Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-12 / 36. szám

1981. FEBRUÁR 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 larsasag, szesz, szex Fél liter rum. Nem csuk­lóit össze, nem lett rosszul tőle, tinédzser zsargonban úgy nondanák, hogy „totál­káros lett, és átment hülyé­be”. Néztem a sápadt, lányos arcú, 18 éves fiatalembert, és sehogyan sem tudtam el­képzelni dühöngő részegnek. Kínosan feszengett, amikor szóba hoztam azt a decem­beri éjszakát Végül aztán úgy volt vele, hogy „most már mindegy, amit csinál­tam, vállalnom kell”. „Erősre ittam magam” — Lacival és Lajossal, a falumbeli, tiszasasi baráta­immal mentem el a Pega­zusba. Diszkó volt. Éjjel fél 12-ig semmi különös nem történt. Szövegeltünk, táncol­tunk, ittunk. Laci nem ivott, ö vezetett. Nem, nincs ko­csija, de amikor kéri, köl­csönadja neki a faterja a Skodát. Szóval mondom, órákig semmi sem történt. Néhány srác csinálta ott a felhajtást. Hangoskodtak, nagyképűsködtek. Látásból a szórakozóhelyekről ismerem őket. Balhés, kötekedő fic­kók. Az élő fába is beleköt­nek, csak úgy heccből. Ak­kor is hallottam, hogy va­lami dzseki miatt arénáz- tak. Ráfogták egy srácra, hogy ellopta. Szerintem csak ürügy volt, hogy verekedést provokáljanak. Máskor is csinálták már, akkor a csa­jok miatt. Hülyeség volt be­leavatkoznom, tudom. Csak- hát a rengeteg rum. Erősre ittam magam. Máskor is megesett már? — Ritkán. Ha a társaság­nak ivós hangulata volt. Én most sem verekedtem. És éppen azok cikiztek velem, akiknek segíteni akartam. Dühbe gurultam, és össze­rugdostam a kocsijukat. — Hogy-hogy cikizték? És hogyan akart segíteni? — Mondtam, hogy hagy­ják a verekedést, menjenek el, mert ők húzzák a rövi- debbet. Erre az a lány, aki velük volt, és bent ült a ko­csiban, pimasz volt, és mu­tatott egy randát — Mit? — Ne haragudjon, szé­gyellem megmondani. — És ezért rugdosta össze a kocsit? — Igen. — S azt a másik férfit, akivel együtt rugdosták az autót, őt ismeri? — Nem. Se előtte, se azóta nem láttam. Nem tudom, hogy került oda A rendőr­ségen mondták, hogy neki volt már balhéja, és hat hó­nap felfüggesztettje van. — Mit gondol, mi lesz a következménye ? — Ez volt az első esetem. Biztosan tudom, az utolsó is. Talán a büntetés sem lesz nagyon súlyos. O. József esztergályos a BVM kunszentmártoni gyá­rában. Mindenki csodálkozik, senki sem érti, hogy ez a rendes gyerek hogyan lett egy rendőrségi ügy főszerep­lője, aki ellen rongálásért vádat emelnek. A szerelmespár Órák óta szemérmetlen nyíltsággal szerették egy­mást, a fekete lány és a szőke fiú a füstös, zsúfolt eszpresszó félhomályában. Senkiről sem vettek tudo­mást. Sem az ismerősökről, sem a hangoskodókról, sem a szomszédságukban a ka­landjairól dicsekvő nagyha­júról. Felkeltették az érdeklődé­semet. S hogy kíváncsisko- dásomat nem vették zokon, azt annak köszönhetem, hogy nemcsak egymással, hanem egymásról, a kapcsolatukról is szívesen beszélnek. — Nagyon szeretek Sanyi­val lenni, de egy lakatlan szigeten, kettesben, nem hi­szem, hogy sokáig kibírnám vele — nevetett Mari. — Ba­rátok. társaság nélkül el sem tudom képzelni az éle­tem. Van egy szomszéd srác Csépán. ahol lakom, kisko­runk óta jó barátok va­gyunk. A faluban azt hitték, együtt is járunk. Nem vol­tunk szerelmesek egymásba. — Úgy gondolja, lehet csak barátság nő és férfi között? — Most, húszévesen, így gondolom. — És most, húszévesen, amikor itt, a kunszentmár­toni zsúfolt presszóban ér­zelmeit a nagy nyilvánosság előtt sem titkolja, nem fél a pletykáktól? Nem félti a hírét? Nem érdekli, mások mit szólnak? Mosolyával sem tudta lep­lezni zavarát Elpirult, le­hajtotta a fejét. — Néha el­feledkezünk arról, hogy nem kettesben vagyunk. Hozzá­bújok, és nem bánom, ha megcsókol, akárki is látja. — Mióta tart a kapcsola­tuk? — Tavaly augusztus 12-e óta — vágta rá Sanyi. — Marika barátnője az én ba­rátommal járt, és az ő ré­vükön mondhatnám azt is, hogy a segítségükkel ismer­tem meg Marikát. Előtte is majdnem mindennap láttam. Mindketten a Pannóniában dolgozunk. Ö adminisztrátor, én segédmunkás vagyok. A szakmám szerint bútoraszta­los, de segédmunkásként többet kereshetek. Egy ki­csit futballista-állás az enyém. Négy éven át, 1978- ig az MTE-ben futballoz­tam. Azóta pedig itthon, a megyei első osztályban, a kunszentmártoni csapatban játszom. Az egyesülés után ugyanis csak a tartalékcsa­patba kerültem volna be. — Miért? — Nem szívesen vallom be. de az az igazság, hogy akkoriban sokat ittam. — És most? — Amióta Marikával já­rok, másképp élek. Ö na­gyon nem szereti az alko­holt, még szilveszterkor is csak egy korty bort ivott. — Mindenki féltett Sanyi­tól. a barátnőim, a kolléga­nőim. Mind azt mondták, hogy hülye vagyok, ha szóba- állok vele, csak addig kel­lek neki. Rossz híre volt. Részegesnek és nagy csajo- zónak ismerte egész Kun- szentmárton. Rosszul ismer­ték. — Ügy érzi, valóban meg­változott? — Marika jelenlétében nem szívesen mondom: 24 éves vagyok, de ilyen rendes lánnyal, mint ő, még nem találkoztam. — Sok alkalmi, egy éj­szaka tartó kapcsolata volt? — Elég sok. Volt, akit reg­gel már látni se bírtam. Ki­nyitottam 'az ajtót, és csak annyit bírtom kinyögni, na menj. — A szerelem ebben a korban csak a szexuális kap­csolattal együtt lehet teljes? Hallgattak. — Ha nem akarnak, ne válaszoljanak. Marika hirtelen felszegte szép fejét, kihúzta magát, egy pillanatra nagyon ko­mollyá és méltóságteljessé vált. — Igen. De nem ezért találkozunk. Egyszerűen mert jó vele lenni, jó. hogy min­dent elmondhatok neki. hogy őszinte lehetek, jó érezni, hogy szeret. — Közös jövőt tervezget­nek? — Ritkán beszélünk róla. Péntek a diszkós nap Éjjel tíz órakor Skodák, Dáciák, Ladák egész sora parkolt a tiszakürti étterem előtt. Az ajtón belépve mint­ha sok ezer decibel zúdult volna a fülemnek. Valószínű, hogy csak az én dobhártyám viseli nehezen akkora dózis­ban a beatzenét, mert a vérpezsdítő ritmusokat árasztó gép előtt a villogó fényben egy sereg fiú és lány vonaglott. ugrált. Az átlagéletkor inkább húsz év alatt, mint fölött volt. Az asztaloknál több tucat ülés­re kárhoztatott fiatalember bámulta a táncolókat. Ne­kik nem jutott partner. — Ide csak lánnval érde­mes jönni —• világosítottak fel egy héttagú társaságban. — Itt sem szerencsés az arány: két lány, öt fiú. — Véletlenül futottunk össze. A Karthago koncer­ten voltunk mindannyian Ti- szaföldváron. Ott mi már ki­tomboltuk magunkat. La­josnak van egy torinói Fiat­ja, megkértük, furikázzon át velünk Kürtre. Péntek, disz­kós nap. Hátha összejön va­lami. Hét végén ez a prog­ram. Kocsikázunk egyik helyről a másikra, Lakite­lekre, Tiszaföldvárra, Tisza- ugra a Pegazusba, Mart­fűre. — Az egy jó hely — szólt közbe a torinói Fiat tulajdo­nosa. — Martfűn sok lány van. De néha beugrunk Szol­nokra is. A Tündében vagy az Árkádban szoktunk ki­kötni. Csak más az, mint egy falusi kocsma, amit hét­végén az idősebbek „meg­szállnak”. — Bemutatná a társasá­got? — Nagyjából egyidősek vagyunk, 19—20 évesek. Er­zsi gépész a Pannóniában, Borbála tűzőnő a Tisza Ci­pőben, József géplakatos, Mihály esztergályos ugyan­ott, István szobafestő az ÉPSZER-nél, János Erzsi udvarlója, Homokon a Kise­gítő és Foglalkoztató Isko­lában nevelő, én meg gép­lakatos vagyok a MEZÖ- GÉP-nél. Itt lakunk vala­mennyien a környéken. Az asztal sörös- és kólás- üvegekkel tele, a lányok előtt kis pohár likőr. — Mit szeretnek csinálni, miről szoktak beszélgetni? — Hát ami jön. Most ép­pen azt meséltem, hogy majdnem elütöttem hat őzet. Ha magunk vagyunk srácok, akkor a foci a téma meg a lányok. — A hétvégi estéket min­dig presszókban, éttermek­ben, bálokban, diszkókban töltik? — Egyöntetű igen a válasz. — Nagyréven, ahol la­kunk, még mozi sincs. A tévé előtt eleget ülünk hét­köznap — volt a két lány véleménye. — Színház? — Elmesélték, hogy akkor ültek utoljára a nézőtéren, amikor még is­kolába jártak, de már egyi­kük sem emlékezett arra, hogy mit láttak. Szerintük a színház a doktoroknak meg a hozzájuk hasonló emberek­nek való. — Ital? — Ha nem vezetek, két deci rumnak „gazdája” va­gyok — így Lajos. — Két nappal ezelőtt a húsz üveg sörtől majdnem fejreálltam — vallotta be István. — Aznap kaptam meg a behívót. Február 25-én bevonulok. Balhé és pofozkodás — Mi a tapasztalatuk, a bálozással, a diszkózással ál­talában együtt jár a balhé, a pofozkodás? — Elég gyakran megesik. — Magukkal is? — Volt már egy-két me­leg helyzetünk. Amikor együtt megyünk, ezért nem hagyjuk ott egymást. Ta­valy júniusban Bagimajor- ban volt bál. Ásóval fogad­tak bennünket a helybeli srácok. Cibakházán volt szo­kás, hogy az ottani fiúk a bálból szabályosan kiutál­ták vagy elüldözték az ide­geneket. Hiába ült húsz lány, amikor felkértük valamelyi­ket, egy-két erős fiú már ott is termett, és közölte, ha ép bőrrel meg akarjuk úszni, akkor kopjunk le. Piszok nagy verekedés volt most decemberben Martfűn, a Fenyő-bálban. Az már erős, ha a penge is előkerül. Hát ott volt minden. — És miért estek egymás­nak? — Egyet találhat: mindig a nő miatt szokott lenni a balhé. * Hétköznapi történetek, rendkívüli, drámai fordula­tok nélkül. Mindegyik más és más. Miért kerültek egy­más mellé egy riportban? Fgyetlen laza szál fűzi őket össze, egy egyszerű alap­igazságé, amely szerint az ember társas lény. S hogy tizen-, huszonévesen mivé és hogyan formálódik lénye, az sokban múlik azokon, akiket társnak, barátnak, havernak, ivócimborának, szerelmének választ. Kovács Katalin Kovácsok, szűcsök, csizmadiák, mézeskalácsosok Kiállítás a karcagi múzeumban Kovácsműhely céhtáblája; rajta a gyógyí­tást szimbolizáló kígyóval, amely a ková­csok egykori gyógyító tevékenységére utal A mézeskalács-készítők munkaeszközei A nagy hagyományokra visszatekintő szűcsmesterség néhány szép darabja Mesterségek dicsérete címmel ma délután 4 órakor kiállítás nyílik Karcagon, a Győrffy István Nagykun Múzeumban. Orsi Julianna muzeológust, a kiállítás ren­dezőjét kérdeztük; mit lát­hat a közönség a bemutatón? — Karcagon, illetve a Nagykunság területén leg­gyakrabban előforduló kis­mesterségeknek állítunk em­léket ezen a kiállításon. A látogatók az egykori "ková­csok, szűcsök, csizmadiák, mézeskalácskészítő mesterek műhelyeit,, munkaeszközeit, termékeit láthatják. Meg kell jegyezni, hogy mivel ezek a mesterségek generációkon keresztül öröklődtek, egy-egy műhelyben különböző korok­ból származó munkaeszközö­ket, szerszámokat találha­tunk. A kiállítás a 18. szá­zadtól a' 20. század elejéig foglalja össze a kismestersé­gek alakulását, fejlődését. A műhelyek természetes kör­nyezetének bemutatását fo­tók segítik. Bemutatjuk a különböző céhemlékeket is. A legelső céhek a 18. század elején alakultak; a céhpecsé- tekí, céhkönyvék, cóhartiku- lusoki, vándorkönyvek, az ipartestületek tárgyi emlé­keinék bemutatásával is sze­retnénk teljesebbé tenni a kiállítást. Köztudomású, hogy a Nagykunság a régebbi idők­ben nem rendelkezett gazdag iparral. A kiállításon látha­tó kismesterségeket is első­sorban a mezőgazdaság, - a mezőgazdaságból élő embe­rek igényei hívták életre. Úgy véljük, a bemutatónak épp az ad különös jelentősé­get, hogy a viszonylag szűk réteget foglalkoztató, ma már. egyre inkább kihalófél­ben lévő mesterségeknek ál­lít emléket örsi összejövetel komplett ebéddel A mama elájulni sem mert Tizenöt évig dolgoztam raj-, majd csa­patvezetőként, így némi összehasonlítási alappal rendelkezem a néhány évvel ko­rábbi, és a jelenlegi úttörőakciók között. Elöljárójában leszögezem: a mostani vá­lasztási lehetőségek és kínálatok színeseb­Akárki találta ki, nagyon ötletes az Egy család egy őrs program is. Ugyanis akik ezt választják, jobban meg­ismerkedhetnek a családok életével, megtudhatják, hol dolgoznak úttörőtársaik szü­lei. Bepillantást nyerhetnek a felnőttek foglalkozásába, alaposabban hallhatnak egyes gyárakról, üzemekről, munkahelyekről. Summa rummá rum: így kerül köze­lebb az iskola, az útttörő- mozgalom a családhoz, és az édesapák, édesanyák is sze­mélyesen beszélgethetnék fiaik, lányaik barátaival, osztálytársaival. Akárhogy is nézzük, kézzelfoghatóbbá, szaknyelven szólva nyitot­tabbá válik az úttörőmozga­lom, és bizonyára a jelenle­ginél is több felnőtt segítőt talál. Ezeket az összejövete­leket már csak a helyhiány, meg az akció jellege miatt többször tartják az őrsök a lakóházaknál, Hol az egyikben, hol a másikban. Rendszerint vasárnap, hiszen elvkor teljes a család. Igaz, ahol tucatnyi tizenéves ka­masz vagy fruska „táboro­zik”, távozik a csend. Dehát, ezt a két-három órát évente egyszer vagy kétszer elbírja minden gyerekszoba. így volt ez Szolnokon is az egyik lakótelepi, emeleti lakásban. Az édesanya béké­sen főzte a család vasárnapi bek, érdekesebbek, jobban megmozgatják a gyerekek fantáziáját, életszerűbbek, iz­galmasabbak. (A teljesség igénye nélkül gondoljunk csak: a Teremtsünk értéket!, a Vegyük észre, tegyünk érte!, a Vár a ter­mészet, a Játszunk együtt!, a Művészetek vándorútján nevű akciókra!) lás után a család felnőtt tag­jai visszatéritek az élők so­rába, és az emberi szívósság­ra jellemző: ma már derűsen emlékeznek a hajdani „mun­kaebédre”. Ugyanakkor az olvasóban önkéntelenül felmerül egy megválaszolatlan kérdés: va­jon hol, kinél ebédelt a tíz­egynéhány fiú a következő vasárnap? Tévedés ne essék: szó sincs arról, hogy szendviccsel, ap­ró süteménnyel, ropival, al­mával nem illik megkínálni az alkalmi vendégkoszorút. Ha van, miért ne. De a főtt étel, a több fogásos meleg ebéd — akárhogy is böngé­szem — az idei év úttörő­akciói között még zárójelben sem szerepel. Elvégre a bér­ből és fizetésből élőknek nem olcsó mulatság ripsz- ropsz elővarázsolni tizenöt adag ebédet. Ez ellen az út­törővezetők, osztályfőnökök léphetnek fel a leghatéko­nyabban. Még akkor is, ha egyes, jobb anyagi körülmé­nyek között élő, családoknak ez nem jelent különösebb megterhelést. Mert ha ez a főttétel-mozgalom folytató­dik, elérhetünk oda, hogy ebben az akcióban eseten­ként a „Hozzátok többé nem jövünk, mert csak kömény­magos levest kaptunk” szem­lélet jelenti majd a lényeget. D. Szabó Miklós ebédjét, az apa már a másik szobában az újságot böngész­te, a kislány kedvenc babája ruháit rendezgette, miközben a nagyfiú szobájában élénk vita folyt az őrsi reszortok elosztásáról, a közelgő hulla­dékgyűjtés megszervezéséről. A „bomba” 11 óra tájban robbant, amikor a tizenéves házigazda csak úgy „mellé­kesen” megkérdezte édes­anyját: mikorra készül el a vasárnapi ebéd, mert az őrsöt vendégül illik látni’. Szegény anyuka a meglepe­téstől elájulni se mert, el­végre korábban erről szó sem volt De a kislegény né­hány mondatban kifejtette: valamit főzni kell a fiúknak, hiszen a múlt vasárnap is komplett ebédet kaptak az egyik barátjánál. Sőt, a hús­hoz még kompótot is tálal­tak. Mondanom se kell, egysze­riben tovatűnt a békés, va­sárnapi délelőtti idill: az anya a hűtőhöz rohant, az apa krumplit hámozott, a lány meg neki segített. Sze­rencsére pénteken egész hét­re bevásároltak, és így a le­vesen kívül a második félé­re is futotta. A sáskaéhes lurkók lóhalálában eltüntet­ték a hirtelen elővarázsolt étkeket, kicsit még időzitek, majd udvariasan megköszön­ve a szívélyes vendéglátást — távoztak. Átmeneti ámu-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents