Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
8 Irodalom» művészet 1981. JANUÁR 1É s Gedeon egyre csak várt! Libasorban álltunk a meredek ■csúszdánál, a nap hanyatlóban volt, s mi reggel óta hordtuk már az alázuhogó zsákokat a deszkapallón lefelé az uszályra. Két nappal ezelőtt senki se hitte volna, hogy Jeromos még ma is ott fog állni közöttünk a sorban,. de mikor reggel mégis megjelent, ■csak a remény maradt, hogy egy, legfeljebb két órán belül, úgy, ahogy jött, el is távozik. Ha pedig nem, hát... De azóta is, hogy Gedeon vállára lökte az első zsákot: levitte az uszályra és feljött, aztán a következőt, megint levitte és újból feljött, s ahányszor csak rákerült a sor, mindig ott volt a helyén. Eljött a dél, de nem álltunk meg, hogy Jeromosnak lélegzetvételnyi időt se hagyjunk a pihenésre. De bosszúságunkra, állta a sarat, s mikor már úgy látszott, hogy a fáradtságtól összeroskad, vagy otthagy csapot-papot, újra beállt a sor végére. Nézni is rossz volt, de mindannyiunknak nagyon tetszett. — A marha! — mondták elismerően. Ahogy teltek az órák, egyre jobban megkedveltük, s most már szinte sajnáltuk, hogy mire leszáll a nap, ha akar, ha nem, el kell búcsúznia tőlünk. Ami azután következett, az csak azért volt, hogy minél előbb roppanjon már össze, s legalább egy-két órányit könnyítsünk hiábavaló gyötrődésén. A furcsa csak az volt, hogy Gedeon még mindig várt. Görnyedt tartásban, szétvetett lábakkal állt a fenyőfaasztalon, vászonzubbonyát lobogtatta a szél, s a következő zsákra várva, csontos kezét a Csizmája, szárán lógatta Olyan arccal bámult a dokkokban veszteglő teherhajókon túlra a kóvály- gó sirályok félé, mintha mindenhez, ami idelent az asztal körül történik, semmi köze sem volna. A tárház tűzfalnyílásában megjelent egy tömött cukros zsák, s a csúszdán át Gedeon lába elé zuhant az asztalra. Léptünk egyet előre. Gedeon felállította a zsákot, és az asztalhoz hajló sorelő nyakába lökte. Még ej sem vitte az asztaltól, már taszítottam is egyet az előttem álló Jeromos hátán: — Gyerünk! Gedeon nyakába lökte Jeromosnak a következő zsákot. A sorelő léptei már a jDallódeszkán dongtok, én pedig, szinte a sarkára hágva, szorosan ott jártam Jeromos nyomában. — Gyerünk! Gyerünk! Aki nem bírja, leteheti! — hallatszott néha. Feleannyi idő alatt megfordult a kör, mint máskor, s már megint Jeromos lépett az asztalhoz. Gedeon fölállította a zsákot, s mikor Jeromos nyakába lökte, egy pillanatra megálltak a mozdulatok, de most sem történt semmi. Jeromos a megszokott módon hát- raarcot csinált a zsákkal, és elindult a lejáró felé. Állandóan a sarkában voltam, megállás nélkül sürgettem. A fedélzetről járás közben dobtuk a zsákunkat a hajófenékbe, s egy perccel később a parton álltunk, r tíztagú sor végén. Ahogy Gedeon dobálta a vállakra a zsákokat. úgy rövidült előttünk és hosszabbodott utánunk a sor, s a Gedeon kezéből kilódult zsák megint Jeromos vállán állt meg. A napkorong pár arasznyira járt a nyugati horizont felett, s a sirályok, a tárházak meszelt tűzfalai és a hajókabinok vörösben vibráltak. Ha Jeromos kihúzza estig, akkor három egész napot ledolgozott. s ha többet a lábát se teszi a dokkokba, akkor is ki kell adni a háromnapi munkája bérét. És már úgy látszott, kihúzza estig. Nem értettük hát, mire vár még Gedeon. Aztán a következő három fordulóban Jeromos szinte egyik percről a másikra kikészült. Jobb vállán felhasadt az ing, nyakszirtje a zsákoktól vörösre dörzsölve tüzelt, fülcimpáiból szivárgott a vér. Biztosra vettem, hogy a következő zsákot a pallóig sem viszi el. Megkockáztattam, és odahajoltam hozzá: — Ne menj az asztalhoz! — mondtam neki. — A javad akarom, ne menj az asztalhoz! — Holtbiztos voltam benne, hogy Gedeon nem hagyja elvinni Jeromosnak a pénzt, mert ilyen, amióta Gedeon „észbe kapott”, még nem történt a dokkokban, csak azt nem érttettem, hogy miért vár ilyen soká, miért hagyja estig kínlódni Jeromost, aki mind a három nap reggelén egy-egy féldecit is fizetett neki. Vagy talán — de ez szinte hihetetlen — azt várta, hogy inkább önszántából lépjen le, mintsem... — Fogadd meg a szavam, és ne menj az asztalhoz — súgtam neki. — Nem a! — bökte oda a válla fölött. Az első pillanattól fogva ellenségének tekintett. Akkor jelent meg a dokkokban, mikor a szezon beálltával elindultak a hajók, és elterjedt a hír, hogy a rakparti trógerok „óriási lóvékat” vágnak zsebre. Meg is jelentek a szezonosok, akik közül Gedeon saccolással válogatott. Aki megnyomta a kilencven kilót, nyert ügye volt. De a nagy hajszában bekerültek Geleon 'noteszábaolyanok is, akiket a robot egy-két nap Háromnaposok alatt levert a lábukról, s többé a színüket sem láttuk. A kétnapi gyötrődésük bére pedig . .. ? Gedeon akkor kapott észbe. 'Ettől fogva az atlétatermet nem jelentett kiváltságot a munkára jelentkező szezonosnak, viszont a gyengébbek neve. sorra bekerült Gedeon noteszába, hogy a harmadik na-, pon, mielőtt a nap leáldozott volna, el is távozzanak. Ha nem önszántukból, akkor baleset érte őket... Még egy lehetőséget megpróbáltam: — Ha majd adja le a zsákot, könyökölj a lába ujjára — mondtam, de Gedeon már felállította a zsákot, és felénk nézett. Mindenki mohón figyelt. — Gyerünk! — löktem egyet Jeromoson. Álmatagon lépett előre, minden mozdulatán érződött a fáradtság. Aggódó pillantást vetett a lenyugvó napra, vajon megmaradt ereje kitart-e addig, míg a nap megteszi azt a rövidke utat a felhők mögé, és besötétedik. Talán egy éjszakai alvás ... De mikor a pillantása Gedeon fürkésző tekintetével találkozott, csaknem fürgén lépett az asztalhoz. A mozdulatok félúton megálltak, a szemek úgy figyeltek. Gedeon egy másodpercig az alatta görnyedő Jeromos hátát nézte, aztán egy nagyon lassú, szinte fáradt mozdulattal lenyúlt a zsákért, s az asztal széléhez húzta. A sorelső, aki az előbb zsákot vitt az uszályra, visszafelé jövet a deszkapallón fél lábát a levegőben felejtve meredt az asztalra. Gedeon megcsavarta a zsák száját. Csak a királyok rikoltása hallatszott a beállt csendben, és a közeli bőrcserző árasztotta bűzét a parton tornyosuló bauxitdömbok között, s miközben a sorból kihajló fejek felcsigázva vártak, Gedeon egy kimért mozdulattal Jeromos nyakába csavarintotta a zsákot. Jeromos mellkasából nyekkenés tört fel, s az egész sor vele sóhajtott. Megingott, de nem rogyott le, mint vártuk. Felsőteste meggörnyedt a zsák súlya alatt, lába reszketni kezdett a nadrágszárban, de megrogy- gyant térdekkel, talpát a földön csúsztatva, elindult a deszkapalló felé. A zsák súlya minduntalan kilendítette egyensúlyából, reszkető lábát össze-vissza rakta a macskaköveken. Az ing alja kicsúszott a nadrágból, és eltakarta cingár ülepét. Elérte a pallót, és megállt. Két választása volt: vagy visszafordul, és ezzel az egy zsákkal ledobja annak a többszáznak a bérét is, amit reggel óta becipelt az uszályba, és ami úgy kiszívta a lábából az erőt, hogy ezt az egyet már nem képes bevinni, vagy nekivág a harminc centi széles, hajladozó pallónak, és egy ötméteres zuhanás után a parti köveken végezheti. Jól tudta, hogy a szezonosnak, aki csak egyszer is kimarad a sorból, a rácskerítésen kívül a helye! Gedeon a vállamra lökte a rám jutó zsákot, és én gyors léptekkel Jeromos után eredtem. Amíg ő, a három napos, már tántorgott a kimerültségtől, addig mibennünk a több évtizedes megszokástól csupán valami unott csömör jelentkezett a munka végére. Izmaimban egy betört igásló elnyűhetetlenségével nyargaltam utána, vállamon a zsákkal. Gondoltam, ha nem hagyok neki elég időt a tétovázásra, a két lehetőség közül, ha nem is a könnyebbet, de a biztosabbat választja, és ledobja a zsákot. — Akinek nehéz, tegye le! — hallottam felcsattanni magam mögött Gedeon hangját. — Nem a! — hörögte Jeromos. Fél lábát a pallóra emelte, a másikat utánahúzta, és elindult. Előregömyedt, és a hajladozó palló ritmusára mindig előbbre csúsztatta valamelyik lábát. Minél beljebb haladt a deszkán, az annál nagyobb ívben hajlott meg alatta, s egyre jobban rugózott. Elérte a közepét, s a két darabból tákolt pallót összetartó vaspánt előtt megállt. — Dobd le! — kiáltottam utána. Csak szuszogott, aztán hallom ám, hogy azt hörgi: — Nem a! Megvárta, amíg a deszka hajla- dozása alábbhagy, fél szemmel a vízre sandított, aztán, mint az öreg kutya a vízsodrásban, egyik lábát óvatosan átemelte az öt centi vastag pánton. A vas most a két talpa között volt, úgy pihent. — Még egyszer mondom, akinek nehéz, leteszi! — kiáltotta Gedeon, de furcsa bizonytalanul zengett a hangja. Kezemet a csípőmnek feszítve tartottam a zsákot. — Én aszondom, marhaság ez — mondta valaki. Jeromos megpróbálta átemelni a másik lábát is, de csak egy kezdő mozdulat lett belőle. Amint a palló rugózni kezdett, visszaengedte a sarkát. Ledobtam a zsákot az egyik vastőkére, és láttam, hogy Gedeon is izgatottan tipró- dik az asztalon. — Valakinek, be köll menni — dörmögte —, még beléeszi a fene és megfúl! — Dobd le a zsákot! — Ha bárki is rámerészkedik másodiknak a deszkára, s hozzá még ott egy mázsa cukor is Jeromos nyakában, könnyen a parti köveken végezhetik mind a ketten. — Dobd már le azt a zsákot, a francos istenedet! — kiáltottam be, mert láttam, hogy Jeromos megint emelni készül a sarkát. Egyszer csak hallom ám, mintha valaki a pincéből kiáltana: — Nem a! Közben sötétedett, és ahhoz is erő kell, hogy az ember egy vállára nyomódó zsákot egy hajladozó deszkapallón állva eldobjon, mégpedig úgy, hogy közben ne essen vele együtt. — Ez meg van veszve, csak aszondom — morgolódott Gedeon az asztalon. Néhány lépést tettem előre a deszkán, de rögtön ropogni kezdett. Visszamentem a partra. Jeromos meg csak állt, két reszkető lába között a vaspánttal, s már arra sem volt ereje, hogy átlépje. Felemelni még csak fel tudta volna a hátul megvetett lábát, de a másikon a zsák és a maga súlyát megtartani már aligha. — Ezt azért nem köllött volna — mondta valaki. — Nem hát, de utóész, szar ész, ki tudta! — mondta Gedeon, le- ugorva az asztalról, és ő is odajött a partra. — Szólj neki! — mondta. Újra bekiáltottam Jeromosnak, de az tovább állt, és megint emelni készül a sarkát. Erre Gedeon olyat tett, amire még nem volt póda a kikötőben. — Dobd le a zsákot, én mondom Gedeon. Beírom a napodat. — kiáltotta, amit még egyetlen szezonos sem hallott tőle. H L ____ á t látjuk ám, hogy Jeromos, mint a rozsdás colstok csuklik össze, fél térdre ereszedik, előregörnyed, és a zsák a válláról a pallóra gurul, ö meg majdnem ugyanolyan lassan feláll, és kijön a partra Valami mosolyféle látszott a szája körül, de a szemét most sem láttam a homlokára csúszott ellenzős sapkától. Amíg az ingét betűrte a nadrágjába, körülvettük, és mindnyájan vártuk, mit mond majd Gedeon. Töprengő arccal járkált • a parton, néha ránk és Jeromosra nézett, aztán megállt, és bekiálltotta a tárházba: — Vége a napnak! Mintha még valamit vártunk volna, de Gedeon csak annyi mondott: — Gyerünk a vinklibe! És Jeromos velünk jött a kocsmába. Panek Zoltán: Leckét adok Kovácsból Cseng a telefon. — Halló. A vonal másik végén higgadt, magabiztos férfihang: — Adja Kovácsot. — Téves kapcsolás. Bocsánat. — Ezt én mondom hozzá. Leteszem a kagylót. Még jó, hogy nem tegezett. Űjra cseng a telefon: — Adja Kovácsot. — Ugyanaz a hang, nyilván ugyanazt a Kovácsot kéri. Ez a hang nem szenved, mármint a gazdája, sikerélmény- hiányban. Ha ő egyszer Kovácsot akarja, Kovácsot megkapja De nem tőlem. Én nem adhatom neki. — Téves kapcsolás. Megint cseng: — Adja Kovácsot. — A hang még a sodrában van, nem jött ki a sodrából. Néha, naponta talán egyszer-kétszer őt is érheti balsiker : mellécsenget. Egyébként kedély és biztonság rendben. Csak Kovácsot nem irigylem. Nagyon nyugodtan kérik telefonhoz, valami baj lehet Kováccsal. De most már unom a pofát. Intézze el Kováccsal. Ezt mondom, valami démoni sugallatra mondom így: — Nem adom Kovácsot. Itt van mellettem. Adhatnám. De nem adom. Majd Tia megtanul telefonálni, bármikor szívesen adom Kovácsot. Élőbb azonban tanuljon meg telefonálni. Kattan a készülék, ö a hívó, ő megszakíthatja, csakis ő szakíthatja meg a vonalat. Nemvártatva újra hív. De már meg sem várom, hogy szóljon, elébe megyek: — Kovácsot? Nem adom. Megmondtam. Amikor felhívunk valakit, a csengetés kimegy, a szám jelentkezik, akkor mi szépen köszönünk, utána bemutatkozunk; majd még ezután kérjük Kovácsot. Tanuljunk könnyen, gyorsan telefonálni. Na, mondja szépen utánam. Csend. Nyugodt, majdnem félelmetes csend. 1A tanítvány makacs. Kitartó, ám ugyanakkor makacs is. Nem taunlékony. Pontosabban: nem akar tanulni. Már megint hív. Ez meg akarja hallgatni az órát, ez egy órán át is meghallgat engem. — Folytathatjuk — mondom. — Örülök, hogy ismét a telefonnál van. Tehát mindenekelőtt, amikor illetve mielőtt Kovácsot kérnénk, telefonálunk- Fiam, magának bepótolni valója van, sürgős bepótolni valója, itt vannak a vizsgák, nincs még átmenő jegye, felőlem magára vessen. Bukásra áll telefonból. A hang, mintha a gutaütés, a közelgő gutaü'tés szélcsendjéből jönne, kemény, határozott és végleges, de már benne rezeg a hosszú tarka szenvedélye is: — Adja Kovácsot. — Kovácsot nem adom. Majd az évzárón, a sikeres telefonérettségin, ha majd megnősz, akkor veszek neked Kovácsot, addig tanulj szorgalmasan, mert bizony mondom neked, már Holnap ismétlőre vágom hozzád a készüléket, nézze meg az ember a sok értetlen koponyáját. Hát neked már a tudás sem számít? Nincs tudás, nincs Kovács. Holnap folytatjuk. Reggelre büntetésül szép, olvasható írással százszor leírod ezt a mondatot: Nagyon szépen kérem Kovácsot. Ellenőrzőm. Panek Zoltán: Emberbolondok c. kötetéből (Dacia Könyvkiadó. 1978) Pákolitz István: Szilveszter Óesztendő Szilveszter Kacsingathat Till Eszter Óesztendő Szilveszter Csitri leány mit heccel Óesztendő Szilveszter Vénülésre nincs kegyszer Óesztendő Szilveszter Aggot jóbor pillesszen Óesztendő Szilveszter A vesztő is kincset lel Óesztendő Szilveszter Álmából nem érez fel Oesztendő Szilveszter Kisdeddé lesz mégegyszer
