Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
8 Irodalom» művészet 1981. FEBRUÁR 1. Weöres Sándor: KÖNYÖRGÉS Láthatatlan 'kör-pántokon keringő égi tüzek! alattatok, mint a hangya, egyetlen morzsát viszek, az is súlyos, a hozományomtól összeroskadtok, bár jutna égy sugár a hatalmatokból, kör-pályás csillagok. Ó ismeretlen teher súlya! ti öröktől ismeritek, öröktől örökre körbe vinni nem restelitek, így forgatjátok az egész világot, bátran, könnyedén! de ércetekből egyetlen szilánk: mire megyek én? Oláh János: GYEREKSÉG Integetni kell neki reggelente, ezt kéri, amikor otthagyom az óvodában. Mindig kicsit bosszúsan egyeztem bele. A fiúk nem ilyenek — dörmögöm magamban. Aztán, látva az arcát, lepkekezét a tüllfüggöny mögött, ahogyan átnéz, kikukucskál kaparászva, megértem, s elfog a szégyen. Igen, neki van igaza. Nem tudhatjuk, percekre válunk, vagy örökre el, a tennivalók rácsa mögött meddig labdázik velünk az újabb — munka? — nap, mikor enged egymáshoz újra. Legszívesebben átmásznék a kerítésen, föl az ablakba, és hoznám őket vissza, vissza, vissza. Meliorisz Béla: NÁDARATÓK Ezek most várakozással teli napok de ledeszkázott padlásainkon még szétterítjük a diót aztán jön a mi időnk próbára téve bennünket megint az évszak Esténként forraltbort hörpölünk s gyufa serceg végiggondolhatjuk már úttalan útjainkat. m£: j Bajkeverő oroszlánok Zende Ádám és felesége, Ilonka már hónapok óta éltek lakótelepi lakásukban úgy, hogy nem történt velük semmi. Se jó, se rossz. Felkeltek, Ilonka tornázott, megreggeliztek, majd Zende vagy bement az Intézetbe, vagy sem. Ha összevesztek, olyankor any- nyira gyűlölték egymást, hogy kénytelenek voltak mindig sietve kibékülni, mert „különben erkölcstelen volna a további együttélés”. Zende Ádám kutató- mérnöki állása is oka volt annak, hogy aránylag sokat voltak együtt otthon, no meg az is, hogy Ilonkának már jó ideje nem sikerült „képességéhez és képzettségéhez” illő állást találnia. Ettek, ittak, szeretkeztek a lakásban. Aztán egyszercsak elkezdtek vágyódni régi, elhagyott barátaik után. Erre az estére végre bejelentkezett Máder Laci és a felesége. Zendéék délután húst sütöttek, takarítottak, meg- fürödtek, majdnem szeretkeztek is, de közben, Zende ironikus megjegyzése miatt valahogy elment a kedvük az egésztől. Beesteledett. „Mintha vasárnaponként gyorsabban sötétedne ...” — mondta, vagy inkább mormolta Zende. Ilonka gyorsan lecsapott a mondatra. ízekre szedte, bebizonyította, hogy a mondat értelmetlen és fölösleges, és furcsamód. Zende számára úgy tetszett, mintha mindez rá, Zende Ádám kutatómérnökre vonatkozna. Ezt mindenesetre kikérte magának, valamint azt is. hogy vele. a családfenntartóval egy állástalan laboráns liba így beszéljen. Ilonka berohant a szobájába, és jól hallhatóan sírva- fakadt. Zende Ádám ilyenkor értelmetlennek és fölöslegesnek érezte egész eddigi és további életét, és még az is megfordult a fejében, hogy ennyi erővel akár Ilonka nélkül is élhetne. Rágyújtott. noha Ilonka már évek óta próbálta leszoktatni a cigarettáról, mindezidáig kevés eredménnyel. Zende egy ízben teljes három hónapig nem dohányzott, az ételek ízét újra érezni kezdte, harapni tudott volna a friss levegőből, de sajnos, egy baráti borozgatás során rágyújtott. És másnaptól újra fújta a füstöt, rendületlenül. Ahogy most is. Már nagyon várta Mádért, és Ircsit, a feleségét. Talán ötöt-hatot szippanthatott a cigarettából, amikor fölpattant Ilonka szobájának ajtaja, és Ilonka halkan, de érthetően, sírástól és gyűlölettől maszatos arccal annvit mondott Zende Adómnak : „És vedd tudomásul, hogy meg foglak csalni!” — „Kivel?” — kérdezett vissza Zende. reflex-szerű gyorsasággal. „Máder- ral. ha érdekel, a Máderral, a barátoddal!” Ilonka újra magára csukta az ajtót, Zende ott maradt saját föl nem tett kérdéseinek hálójában, némán, és tapint- hatóan ártatlanul. Odakinn harangoztak. „Hét óra...” — juttatta eszébe a harang. „lassan jönniük kell.” Csöngettek. Ilonka berohant a fürdőszobába, magával rángatva hosszú ruháját, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogv rendbehozza kisírt arcát, és hogy felöltözzön. „Szóval tetszeni akar ez a kurva ...” gondolta tovább a dolgot Zende, és ment ajtót nyitni. — Pontosak vagytok — moA Központ^ Sajtószolgálat 1980. évi novella-pályázatán díjnyertes alkotás solygott a barátjára. Szerette ezt a behemót művészembert, a Mádért. — Mint a halál — mondta Máder és nevetett. Ircsi is mosolygott, de ő inkább elbújt a mosolya mögé. Máder nevetése kitárulkozás volt, ártatlanság, derűs otthoniasság a világ dolgai közt. Ircsi egy kicsit elbújt Máder háta mögött is. alacsonyabb volt a szokásosnál, „de a kelleténél nem”, mondta már régen Máder, és onnan kérdezte: — És Ilonka? — A fürdőszobában. Renoválja magát, azt hiszem. — Képzeljétek! Voltunk az állatkertben ! — Ircsi, ha egyszer elkezdett lelkesedni, csak nehezen tudta abbahagyni. — És olyat láttunk, de olyat.. — ezt Máder tette hozzá, kevésbé lelkesen, de annál ígéretesebben. — Mit? — kérdezte Ilonka, kihajolva a fürdőszobaajtón. Bejött a szobába, lehuppant a másik fotelba, Máder mellé. — Mit láttatok? — Mondd el te, te sokkal jobban tudod... — bíztatta Ircsi Mádért. Máder jó mesélő volt, csak kissé felületes. Különösen a leírásai voltak hézagosak. Szerette a történeteit középen elkezdeni. — Szóval, az állatkert... Szép, koraőszi délután, a karomon a hitvesem, az életem párja, életem legkisebb nője. — Tudjuk. Az Ircsi. Most mesélsz, vagy szerelmet vallasz? — Ki tud előre mindent? — Máder morgott, mert Ilonka megzavarta. Morgott, aztán elhallgatott. — Zende töltött a poharakba, fölállt. poharát magasra emelte, és kissé túlságosan meghatottam de teljesen átélve saját megindult- ságát. azt mondta: — Gyerekek, üdvözlöm lakásunkban az első igazi vendégeket. Eddig csak a szerelők, a díjbeszedők, és a gondnok tette be ide a lábát. Igyatok, az egészségetekre. :;■/ — Egészségetekre... — Ilonka is fölállt, neki is pohár volt a kezében. — Ugyan már, miért kell az ivásnak ekkora feneket keríteni? Iszunk és beszélgetünk. Aztán elmegyünk haza. — Csináltam egy kis vacsorát ... sült húst. — Ilonka szemérmesen Zendére sandított hiszen a vacsorát nem ő csinálta, ketten csinálták. De Zende nem akart háborúskodni. Már visszaült. mikor azt mondta. — Egyszer Ilonkával a Kárpátokban jártunk. Találtunk ott egv egészen kicsi állatkertet. Medvék voltak benne, őzek. szarvasok, mókusok. És az egyik ketrecben egy oroszlánpár sütkérezett. — És? — kérdezte Máder. — Biztosan melegük volt. — Igen. De ez a két oroszlán szerette egvmást. Egymást átölelve bóbiskoltak a napon, a mancsukat. a mellsőt, nagy szeretettel egymás - vállára, hasára tették. így volt, Ilonka? — Persze. A legérdekesebb az volt. hogv ez a két oroszlán teljesen meztelen volt. — Hülyék. Minden oroszlán meztelen — mondta Máder. — De ezek másként voltak meztelenek! Ezek mintha levetkeztek volna magukról mindent: az emberek pillantásait, kiszolgáltatottságukat. a rabságukat, mindent... — Zende megállt egy pillanatra, és a feleségére nézett. \ztán így folytatta: — Akkor Ilonkával úgy határoztunk, hogv mi is így fogjuk szeretni egymást. Ilyen vak bizalommal a sors iránt, az emberek iránt, egymás iránt. — És most le fogtok vetkőzni? — kérdezte Máder, öblösen nevetve. — Ti megkergültetek .. — Én valaha modell voltam — mondta Ilonka lassan —, én akármikor, akárki előtt levetkőzöm. Van a fenekemen egy anya jegy, dehát kit zavar az? — Ti ittatok már... előre? — kérdezte Ircsi óvatosan, közben Máderre nézett. Máder nem nézett visza rá, a levegőbe bámult, valószínűleg elképzelte Ilonkát meztelenül, a fenekén megpróbálta elhelyezni a képzeletbeli anya- jegyet. — Nem ittunk semmit. Csak eszünkbe jutottak az oroszlánok — mondta Ilonka. — Ugye. te sem ittál még, Ádám? — Nem. Illetve csak most, ezzel a pohárral. — Ti tényleg úgy akartok élni, mint a... vadállatok? — kérdezte Ircsi, kicsit belepirulva a gondolatba. — Mi is azt hittük délután, hogy ... — Igaz is... Bocsánat. Azt hiszem, Laci akart mesélni valamit .. . hogy ma délután az állatkertben ... — Zende hátradőlt. próbálta átfogni felesége vállát, de Ilonka óvatosan, szinte észrevétlenül kisiklott a karja alól. Zende rágyújtott. Máder kényelmesre fészkelte magát a fotelban, és pontosan ott folytatta a mesélést, ahol abbahagyta : — Szóval, karomon életem legkisebb párja. Már megnéztük a zebrákat, az elefántokat, a vízilovat, pontosabban vízidisznót. a madarakat, a majmokat, és egyszercsak mit látunk? Az oroszlánok ketrecében két meztelen fiatal, egy fiú és egy lány feküdt. pontosan úgy. mint a ti oroszlánjaitok. A ketrec előtt nem mertek megállni az emberek, csak odasandítottak, aztán mentek is tovább ... — Nem igaz! — kiabált Ircsi. — Nem igaz! Hazudsz! — Pedig te is azt mondtad, milyen szépek. — De fel voltak öltözve! Volt ruha rajtuk. Csak lakásuk nem volt! Azért nem néztek oda az emberek! — Én se hiszem el — mondta Zende. — Még hogy két fiatal, meztelenül, az oroszlánketrec- ben. . . És a rendőrök? Vagy a mentők?... azok hol voltak? — Én elhiszem — mondta Ilonka, és úgy nézett Máderra. ahogy valaha Zendére nézett, mikor még igazán szerette. — Én elhiszem, hogy meztelenek voltak ~ mondta még egyszer. És mosolygott. — Menjünk azonnal haza! — Ircsi kiabált, szinte sírt. — Nem megyek sehová! — mondta nyugodtan Máder. — Itt vagyok a barátaimnál, a barátaim szeretnek engem. Igaz? — Igaz — mondta Ilonka. — Akkor megyek egyedül. — Menj! — Máder nem volt goromba, csak őszinte. — Várj, Ircsi, lekísérlek — mondta hosszú szünet után Zende. — Nekünk itt nincs most semmi dolgunk. — Csak tréfáltunk ~ mondta Ilonka később. • — Csak tréfáltunk — mondta Máder. És csöndesen megvacsoráztak, M ‘© •fi — •*» :o 0) ‘13 T3 fl 8 o •*"* 13 N OS > O fi cd tt H Fritz János: Bohócok
