Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. MÁRCIUS 29. I Arcképvázlat I Mint a fenyő Amikor huszonhat éwel ezelőtt férjével hazaköltöz­tek Tiszavárkonyba. az apó­sa azt mondta neki. „Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Más a falu, mint a város.” ö pedig vett egy kis fenyő- csemetét, elültette a iház előtt, és ' azt mondta a pa­pának: „Ha ez a fa itt gyö­keret ereszt, akkor én is.” Ma Garai Istvánék háza előtt 16 méter magas, óriás­fenyő vigyázza az utcát. Gyö­kerei mélyen beleágyazódtak a várkonyi földbe, mint ahogyan a háziasszony is ide gyökerezett már ebbe a kis Tisza menti községbe, ahol mindössze ezerháromszáz ember él, ahol minden ta­vasszal a folyó vendégeske­dik a kertek tövében, sahol a legkisebbtől a legöregeb­big, a falu apraja-nagyja hí­ven őrzi a korona és a kard legendáját, lévén ez a föld valamikor I. Endre királyé, aki itteni várában kénysze­rítette választásra öccsét, Bélát. ö is nem egyszer felemle­geti beszélgetésünk közben, hogy Tiszavárkony 900 éves­nél is öregebb település, s ha ma társközség is, a tör­ténelmi múlt mindenkit kö­telez. Kötelez a hagyomá­nyok ápolására, arra, hogy a község mai arculata mél­tó legyen régi híréhez, ö amit lehet, megtesz ezért. És mit tehet egy községi vö­röskeresztes titkár? Sokat! Például a helyi vöröskeresz­tes alapszervezet vállalta el. hogy rendben tartja Endre király emlékművének kör- ryékét. amit 1958-ban avat­tak tiszteletére. Aztán a Ha­zafias Népfront helyi kör­nyezetvédelmi bizottságával együtt évről évre agitálnak, magyaráznak, hogy minél több házra kerülhessen a tábla: Tiszta udvar, rendes ház. „Tavaly ötven háznak tudtuk adni a táblát, mert mi nemcsak azt nézzük, ami a portán van, azt is, meny­nyire virágos, rendben van tartva a házelő. nem gazos-e az árokpart. Most az ifjúsá­gi klub tagjai elvállalták, hoev rendbe teszik a tanácsi kirendeltség előtti parkolót. Ha megcsinálják, ha min­denki szépíti a háza környé­két, jövőre megpályázzuk a Tiszta, virágos község címet.” Ök igyekszenek példát mut- tatni: a 250 esztendős csa­ládi házuk udvarán, és előt­te is — tulipánok virítanak, de nyáron kinyílik majd ott a kék rózsa is. Vezetésével előadássoroza­tokat szerveznek az aktívák a fiataloknak, a nyugdíja­soknak, szülőknek és nagy­szülőknek. Terjesztik a Csa­ládi lapot, és mint egy fi­gyelőszolgálat, számon tart­ják azt a tizenöt-húsz öre­get, aikik esetleg rövidesen rászorulnak majd a közös­ség segítségére. „Most is van egy idős bácsi, orvoshoz kel­lene vinni, mert látjuk, na­gyon rossz állapotban van, de magától nem megy, nem tudjuk még, hogyan fogjunk hozzá. Az emberek érzéke­nyek, nagyon sok tapintat kell az ilyen dolgok intézé­séhez. Ezért mondom én, rögös út a társadalmi aktí­váké.” Mivel tagja a népfront községi elnökségének, szer­vez társadalmi munkát. Re­méli, hogy májusban elké­szül a gyerekek által hőn áhított játszótér. Mit tehet egy vöröskeresz­tes titkár? Talán első he­lyen a szívének legkedve­sebb feladatot kellett volna említenem: a véradás szer­vezését. Huszonegy éve tag­ja a szervezetnek, 16 éve községi titkár, és ez idő alatt a faluban ezeregyszáz- tizenegy ember adott vért. Helyesbít: nem vért. életet. <3 tudja, őt is a véradók mentették meg, mint aho­gyan ő is megmentette egy kisgyerek életét azzal, hogy a karját nyújtotta. A törté­net megható, sokat mondó, érdemes a megörökítésre. Kislányát vitte mandulamű­tétre a szolnoki kórházba — 1955-ben — amikor a men­tők beszállítottak egy négy­éves kisfiút. Egy autó ütöt­te el. A nővérek, az orvo­sok szaladgáltak: ritka vér­csoportú gyerek, honnét sze­rezzenek donort? Ha nem kap vért, nem tudnak rajta segíteni. Akkor ő bátorta­lanul azt mondta: nézzék meg hátha az ő vércsoport­ja megfelel. És rövid idő múlva már ott feküdt az ágyon, a gyerek szomszéd­ságában. Az asszony karjá­ból folyt az élet a gyerek ereibe. Azóta véradó, ilyen ritka vércsoportúak, mint ő, ölen vannak a községben... „Ha hívnak, megyek, mert tudom, hogy azzal talán egy embernek segítek megka­paszkodni az életben.” A férje? „Amikor véradást szervezünk, segít megfőzni a teát, ellátja a donorokat, csak őt ne szúrják meg. Az is igaz, hogy minden egyes községi véradás előtt izgu­lok. Olyankor nem lehet ve­lem bírni. A múlt héten is ' így volt, vasárnap már azt mondtam az uramnak, most elmehetsz sétálni. mert éreztem, jobb, ha egyedül maradok otthon. Látta raj­tam, milyen állapotban va­gyok, szó nélkül vette ka­lapját, és elment az isme­rősökhöz kártyázni. Higgye el, ha a férjem nem lenne ilyen megértő, ha nem tisz­telné az én társadalmi mun­kámat. nem tudnám csinál­ni.” Holott a férj joggal mondhatná a feleségének: beteg vagy, nem azért szá­zalékosak le öt évvel ez­előtt. hogy a társadalmi munkában hajtsd magad, De nem. Megérti, mert ő is so­káig volt szakszervezeti el­nök az ÁÉV-nél, ahol mű­vezetőként dolgozott, míg nyugdíjba nem ment. Már jócskán belemeleg­szünk a beszélgetésbe, ami­kor elszólja magát: ő a tár­sadalmi munkát 1945-ben a MADISZ-ban kezdte. Elő­ször csak táncolni mentek oda a háború után a fiata­lok, aztán romot takarítot­tak .agitáltak ..........A férje­m et is úgy ismertem meg. Volt több udvarlóm is, de de végül őt választottam. És tudja miért? Mert ami­kor mandulaműtét miatt kórházban feküdtem, ő in­kább elvállalt ott egy sze­mináriumvezetést, csakhogy minden nap meglátogathas­son. Harmincéves házasok vagyunk, van két gyerekünk, négy unokánk, és én min­denkinek ilyen házasságot kívánok, mint a miénk, mert akkor biztos, hogy boldog lesz az élete.” MADISZ — egy kedves emlék. Tíz évvel ezelőtt le­velet hozott a posta Tisza­várkonyba Darnyi Margit nevére. Keresték: ki lehet az? Ilyen nevű nőt nem ismernek. A ceglédi KISZ- bizottság küldte, csak fiatal lehet az illető. Aztán kide­rült: Darnyi Margit azonos Garai Istvánnéval, a község vöröskeresztes titkárával. És ő elment az egykori MA- DlSZ-osok összejövetelére. Üjra együtt volt a régiekkel, találkozott a 16 éves önma­gával. Ki mire vitte az élet­ben? Volt ott megyei párt­bizottsági első titkár, volt tanácsi vezető. „Egy pilla­natra mellbe vágott a gon­dolat: ha akkor én is más­ként gondolkodok, akkor én is többre vihettem volna.” Megkoszorúzta másodmagá­val a szovjet hősi emlék­művet, úgy mint annak ide­jén 1946-ban. „Tudja, mi volt a legszebb? Hogy va­lamennyien magunkkal vit­tük a gyerekeinket a talál­kozóra, hogy ők is velünk voltak.” És még egy vallomása: ma pártfeladatként látja el a vöröskeresztes titkári te­endőket. Igen, nagymama fejjel, két évvel ezelőtt vet­ték fel a pártba. Kicsit pi- rulgatott a taggyűlésen any- nyi jót mondtak el róla. pe­dig hát ő igazán nem neve­zetes ember. Ö csak dolgo­zott és dolgozik, mindig úgy, ahogy a lelkiismerete dik­tálja. Kérdem tőle: mi a szép a vöröskeresztesek munká­jában? „Hogy segíthetünk az embereknek” — válaszol­ja. s látszik, szívből, lélek­ből így érez. Azt mondta: többre vihet­te volna. Funkcióban? Hír­névben? Lehet! De amit el­ért, az sem kis dolog: ma ő egy község Margit nénije. Varga Viktória Készül a jó út. A debreceni Közúti Építő Vállalat egyik útépítő részlege kilométer hosz- szan aszfaltburkolattal látja el a tiszaörsi Bacsó Béla utat Tavaly ősszel harmincegynéhány faházzal toldotta meg Kunmada­rast a nagyközség Kunhegyes felőli szélén a Mátraaljai Szénbányák külfejtéses bányaüzemének csővezetéképítő részlege. Láttuk egyszer, a késő délutáni órákban, ahogy az autóbuszokból az egésznapi mun­kától elnehezült lábbal lekászálódó munkásokat — egymásközt csak „csöveseknek” becézik magukat - sorban elnyelték a bódék. Tíz na­pon át ez az otthonuk, - jegyezte meg a kollégám, - hát élet ez? Csakugyan: Hogy élnek a „csövesek” MODOROSON? Napközben jószerivel kihalt a barakkfalu. A telep gond­nokát, Szabó Gábort is elszó­lították Madarasra, Karcag­ra vagy Kunhegyesre a min­denes tennivalói. Mert ő va­lóban mindenes, a gondnoki titulus nála egyet jelent a postási, az anyagbeszerzői és még sok egyéb beosztással. — Előkerül Gábor hamaro­san, — biztat Martinkovics András, a nappali őr. — Ad­dig, ha meg nem sértem, tart­suk szóval egymást. Mi do­logban járnak itt nálunk? — Riportot készítünk az otthonuktól, családjuktól na­pokig, hetekig távol élő mun­kásokkal. — Hát ahhoz meg kell, hogy várják a gondnokot vagy a főépítésvezetőt. Mert ugye megérti, nem engedhetek csak úgy be a telepre senkit. Most egymagámban vigyázom a bódékat. A két dekád között, amikor odahaza vannak a melósok, ketten is őrködnek. Hozzám hasonló, megfáradt bányászok. Én a nyolcadik nyugdíjas évet csőszködöm. — Nem lehet valami válto­zatos elfoglaltság. — Hiszi, ha akarja, de én még nem unatkoztam életem­ben. Se aktív bányászként, se nyugdíjasként. Hol itt, hol ott verünk tanyát a csőveze­ték-építőkkel. Elolvasom dél­előtt az őrbódéban a napi saj­tót. Hozza mindennap a gond­nok, a számunkra érkező le­velekkel együtt. Aztán kiál­lók a telep kapujába. A nap minden szakában vetődik erre valaki a falubeliek kö­zül, akivel szót lehet váltani a világ dolgairól. — Mégsem várnék, amíg előkerül a gondnok, vagy a főépítésvezető. Megkeresem inkább a munkásokat. Merre dolgoznak most? — A csövesek? Ahogy Ti­szafüredről mennek Debre­cen felé, valahol az egyeki elágazásnál. Kopár még ilyen­kor, kora tavaszon a határ, biztosan messziről meglátják, hol tesznek-vesznek. A puszta . „előszobájában” A végtelennek tűnő puszta „előszobájában”, a Hortobágy szélnek azon a részén valóban csak két dolog hívja fel ma­gára az arrajárók figyelmét. Az egyik a nemzeti park nyu­gati fogadójának nádfedeles, kúptetős épületcsoportja, a másik a mátravidékiek hétvé­gi ház formájú bódéja. — Víkendháznak azért szű­kös lenne, — tolja homlokára a szeméről a hegesztőív fé­nyétől védő szemüveget Mar­ton András — de jó szolgála­tot tett a télen. Meg még most is, ebben a csalóka március végi időben. Két esztendővel ezelőtt hóban-fagyban is a szabad ég alatt hegesztettük egymáshoz a csöveket. Emel­tem is odahaza, Lőrinciben egy korsó sört annak az egészségére, aki ezt újította. Űjabb varrat elkészítése vár Marton Andrásra. Behúz­za maga mögött a bódé ajta­ját, az ablakban máris vakí­tóan villan a hegesztőfény.' Nádori István pedig nyúl a korongos villanyköszörűért, hogy újabb csővégeket dör­zsöljön fémtisztára, de előbb még elmagyarázza: — Két ember fér el a fahá­zikóban, a hegesztő és a segí­tőtársa, aki a védőgázas he­gesztőberendezést ki-be kap­csolgatja. Látja? A két szem­közti falon bedugnak egy-egy tíz méter hosszú, négyszáz milliméter átmérőjű acélcsö­vet, úgy hogy az összehegesz­tésre váró végeik a bódé kö­zepén találkoznak. — Mióta csinálja ezt a, hogy is mondjam ... — Mondja csak nyugodtan, hogy cigányéletet. Már ami az ide-oda vándorlást, meg a faházban, lakókocsiban élést illeti. Huszonegy éve szegőd­tem a Szénbányák Vállalat­hoz, a csövesekkel tizenegy éve járom az országot. Tábo­roztunk már Özd mellett, Veszprém közelében, Algyőn, Kadarkúton, meg ki tudná számon tartani, hány helyen. Havi öt és fél, hatezerért nem találtam jobb munkát odaha­za Hevesben. Bíró János sorolja, hogy tíznapos dekádban dolgoznak, utána öt-hat napot tölthetnek pihenéssel. — Én kevesebbért jöttem ide, mint amit Mátészalkán, az Erdértnél kerestem. Köny­Vágó István főépítésvezető csak rövid időt tölt a munka- területen. Látja, hogy rend­ben mennek a dolgok, óráról órára messzebbre „kúszik” az acélcsőkígyó Tiszacsege, Pol­gár irányába. A barakkfaluba visszatérve érdeklődöm* tőle, mi dolga a Mátraaljai Szén­bányák Vállalatnak a Kun­ságban? — Két építés-vezetőségünk­nek, a ma'darasinak és a ken- deresinek nyolcvankét kilo­méternyi cső lefektetése a fel­adata Kisújszállástól Lenin- városig. A Tiszai Hőerőműbe viszi majd a vezeték a közép­alföldi fúrásoktól a háztartási tüzelésre alkalmatlan, ala­csony fűtőértékű, úgynevezett nagy inert-tartalmú gázt. Harminc kilométernyi szaka­szon végeztünk eddig a mun­kával, szóval egy ideig még itt tanyázunk ezen a faluvé­gen. A helybeli rendőrök közül érkezik az egyik, telexüzene­tet hoz. — Éppen letettem a szolgá­latot, mentem az asszonyért a tanácsházára. Megkért, hogy szaladjak már ki ezzel, hátha sürgős a megválaszolása. — Az elvtárs felesége a ta­nácsnál dolgozik — magya­rázza Vágó István. Oda ér­keznek az utasítások a válla­lati központunktól. Láthatja, nem jöhet elkésett telexüze­net, mert ha sürgős, kiküldik valakivel. Esteledik, mire a Horto­bágy szélről a vállalati busz meghozza a mátraaljaiakat. A tavaszi munkarend szerint most már tizenkét óráznak. Megélénkül a telep, türelme­sen várakoznak a munkások a négy zuhannyal felszerelt fürdőbódénál. — Aki megtisztálkodott, — magyarázza a közben hoz­zánk csatlakozó gondnok — nekilát, hogy készítsen magá­nak valami ennivalót a főző­kocsiban. Alighanem sokan lemondanak ma a vacsoráról is, nemsokára kezdődik a meccs a tévében. Telt ház lesz a kultúrszobánkban. Meccs­nézés után a fiatalabbjai, akiknek nem vette ki egészen az erejét a napi munka, besé­tálnak Madarasra egy-két üveg sörre. Ügy tűnik, két indulófélben lévő fiatalember már a meccs­nézés helyett is azt teszi. Mégsem: egy-egy ásót kapnak a vállukra a szerszámos bó­dénál. nyebb ez a munka. Nem mintha az acélcsövek kiseb­bek lennének, mint a farön­kök — tréfálkozik — de lega­lább üres a belsejük. Meg az igazsághoz tartozik, hogy a dekádok közötti szabad napo­kon, odahaza Nyírkátán fel­húzok akár egy egész házat is. Kőműves az eredeti szak­mám. — Hiányzik, persze, hogy hiányzik közben a család, az otthon — veszi vissza a szót Nádori István. — Most is ne­hezen várom a dekád végét, sok a tennivaló a ház körül. Igaz, amióta a feleségem nyugdíjba ment, vezetőóvónő volt Mezőszemerén, többet tud az otthoni dolgokkal tö­rődni. Dehát a kertben a sző­lőmetszés csak énrám vár. Ideje megnézni azt is, hogyan teleltek a méheim a kaptá- rakban. — Mindenütt, ahol ideigle­nesen letelepednek, ilyen jó a kapcsolat a községekkel? — Régebben, úgy értse, hu- szonévvel ezelőtt, amikor én is elkezdtem ezt a nomádéle­tet, még arra kellett vigyáz­nunk, nehogy súrlódás legyen a munkásaink meg a falube­liek között. Régen túl va­gyunk már azon, hogy köte­kedő vagy ittas dolgozónk miatt kelljen tanácsnál, ren­dőrségen röstellkednünk. A főépítés vezetővel benyi­tunk néhány faházba. Mind­egyikben két-két emeletes ágy, katonásan bevetett négy fekhellyel. Szekrény, kis asz­tal ülőkékkel, rádió, rend és tisztaság mindenütt. Menet­közben folytatja Vágó István: — Szóval nincs már baj az emberekkel, pedig ahány any- nyi féle, annyi felől jött hoz­zánk. Amióta szocialista bri­gádban dolgoznak, igyekeznek olyasmire fordítani az ottho­nuktól, a családjuktól távol töltött szabad időt, aminek a közeli települések, az ott élők hasznát látják. Nemrégen ké­szítettek harminc méter kerí­tést a madarasi óvodának, és felásták a homokozót is. Min­den dekádban egyszer kész­séggel jön filmet vetíteni a faház-kultúrtermünkbe a köz­ségi művelődési ház vezetője. Fáradozása fejében a mozi­ban is. a művelődési házban is lefestettük, lelakkoztuk munkaidő után a székeket. — Nocsak fiúk, — köteke­dik velük viccesen Szabó Gá­bor — ásókkal a söröskorsók ellen? — A presszó ráér — fordul vissza egyikük. — Hallottunk két egyedülálló idős néniről, itt laknak a közelben. Jobban esik majd a sör, ha felástuk a kertjüket. Helyesel a gondnok, aztán szóba hozza az elmaradt dél­utáni találkozásunkat: — Azért ugye boldogultak nélkülem? Tudják akadt egy kis maszek szaladgálni valóm is, bocsássa meg a párt- és a szakszervezet. Vásárolnom kellett egy fél birkát, meg né­hány tyúkot, összedobtuk a rávalót. Mert, hogy többen is hallgatunk itt a telepen a Gá­bor névre. Holnap este össze­ütünk a családnak egy kis névnapi bulit. i — A családnak? — Mármint az ittenieknek, a csöveseknek. Temesközy Ferenc Nyolcvankét kilométernyi cső Ásókkal a söröskorsók ellen?

Next

/
Thumbnails
Contents