Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-14 / 62. szám

1981. MÁRCIUS 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IFilmjegyzet | Kramer kontra Kramer SZAKÍTÁS. válás. Szab­vány történet. Sajnos azzal együtt az, ha a „kié legyen a gyermek” kínzó kérdése is bonyolítja a helyzetet. Ro­bert Benton rendezése még­is világsiker, — úgy véljük, nálunk is az „év filmjei” között lesz. Mi a siker titka, hiszen a mai válás anatómiájáról már szinte mindent tudunk, — legalábbis gondolhatnánk — erről bőven gondoskodtak az írók, a filmesek. A sike­rültebb alkotások talán mé­lyebbre is „ástak”, mint Ro­bert Benton tette, az analí­zisek alaposabbak, a lélek­tani árnyaltság színesebb — számos példa van erre — a megoldás életszerűbb. Mielőtt ezekre a kérdé­sekre megpróbálnánk vá­laszt adni, el kell monda­nunk kifogásunkat Robert Benton záróképeiről. A bí­rósági ítélet ellenére Joan­na a volt feleség visszaadja Billyt, a kisfiút, apjának, Tednek. A harc a gyermek­ért tehát váratlan fordulat­tal, amúgy hollywoodi mó­don fejeződik be. Vagyis: ne távozzék szomorúan a moziból a kisírt szemű né­ző! Talán csak ennyi a ha­misság — gyakorlatunkban legalábbis annak tűnik — ebben az ízlésesen érzelmes filmben. < De lehet, hogy a rendező ezzel a megoldással egy új jelenségre akart utalni, ne­vezetesen arra, hogy megje­lent náluk az a nőtípus, aki az önmegvalósítás érdekében lemond az anyaságról, a családi életről, aki úgy véli csak független emberként „viheti” valamire. Benton céloz erre egy filmjével kap­csolatos interjúban. Azt vallja, hogy az anyával szembeni követelmények ma­napság már olyan hallatla­nul magasak, hogy szinte le­hetetlen ennek megfelelni. Ez így, vagy úgy, tragédiá­hoz vezet, hangsúlyozta, majd hozzáteszi: ha filmben a szerepek fel lennének cse­rélve, vagyis Ted hagyná el- Joannát, s nem fordítva, senki sem kapná fel a fe­jét, hiszen gz ilyesmi meg­szokott, mindennapos törté­net. Függetlenül a rendező to­vábbgondolásra érdemes vé­leményétől, a Kramer kont­ra Kramer befejező megol­dását a film egészének őszin­teségétől idegennek tartjuk. A Kramer kontra Kramer kirobbanó sikere éppen ab­ban rejlik, — visszautalunk a jegyzet elején feltett kér­désre, — hogy a legegysze­rűbb módon tárja fel Ted és Joanna házassága válsá­gának főbb okait. De ezzel nem elégszik meg Robert Benton, új, izgalmas témát bont ki, — ezt már teljessé­gében teszi — a néző előtt: az apa anyaszerepben. Kétségtelen, nagyon bá­tor film ez az érzelmes tör­ténet, hiszen nyílt kihívás az előítéletek, a maradi véle­ményalkotókkal szemben. Joanna és Ted a rendező vitájában a rendező olyan kényes egyensúlyt teremtett, amely hol az egyik, hol a másik fél javára — vagy kárára? — borul fel. BENTON FILMJE négy Oscar-díjat kapott — ezt nem érvként említjük a film mellett, hiszen megtör­tént már ez hasonló, szá­munkra kevésbé érdekes film esetében is — közülük egyet Ted Kramer alakítója, Dustin Hoffmann. Játékáról tanulmányt lehetne írni — fognak is — hiszen a mo­dern filmtörténet egyik legnehezebb szerepének el­játszására vállalkozott, s kö- rülírhatatlanu} bonyolult feladatának élménytadóan tett eleget. Méltán tartják — ha eddig kételyeink let­tek volna, most megbizonyo­sodhattunk az állítás igazá­ról — a világ egyik legna­gyobb jellemszínészének. Tiszai Lajos A látható „beszéd” A beszéd nemcsak nyelvi eszközökkel megvalósuló em­beri tevékenység. Számos egyéb tényező mozgósítását is jelenti, és igényli, s ezek nélkül személyek közötti köz­léscsere (nyelvi kommuniká­ció) nem, vagy aligha kép­zelhető el. A személyes megjelenés » sokfélesége, az öltözet al­kalomhoz kötött jellege ele­ve ismeretet közvetít a hall­gatónak, tájékoztatja a be­szédfolyamat esetleges kez­deményezőjét (fekete, es­télyi ruha, utcai viselet stb.). A beszéd közben felvett és tartott távolság a beszéd­partnerek egymáshoz való viszonyát fejezi ki. Az arc­játék (mimika) is szorosan összefügg a hangos beszéd­del, s jól követhetően kíséri azt. A kézmozgás a beszélő egyén fontos jellemzője le­het, érzékelteti a beszélő al­katát, a valósághoz való pil­lanatnyi viszonyát, beszéd­szokásait. A beszédet kísérő mozdu­latok és egyéb megnyilvánu­lások általában szándékosak, de vannak közöttük olyanok is, amelyek nem tekinthetők akaratlagosnak (meglepődés, megdöbbenés, öröm vagy két­ségbeesés stb. nem nyelvi megnyilvánulásai). Külön fi­gyelmet érdemel a nevetés vagy sírás, amely minden kultúrának jellemzője, mi­vel alapvető jelzést ad a szóban forgó témával kap­csolatban. A beszéd látható kísérői nagyon jelentős helyet fog­lalnak el a kommunikációs folyamatban. Egyes kutatá­sok szerint a közlés 60—65 százalékát teszik ki. Ebből következően igen fontos sze­repet kell, hogy játsszanak. A szóbanforgó témát, mon­danivalót mintegy ismétel­hetik, olykor helyettesíthetik (például nagyon zajos mun­kahelyeken). Általában azon­ban kiegészítik a közlést, egyes elemeit hangsúlyozzák, felerősítik. Ha nem így len­ne, akkor képtelenség volna a külföldiekkel „szót érteni” abban az esetben, ha nem beszéljük nyelvüket. Közis­mert dolog, hogy „kézzel- lábbal” közvetíteni lehet ele­mi, olykor bonyolultabb in­formációkat is. A nem nyelvi eszközökkel folyó információtovábbítási módok jelentős része tanít­ható, utánzással elsajátítha­tó, de vannak ösztönös, örök­lött elemei is. Ezekkel az eszközökkel be­széd közben élnünk kell. hi­szen színezik beszédünket, egyéni jelleget adnak annak. Nem szabad viszont vissza­élni velük. A túlzott taglej­tés, mimika stb. elterelheti a hallgató figyelmét a közöl­nivaló lényegéről. A beszéd tehát bonyolult, komplex jelenség, amely az egész személyiséget mozgó­sítja. A hangoztatással és egyéb eszközökkel együtt az emberi viselkedés fontos ösz- szetevője. Farkas Ferenc főiskolai docens HÉTVÉGI HÍVOGATÓ Bihari Sándor festőművész kiállítása Diáknapi bemutatók A hét végén folytatódnak a megyei diáknapok művé­szeti bemutatói. A tiszaföld- vári művelődési házban ma délután 2 órától és holnap délelőtt 9 órától a középis­kolai diákszínpadok műsorát tekinthetik meg az érdeklő­dők. Szolnokon, a Tiszaparti Gimnáziumban ma délután 2 órától a szólóénekesek, a duók és a triók, holnap dél­előtt fél 10 órától pedig a törökszentmiklósi művelődé­si központban a hangszeres szólisták és a kamarazene- karok mutatkoznak be. Ugyancsak ma délután 3 óra­kor kezdődnek meg a forra­dalmi ifjúsági napok szolno­ki kulturális programjai a Megyei Művelődési és Ifjú­sági Központban. A fiatalo­kat többek között Nagy Ban- dó András, Reisz Antal és Ihos Gábor humorista, vala­mint Szűcs László bűvész várja, továbbá megtekinthe­tik a jászfényszarui Fortuna irodalmi színpad műsorát és a jászfelsőszentgyörgyi tár­sastáncklub bemutatóját is. A műsorból nem hiányzik majd a zene sem; pol-beat, jazz-rock és country muzsi­ka szórakoztatja a résztve­vőket. A képzőművészet kedvelői Bihari Sándor festőművész, ma délután 5 órakor Abád- szalókon megnyíló kiállítá­sát tekinthetik meg. Emlékkiállítások Szegeden Bartók Béla születésének századik évfordulója alkal­mából tegnap Szegeden a ze­neköltő nevét viselő művelő­dési központban Bartókra emlékeztető kiállításokat nyi­tottak meg. Az egyik terem­ben tizenhét, Budapesten, Debrecenben és Szegeden élő képzőművésznek azokat a festményeitl szobrait, grafi­káit és textiliáit mutatják be, amelyek megszületéséhez el­sősorban a Cantata Profana adott ihletet. Egy másik teremben kot­ták, levelek, könyvek és más dokumentumok szemléltetik Bartók munkásságát Ott he­lyezték el Reismann Ma­riann fotóművész hat nagy­méretű fotóját a zeneköltő­ről. ___________MIVEL TÖLTI A SZABAD IDEJÉT?__________ A krónikaíró tsz-nyugdíjas A fehér zsírpapírba cso­magolt írás, sok mindent el­árul szerzőjéről. Elég kinyit­ni, s rátekinteni az első olda­lára, amin ez áll: „Életem története. Irta: Lékai János Szolnokon, 1980-ban.” A fe­kete tussal írt szöveg betű­formálása, elrendezése el­árulja: aki papírra vetette, szereti a rendet, a tisztasá­got. Ha valami az első pil­lantásra áttekinthető, meg­érthető. — Parasztnak vallottam magamat mindig: akkor is, amikor egyénileg gazdálkod­tam, és akkor is, amikor már a termelőszövetkezetben dol­goztam, mint gépműhelyi brigádvezető. Sajnos, korán nyugdíjaztak: alig töltöttem be az ötvenöt esztendőt. De hiába, rossz a „motor”. Rá­adásul időközben cukorbeteg is lettem, úgyhogy még éjje­liőrként sem helyezkedhet­tem el. A kevés nyugdíja­mat eleinte úgy pótoltam, hogy nyáron alkalmi munkát vállaltam: mentem borsót szedni, paradicsomot szed­ni, ősszel pedig kukoricát törni. Szerencsére ma már nincsen erre szükség. Sokat sétálok, sokat beszélgetek a magamformájú, idős embe­rekkel. Ilyenkor gyakran esik szó a múltról, s gyak­ran teszik fel a kérdést ne­kem is: elégedett vagyok-e az életemmel? A kérdésre adandó választ keresve tű­nődtem el: tulajdonképpen mi is történt velem az éle­tem eddig eltelt, hatvanhat esztendejében? S ha már felidéztem, papírra is vetet­tem az emlékeimet. — Mire emlékszik a leg­jobban? — A tréfákra. A nehéz életű embernek ez sokszor az egyetlen menedéke. Jókedv, tréfálkozás nélkül talán meg sem tudtam volna küzdeni azzal a sok megpróbáltatás­sal, ami életem során ért. Elmondok egy apró esetet, ami még a negyvenes" évek­ben történt. Akkor éppen traktoros voltam, és a sors úgy hozta, hogy egy nyugal­mazott honvéd ezredes birto­kát kellett felszántani. De nem ám akárhogy! Az ezre­des örökké ott futkosott a traktor nyomában, és hol ezt kifogásolta, hol azt. Legtöbb­ször a mélységet. Hogy csak huszonhét centi, holott hu­szonnyolcnak kellene lennie. A váltótársam már teljesen kiborult idegileg, mert a traktor öreg is volt, rossz is volt, mélyebbre eresztve mát nem bírta az ekét. viszont ez nem érdekelte az ezredest, akinek mellesleg egy pisztoly is lógott a derekán. No, gon­doltam, engem ugyan nem készít ki. Észrevettem ugyan­is, hogy ha másutt akad dol­ga, akkor nem viszi magá­val a mércét. No, amint ebé­delni volt, titokban levág­tam belőle néhány centimé­tert. Jött vissza, dugta újra a földbe, s látta, hogy harminc centinél is mélyebbre szalad le a pálca. Nagyon meg volt elégedve, még egy üveg bort is hozott ki este. — Ügy tudom, akkoriban a gyerekeket is hamar munká­ba fogták... — Ez így 'igaz. Az első ele­mi után már rám bíztak egy falka malacot: egész nyáron kint voltam velük a mezőn. A következő nyáron már részt vettem a szénagyűjtés­ben is, az azt követő nyáron pedig már marokszedő vol­tam az aratásban. — Nyaralás, szórakozás? — Olyan nem volt. Illetve, azt nem mondhatom, hogy 'unatkoztunk. A Szomszédos tanyában is volt egy magam­formájú gyerek. Ferkónak hívták, vele együtt őriztük a disznókat. Volt egy szájhar­monikája, örökké azt nyüs­töltük! Meg mindenféle csí­nyeket találtunk ki: meglo­vagoltuk például a nagy anyadisznókat. — Mi a legkorábbi emlék, amit még fel tud idézni? — Apám felemelt a ma­gasba, és forgott velem a tor­nácon. Nagyon féltem, mert csak fél kézzel fogott. A má­sik karja ugyanis szinte bé­nán csüngött: akkor jött ha­za a frontról, ahol súlyosan megsebesült. Hároméves, ha lehettem akkor. Arra is em­lékszem, hogy így, fél kézzel segített az aratásban is: ka­szálni nem tudott, viszont ő hordta össze, ő rakta csomó­ba a kévét. — Nem kaptak ki érte? — Nem. Apám még dicse­kedett is vele a rokonoknak: biztosan huszár lesz a gye­rekből, nem gyalogos, mint én. A jóslata persze nem vált be. Sose ültem lovon, vala­hogy mindig féltem tőle. A gépeket szerettem, már kis­gyerekkoromtól. Cséplés előtt már szinte aludni se tudtam, annyira vártam a tüzes gé­pet, — mert akkor még gőz­\ kazán hajtotta a cséplőgé- pet. Micsoda élmény volt, hogy a vízhordó kocsin én lehettem a kisegítő, és hogy én öntözhettem a kazán tar­tályába a vizet! Hát még az, amikor néhány lapát szenet is dobhattam a lángoló gyomrába! Később is, mindig azt kerestem, hogyan kerül­hetnék a gépek közelébe. Szívesen mentem volna inas­nak is, de az apám nem en­gedett, azt mondta: aki pa­rasztnak született, az marad­jon a föld mellett. Aztán amikor jött a tsz, traktorra ültem én is. Később a trak­torosok, majd ezzel egyide­jűleg a gépműhelyben dol­gozók brigádvezetője lettem. Elértem tehát a vágyamat, de igaza lett az apámnak is: földközelben maradtam, egész életemben. — káposztás — A rossz kinézésű em­ber egy nyárvégi napon, délután tűnt fel a kisvárosban. Az állo­más felől közeledett, de nem az ingázókkal, hanem vala­mivel később, a távolsági gyorssal érkezhetett, amelyik csak a nyári menetrend sze­rint áll meg ezen az állomá­son. A távolsági gyorsról egyéb­ként itt kevesen szállnak le, legtöbbször aktatáskás mér­nökök vagy valamiféle szak­értők, akik egy-egy éjszaká­ra megszállnak a kombinát vendégszobájában, aztán el­tűnnek, mielőtt a helybeli lá­nyokkal összebarátkoztak volna. A rossz kinézésű ember ak­tatáska nélkül közeledett föl­felé a rövidke főutcán. Nem volt benne semmi szakem­beres vagy mérnökös, kész- ruhaüzletből való, nagyobb termetre szabott nyári öl­tönyt viselt, zsebében dudo- rodott holmija, miegymás, amit az útra magával hoz­hatott. Ez az öltöny sötétkék volt, hozzá talán szükségből választott túl világos cipők, s mérsékelt polgári ízléssel kockázott szürke ing. Az, ami kinézését tulajdonkép­pen kellemetlenné tette, a vállai közé süppedt, sötétkék gallérnál kezdődő, széles, ke­rek feje volt. Világos, se- színű arcával. a keskeny homlokából laposan hátrasi­BODOR APÁM: Egy rossz kinézésű ember múló hajával leginkább hal­ra emlékeztetett. Halarcú ember sötétkék, bő nyári öl­tönyben, világos cipővel, ez valahogy nem ment. Leg­többen utána is néztek. Rossz ki nézése ellenére az idegen egyelőre ártalmatlan­nak látszott. Egész délután az utcákat rótta, mintha ki akarná őket tapasztalni. Mintha valami köze lett vol­na a boltíves kapuk mohos tövéhez, az utca macskakö­ves medréhez, melyet a vá­ros mint műemléknek te­kinthető útburkolatot szíve­sen tűrt meg a zajos, bejáró ökrös szekerek alatt. Az idegen, miközben valakit ki­került, oly szomjasan me­redt arcába, mintha elveszett testvérét keresné benne. De senki nem hasonlított hozzá a városban. Errefelé bozon­tos, barna örmények laktak valamivel világosabb gyer­mekeikkel, az idegen pedig fehér volt és sima. Másnap újra föltűnt, hal­szerű. merev arcával végig­járta a várost, és mindenki­nek belebámult az arcába. Egy alkalommal kezében vi­rággal is látták, de nem de­rült ki, melyik ház asszo­nyához készül ebédre, és hol tölti éjszakáit. — Ki a fene lehet? — kér­dezte valaki egy ablakból, valakitől, aki egy másik ab­lakból bámult ki az utcára. — Én nem tudom — mond­ta a másik, hangjában eny­he rosszallással. — Nem tu­dom, de nincsen valami jó feje, az biztos. — Az. Nem valami jó fej — mondta az előbbi. És ennyiben maradtak. A harmadik napon, hét végén, hallani lehetett, hogy a rossz kinézésű idegen es- telente kapuzáráskor a te­metőből távozik, éjszaka pe­dig sétákat tesz a városból kivezető országúton, amerről a langyos szél hullámaival érkezik az ablakok alá a bé­kabrekegés. Még aznap este el is uta­zott. A kis állomáson ácsor­gók közül többen ráismer­tek, hogy ő a halarcú ide­gen. Némi meglepetést még­is hangjával keltett. Aláza­tos, meleg és mély zengésű volt, amint megváltotta a jegyét. Röviddel ezután va­laki az ácsorgók közül azt állította, hogy ő maga látta, amint virágot helyezett az Adorján házaspár sírjára. — Az Adorján fiú lesz — mondta erre valaki. — Az lehet — bólogattak a többiek. — Az lesz. Megegyeztek abban, hogy az Adorján házaspár sírja volt p legelhanyagoltabb az egész temetőben, de ez az Adorján fiú most végre meg­emberelte magát. Életükben nem nagyon bírta a szüleit, s azok sem igen kedvelték, mivel nem volt a legsikerül­tebb gyermek. De most már ő is öregedni kezdett, és íme, megbocsátott az öregeknek. Szó, ami szó, ilyen arccal próbára tehette a szülői sze­retet, pedig úgy látszik, nem rossz fiú, nem, nem. Ezalatt befutott az esti távolsági gyors, s az idegen elrobogott vele. Aztán az ácsorgók is szétszéledtek s vacsoránál családonként megbeszélték, hogy itthon járt az Adorján fiú, az, ame­lyiknek olyan halarca van. C sak az öregek hall­gattak, mint mindig, korán nyugovóra tértek a régi város régi szo­kásai szerint, mert igen jól tudták, hogy az Adorján há­zaspárnak — bármennyire is törekedtek erre annak idején — nem volt gyermeke.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents