyik szólam technikai alárendeltségét, viszont mindegyik szólam azonos intenzitással tudta vállalni a vezető és a kísérő szerepét Figyelve és hallgatva a négy művészt hamarosan az is egyértelművé vált hogy olyan fokon tudják a műveket, olyan mélyen ismerik és érzik őket — a fra- zeálástól a dinamikáig, az agogi kától a tempókig —, hogy figyelmük legnagyobb részét tulajdonképpen kizárólag csak a közös produkciónak tarthatták fenn. Tal- lán ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljes koncert-programjukat gyakorlatilag hibátlanul, fantasztikus játékbiztonsággal adták elő. Haydn Pacsirta Op. 64. vonósnégyesét hihetetlen könnyedséggel, rendkívüli virtuozitással játszották. Haydn nem túl széles dinamikai skáláját — Beethovenhez viszonyítva — érzékenyen nagy kontraszt-gazdagsággal járták be. A Haydn kvartettet sokkoló hangulatváltásként Soszta- kovics vonósnégyese követte. Ám a zenetörténeti stílusváltás előadói stilúsvál- tással is párosult. Haydn hangszínei, ritmikus hajlékonyságai a Sosztakovics műnél nyomtalanul eltűntek, ott viszont a férfiasabb karakter, az egyes zenei elemek groteszk játékossága és a háború romjai felett érzett gyászhangulat jutott főszerephez. Nem lehet elfelejteni az első hegedű panaszos, síró hangját, amivel a mű indul, a második tétel háborút idéző vad rohanását, hangsúrlódásait, groteszk táncát, s az ellentéteként emberi hangon éneklő brácsa szólóját; nem lehet elfelejteni a 4. tételben „A rablánc a lábon nehéz volt...” kezdetű gyászdal megrendítő megszólal-! tatását és a zárótételt, melyben egy tartott hang felett recitál, beszélget a többi hangszer a végtelenséget, időtlenséget éreztetve meg a hallgatóval. A nagy pillanatok nagy csöndje ült a nézőtérre. A koncertet Beethoven nagyszabású műve, az Op. 130 B-dúr vonósnégyes zárta. Az est fénypontja volt, felkavaró élmények fonása. A műsort kitűnően ismertető Zelinka Tamás elöljáróban megjegyezte, hogy ezt a nagy mélységeket bejáró különös költészetű zenei lé- lekrajzot talán nem is este, munka után kellene hallgatni, hanem napijai, friss agy- gyal. De szerencsés esetben, ha a hallgató kap formai és érzelmi fogódzókat az előadás során, az előadókkal együtt bejárhatja a beetho- veni zene útját. Ez történt. Beszédes hegedűhangon, magától értetődően, világosan körvonalazott szavakkal, mondatokkal beszélgettek a hangszerek, nagy fokú érzelmi töltéssel. Ritkán érezni ennyire, mit 'beszél el, milyen érzelmeket idéz a zene, hogyan körvonalazódnak a nagy formák, hogyan épülnek nagy egésszé a kis formaegységek. A gyors tételekben nagy vSvőerővel, kiegyensúlyozott zenei lüktetéssel játszottak. A lassú tételeket nemesen egyszerű lírával bontották ki, nem fukarkodva a hangszépségIFHmiegyzet I A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT Egy svéd újságíró nem tér vissza budapesti riportútjá- ról, — eltűnik. Erre a feltételezésre épül Bacsó Péter magyar—NSZK—svéd koprodukcióban rendezett filmje. A tv-krimikhez szokott magyar közönség — a rosz- szat is meg lehet szokni — minden bizonnyal fintorogva fogadja, netán nem tudja „hová tenni” a jó kétórás* „nincs értelme sietni” tempójú bűnügyi filmet. Kétségtelen, Beck felügyelő igen komótosan lát munkához szép fővárosunkban, hogy kiderítse, hová is tűnt svéd honfitársa, Matsson, akinek nyoma veszett. De a Bacsó rajongók is csodálkozni fognak — nem csalódnak, de mást látnak, mint amit vártak —, a népszerű rendezőt olyan skandináviai hűvösség szállta meg, amely — eddigi filmjei alapján — nem sajátja. A „pálfordűlás” nem titkok titka, egyszerűen arról van szó, hogy Máj Sjövall és Peer Wahlöö híres regényéből Wolfgang Mühlbauer írta a forgató- könyvet, Bacsó Péter „csupán” rendezte a filmet Arra vonatkozólag, hogy milyen lenne ez a film, ha Bacsó írta volna a forgatókönyvét csak találgatni tudunk, de egy bizonyos: a nagy tapasztalatokkal rendelkező, raffinólt krimiírók kezemun- káját lehetetlen nem észrevenni. Különösen érzékenyen reagálhatnak erre az eddigi magyar krimik nézői, akiket bizony sok csalódás ért az utóbbi időben. Az, hogy a filmnek „profi” krimiírók a szülőatyját s hogy a producerek NSZK és svéd filmes szakemberek, meghatározó tényezők. Nehéz lenne egyértelműen kimondani, hogy a produkció javára vagy kárára. Úgy hisszük: is, is. A fölényes szakmai biztonság ugyanis a piaci igényeket is „'bekalkulál ía”. A remek dramaturgiai építkezés néhol bizony megzavarja a közönségigény maximális kielégítése. Ha úgy tetszik a kommerszfilm nehezen meghatározható paramétereivel mérhetjük a filmet, más kérdés, hogy a mérce magasan van. Nagyon nyilvánvaló következtetés : a kommerszfilm nem azonos — legalábbis az Andre Libik Film Produktion (München) és a Viking Film (Stockholm) értelmező szótárában — a rassz filmmel. Kitűnő a színészválasztás. Beck felügyelőt a nagyszerű angol színész, Derek Jacobi alakítja, híréhez méltóan. Számunkra külön örvendetes, hogy a svéd detektív budapesti kollégáját, Szluka őrnagyot játszó Bács Ferenc milyen magabiztosan és nagyvonalúan mozog a „nemzetközi porondon”. Okvetlenül magyar siker Andor Tamás operatőri munkája, hiszen köztudott, hogy az igényesebb bűnügyi filmek fényképezési technikája a legjobb operatőrök számára is nagy feladat. A film egészének vázlatos értékelése során tulajdonképpen dicsérően minősítettük Bacsó rendezői munkáját Eddigi önmagából ugyan feladott néhány sajátos „bacsói” arcéit, ám ezt a három — vagy ki tudja hány? — országban vetítésre szánt produkció nemcsak megkívánta, de szükségessé is tette. Bacsó nagyszerűen eleget tudott tenni a sokirányú követelményrendszernek, élvezetes jó krimit forgatott Hétvégi hívogató Kocsis István fotóművtész alkotásaiból nyílik kiállítás ma délután négy órakor a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A kiállítást Bayer György esztéta mutatja be az érdeklődő közönségnek. A kórushangiveirseny kedvelői ma a gimnáziumok énekkarainak műsorát hallgathatják meg Szolnokon, a Tdszaparti Gimnáziumban. Holnap délelőtt pedig a Vegyipari Szakközépiskolában a szakközépiskolák és a szakmunkásképző intézetek kórusai lépnek pódiumra. A Pappi Lajos szobrászművész vezette kisújszállási amatör képzőművészeti stúdió tagjai a megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállításra készülnek. — Képünkön: Tótb Kálmán és alkotásai gél; ilyen gyönyörű életteli pianókat ritkán hallani. S még valami: ahogyan a hangokat kicsengették — s ezáltal a szünetek is élővé váltak — a döbbenet és áhitat csöndjét varázsolták a koncertterembe. Egyéni és közös kifejezés harmóniája mindvégig körülfonta a vonósnégyes játékéit, de talán legmegraga- dóbban a ráadásban, Haydn Szerenádjában. Itt a mindent feloldó, meghitt együtt- muzsikálás hangulatát és örömét .sugározták a közönt ség felé, mintegy összefoglalva a koncertjük értelmét: előadó és hallgató szellemi találkozását és közös zenei élményét. Labáth Valéria Karinthy Ferenc: Itt a tavasz ül a Citadellán, a hegy lankás, déli lejtőjén gyíkok surrognak a meleg fűben. Egy virágzó kökénybokron sárga kardigán lóg, mellette ujjas pulóver; a fűben aktatáska. De hogy kik vannak a bokorban, a sűrű ágaiktól nem látni. Csak hangjukat hallani, egy fiúét meg egy lányét. — Még — mondja a lány kérlelve. — Nem — feleli a fiú. — Elég volt. — De még. Még egy kicsit ... — Unom ... — Látod, milyen vagy. Igazán ... — Na jó. Egy kicsit. Megállók, fülelek. A bokorból valami zörgés, aztán újra a fiú hangja, darálón, hadarva: — A birtokosok ezenkívül pénzt adtak kölcsön Zsigmondnak, s fedezetül ' királyi birtokokat kaptak, melyeknek jövedelme mindaddig őket illeti meg ... Zavartan továbbindulok, mint aki olyasmit hallott meg, amire nem illik odafigyelni. Kissé arréb, az út- kanyarulatnál mész és homok: tatarozzák a vendéglőt, a nyári teraszon mozaikos táncparkett épül. Két mázoló szép élénkpirosra festi a kerti székeket. De most nem festenek, most a bejárat előtt állnak a délelőtti langyosságban és a rétet nézik, a kökénybokrot, rajta a női kardigánt. Az egyik alacsony, kövéres, orra nagy és görbe, fején papírcsákó, zubbonya csupa piros meg kék a festéktől. A másik magas, őszülő, kopott zakójában is elegáns, nincs a ruháján egyetlen folt. — Na, kérem — mondja a köpcös. — Itt a jó idő, teli vannak a bokrok. Csak azt nem értem, miért ide jönnek a hepehupára, miért nem mennek hotelba? — Ah, nincs már olyan hotel — jegyzi meg az elegáns. — Hajjaj, a régi világban! — legyint a kicsi az ecsettel. — Ott volt a Hotel Fiume a kioszknál a Duna- parton, aztán a Hotel Opera meg az István úton a Hotel Tigris, micsoda ágyak: matrac, párna, huzat, minden !... De így! Hogy a bokor is mozog? Rágyújtanak, fújják a füstöt. — Még föl is fázhatnak ott a bokorban — kezdi újra az alacsonyabbik fejét, csóválva. — Mert a levegő, rendben van, az meleg. De a talajban még benne van a téli fagy, nyolcvan centiméterig ... Azért mondom én: hiába, legjobb az ágy. Az a jó dunyha, vastag párnák, matrac. Nem így van, mondja meg? — No persze — feleli az őszülő, és finoman maga mögé veri a hamut. — Nincs igazam? — vet oda a köpcös felém is egy gyanakvó pillantást. Bólogatok, mint akinek szájából vették ki a szót. Erre megengesztelödve folytatja: — Hiszen nem azért mondom, én se vagyok ijedős gyerek, ha éppen úgy adódik ... Például volt nekem egy mesterem, annak egy jó kis Opel autója, hányszor azt mondta estefelé: gyöjjön, Ernő, kicsit meg- kocsikáztatjuk a mamuská- kat. Akkor aztán ki a szigetre, a romok közé, vagy a hátsó bőrülésen, vagy akár egy kapu alatt, ahol adódott... Még érdekesebb volt, mikor fölhajtottunk a János-hegyre, volt az autón egy keresőlámpa, azzal szórakoztattuk a hölgyeket: jól bevilágítottunk a bokorba, hű, hogy ugrottak szét a párocskák, azt látni kellett, akár a békák ... — Ismerte maga Reich Lajost? — kérdi a másik. — Melyik Reich Lajost? — Akiknek az az üzletük volt a Baross utcában. Ott is lakott a második emeleten, oda vittük a nőt. Először is meg kellett fü- rödnie, azt nem engedte el Reich Lajos, két darab Ve- losa fenyőtablettát dobott a vízbe ... — Az mire jó? — ámül a köpcös. — Ügy pezseg... Ezen eltűnődnek, öreg legény mind a kettő, jócskán túl az ötvenen. Nézik a bokrot, hallgatnak, cigarettáznak. Az alacsony hátrébb tolja fején a papírcsákót. — Azért mégis jobb volna az ágyban. A jó dunyhák közt, párna, matrac, annál nincs különb ... Na, de ebből nem élünk meg, uram. És visszamennek mázolni, szép pirosra a kerti székeket. — ti —
