Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-04 / 2. szám
1981. JANUÁR 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Melyiket az ötezerből? Rádióműsor a diákoknak A pályaválasztás előtt álló fiataloknak öt adásból álló sorozatot indít a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya a megyei pályaválasztlasi tanácsadó intézetek közreműködésével. Az első adás hétfőn 15 óra 28 perckor kezdődik a Kossuth adón; a témája „ismerkedés a papír és a könyv készítőivel”. A műsor egyik házigazdája a Szolnoki Papírgyár. A hallgatók a szakmunkástanuló-riporterek kérdései nyomán választ kapnak többek között arra. hogy miből készül a papír, hányféle papírt állítanak elő a szolnoki' gyárban, s milyen gépekkel dolgoznak a munkások. Megismerkedhetünk a műsorból a Pásztor családdal is, amelynek tagjai mindannyian a gyárban dolgoznak. A gyári „séta” záróakkordjaként a szolnoki papírgyártás múltjáról, jelenéről és jövőjéről tájékozódhatnak a hallgatók. A műsor második részében a békéscsabai Kner Nyomdát mutatják be a leendő nyomdászok. A pályaválasztást segítő adássorozatban kedden a kertész, a libatenyésztő és a konzervgyártó, szerdán a bőripari, csütörtökön a húsipari és vendéglátóipari, pénteken pedig a textil- és ruhaipari szakmákról készült műsort sugározza a rádió. Anyanyelvi nevelés Egységes oktatási koncepció Teljesen elkészült a magyar nyelv új, korszerű tananyaga : a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének fiatal munkatársai — akik évekkel ezelőtt vállalták, hogy tudományos tevékenységükkel hozzájárulnak az anyanyelvi nevelési távlati programjának kidolgozásához, — befejezték az általános iskola VIII. osztályának anyanyelvi kísérleti tananyagát is. Az V.—VII. és a gimnázium I— IV. osztály hasonló tananyagát már az utóbbi években megalkották, az alsó tagozat — szintén — új anyanyelvi-kísérleti programjának folytatásaként. A magyar oktatás történetében így az első ízben alakítottak ki egységes koncepciót az általános iskolák és a gimnáziumok számára. „Élő” pipa az ibafai pipamúzeumban Kecskerágó bokor fájából készült A zselici Ibafa híres pipamúzeuma érdekes füstölő eszközzel gyarapodott: egy „élő" pipával. A méter hosz- szúságú pipaszáron — díszként — egy rácsavarodott kígyó helyezkedik el, amely füstölés közben megelevenedik. A múzeum vezetője, Csizmadia Gyula faragó készítette a pipakülönlegességet, mégpedig egyazon fából, tehát nem utólag illesztette a kígyót a pipaszárra, hanem együtt formálta 'meg. Az ötletet a meleg levegővel hajtott papírkígyó adta. A kecskerágó bokor fájából készült dohányzó alkalmatosság is a hőhatás elve alapján működik. Amikor kellőképpen felhevül a pipaszár, megmozdul rajta a kígyó, és lassan forogni kezd a tengelye körül. Mivel spirálisan helyezkedik el a száron, mozgása optikai csalódást kelt: úgy tűnik, mintha előre kúszna, egyenesen a pipázó személy szájába. Az árokszállási „csárdaház” Régi szépségében tündököl daháznak és postakocsi vál- tióállomásnak'. A Műemlék Felügyelőség megállapodott a háziipari szövetkezettel abban, hogy közös költségen — eredeti formáját megőrizve — felújítják az egykori csárdaházat. Az 1980. elején elkezdett rekonstrukció első része az év utolsó napjaiban befejeződött. A Műemlék Felügyelőség, a megyei tanács műemléki albizottsága és a háziipari szövetkezet közösen 1 millió 200 ezer forintot költött a felújításra. Az épület eredeti formájának megőrzése, régi szépségének visszaadása mellett megteremtették az épületen belül á kényelmes és egészséges munkához szükséges feltételeket. A rekonstrukció 1981-ben a kétszáz éves öreg ház udvari részén folytatódik. — i. a. — Közel ezer látogatója volt eddig a karcagi Győrffy István Múzeumban Győrfi Sándor szobrászművész önálló kiállításának. A tárlát január végéig tekinthető meg. Képünkön a művész két új alkotása, amelyek először szerepelnek a nyilvánosság előtt, előtérben: Orsi Imre világa, hátul a Szűcs Sándor-emléktábla. „Olyan szép munka került ki a kezük alól, mintha a 18 századból itt feledkezett, a kor építési stílusát, szokásait jól ismerő mester csinálta volna az egészet. Régi szépségében tündököl a „csárdaház” kőkeretes kapuja, az udvaron a tereferére hívogató, szegmentes, íves árkádsor. Újkorára emlékeztet a kalapos kéményeivel büszkélkedő, felújított tető- szerkezet, az átutazót is megállásra csábító homlokzat”. Jászárokszálláson dicsérik így a Hímző és Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet egyik épületének — a szőnyegesek öreg házának — felújításával megbízott kivitelezők munkáját. A műemlék jellegű ház a XVIII. század elején épült, a feljegyzések szerint csárAz öreg oroszlán és a művészetek kényszerleszállás után a repülőgép utasai közül csak egy hegedű- művész maradt életben. Kétségbeesetten elindul, de hamarosan egy falka oroszlán lépked a nyomában. Ijedtében előkapja hegedűjét, és játszani kezd. Az oroszlánok körbeülik és áhítattal hallgatják. Mígnem előballag egy kopott sörényű, öreg oroszlán és fel nem falja a hegedűművészt. Az egyik fiatal rászól: Talán mégse kellett volna! Az öreg értetlenül odafordul és azt kérdezi: Ha...? Merthogy süket volt szegény. A viccet bizonyára sokan hallották már, sokféle értelmezésben, sokféle aktualizálással. Pedig érdemes egyszer eredeti értelmében is végiggondolni; hogy <■-] akinek botfüle van, az nem képes a zenét élvezni. Akinek kicsi a szókincse, csak nagyon primitíven tudja kifejezni magát, annak a számára egy hasonlatokkal, szokatlan kifejezésekkel telitűzdelt regény prózája fárasztó és unalmas. Nem is beszélve egy vers muzsikáló sorairól. Aki képi látványban, színekben szegény világban nő fel, kissé értetlenül áll a va- j lóságos formáktól és színektől picikét is eltávolodó festmények előtt. S még a film is — amely pedig a legsokoldalúbban igyekszik a valóság látszatát kelteni — fárasztóvá és unalmassá válik egy olyan néző számára, aki az emberi arc rezdüléseiből, az önkéntelen mozdulatok jelbeszédéből — tapasztalatok híján — nem tud olvasni. — No persze — gyanakszik most az olvasó már megint a közönség nyakába akarják varrni a művészeti blablát a semmiről sem szóló trükkösködést, a látványos szemfényvesztést. Be kell vallani, nem kevés ilyen kísérlet történik manapság. Mégis vállalom a kockázatot, hogy most az emberi érzékszervek kultúrájáról. ha szabad így mondani, „kimunkáltságáról” beszélek. Annál is inkább, mert sokan úgy gondolják, hogy ez pusztán iskolázottság kérdése. Tehát, ha valaki több iskolát járt: otthonosabban mozog a művészetek körében. Kétségtelen, létezik ilyen összefüggés is, de ez nem minden. Különben hogy magyarázzuk meg azt a sok diplomást, aki mondjuk nagy ívben elkerüli a koncerttermeket, és a terelő juhászt, aki kitűnő szín- és formaérzékkel fest képeket. Nyilvánvaló tehát, hogy az iskola korlátozott hatásfokkal tud segíteni. Annál inkább így van ez, mert az iskola majdnem mindent az ésszel, gondolkodással, racionalitással akar magyarázni. (Mit csináljon az iskola? Ez a természete.) A műalkotásoknak viszont nem csak gondolata, megmagyarázható üzenete, szelleme van, hanem teste is. A szó szoros értelmében kőből, festékből, színből, celluloid szalagból, rezgő hangokból, emberi mozdulatokból álló teste is. A műalkotásnak ez a teste nem kevésbé fontos, mint a szelleme. Igaz, hogy ez a test a szellemet szolgálja, de enélkül nincs műalkotás. Mert a szellem, a gohdolat, lehet újságcikk, ünnepi beszéd, tudományos dolgozat —. de a fizikai test nélkül nem lehet, művészet. Képtelenség tehát, hogy minduntalan elfeledkezünk azoknak az emberi érzékszerveknek a kultúrájáról — mindenekelőtt a látásról és a hallásról — amelyek fizikailag érzékelik, felfogják a művészetek testét. Igaz, akkor sincs minden rendben, ha a füllel, szemmel semmi baj, de az energia, a fáradozás, a türelem hiányzik a művészet befogadóiból. Manapság pedig mintha ilyen türelmetlenség is tapasztalható lenne. A fiatalokat már annyi inger, annyi élmény éri 15—20 éves korukra, hogy ez a „kiművelt” szem és fül ritkán hiányzik náluk. A kíváncsiságukkal és a türelmükkel azonban baj van. Mintha túlságosan megszokták volna, hogy nekik mindent megmagyaráznak, meg- csócsálnak, szételemeznek — és házhoz szállítanak. Amiért menni kell. amiért esetleg — elsősorban időben — áldozatot kell hozni, amihez a figyelem, a koncentráció türelme kellene, azt gyakran elhanyagolják. Talán nem valami rokonszenves a „bezzeg a mi időnkben” fordulatát elővenni, dehát történelmi tény, hogy 30—35 évvel ezelőtt az ország egy jelentős része — fiatalok és nem fiatalok — rohant, hogy bepótolja, amit elmulasztott, hogy bármi áldozat árán, de „bevegye a kultúra várát”, ahogy akkoriban mondtuk. Persze nemcsak három évtized múlt el azóta, hanem a körülmények is megváltoztak — szerencsére. Egyebek között hivatalból (az iskolában) megkapják a fiatalok azt, amit akkor pótlólag kellett beszerezni. Másrészt az életkörülmények a családok nagy többségében is megváltoztak, ugyancsak szerencsére. A televízió is megváltoztatta a helyzetet. Nem ugyanarra van ma szükség,' hogy a kultúra, a művészetek és a befogadók nagy tömegei rendszeresen találkozzanak'. kevesebb szájbarágóst — és nagyobb kínálatot, kevesebb megcsócsált élményt — és több olyan művet, amely kihívást, felszólítást jelent e befogadók számára: gyere ismerj meg, hódíts meg! Talán kevesebbet kellene az igényekről beszélni, hiszen a művészetekben nincs elvont igény — csak létező alkotásokra tudja azt mondani a közönség, hogy ez kell, ez pedig nem kell; ha többet lehetne hát az igényes művekre bízni. A szórakoztató művekre is, mert a szemet, fület azzal is lehet edzeni. Csak a befogadáshoz vezető utakat nem biztos, hogy mindig olyan sok útjelzővel kell kirakni. Az öreg, süket oroszlánok pedig — akik felfalják a hegedűművészeket — talán egyre kevesebben lesznek. B. L. A sivatagi Talán Marosi Gyula: ÁPRILIS N em vagyok büdös ?” „Nem, dehogy.” Kórházszaga van. Amikor megcsókoltam az arcát, hajának fertőtlenítő szaga, bőrének egyenszappan íze volt. Egyik vezérlő eszméjének megfelelően ebben az intézményében a társadalom az emberek egyenlővé tételéhez mindenkit a saját szagától foszt meg, és — mindennemű megkülönböztetés nélkül — mindenkit átitat a maga hatásos és főleg olcsó klórszármazékainak illatával. „Olyan büdösnek érzem magam.” Kezei vékonyabbak és csontosabbak lettek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fogtam párás tenyerembe az ő száraz, kórházmeLeg kezét, és azok a kezek még ismerősek voltak. A kézfejen lévő apró anyajegyek májfolttá élős- ködtek. Az elapadt párnácskák gödreiben kitapinthatóak az erek, mint megannyi gö- csörtös, kék ceruzabél. Bőre A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán díjat nyert alkotás. felpuhult, az inak megereszkedtek, erőtlen, védtelen kezek, úgy Toppanthatnám ösz- sze őket, mint egy tojásból most kikelt csibét. Tudtam, mindent tudtam előre, megmondták, utána néztem könyvben, de csak most érzem meg, talán pórusaikon át, mi is történt vele valójában az elmúlt negyvennyolc óra alatt. Megszívom az orrom: önkéntelen, felelősségem elől gyermetegségbe való visszahátrálásom mozdulata ez, biggyesztésre méltóan butácska. Kitanult tudatommal, kulturált önfegyelmemmel a megmásíthatatlan történésekhez képest olyan érzéketlen maradtam, mint egy múzeumi rinoceroszbőr. Ordítoznom kellett volna, vé- gigüvölteni a hosszú, az iszo- nyodásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kellett volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, megütném. A kézfej közepén bizonyságként stigma: sárguló szétlő véraláfutás, a transzfuzió nyoma. Nagyujjam hegyével aligérintve csigavonallal ka- rikázom gyógyítok ráolvasással, közben a szemeit figyelem, lopva, bepárásod- tak-e a fájdalomcsillapítóktól értelmének reppenő pillantásait, mint szükségtelent, szilánkokká törték-e a vegyszerek? Nem... Tiszták, nyugodtak, úgy rémlik, mosolygósak. Megint ez az átkozott " zavar; mit kezdhetek én, az ügyefogyott rinoceroszbőr ezzel a csak beavatottak, bizonyságtevők teherbírására méretezett mosollyal? Izzadok. Arcomon torz viszont- mosoly. Együttérző és optimista, ahogy ilyenkor dukált viszolyogtató köcsög-törpéje vagyok önmagámnak. „A palackon rajta volt a donor neve. Antoni Istvánnak hívják.” Elkábítva, agyonérzéstelenítve, egyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi semmiben- lét után is emlékszik rá. Életének ebben a pillanatában számára a legfontosabb ember az ismeretlen Antoni István volt. „Mostantól legalább férfivér is folyik az ereidben.” Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tudomásul véve, Tudja, hogy jobban szerettem volna, ha az én nevemet olvashatja azon a palackon. Még azon a palackon is. Tudja, hogy a zsarnoki hajlandóságú kicsiny köcsögtörpe szellemeskedett. Hogy a legközelebbi ellenie indított koncepciós peremben a köcsög-törpe ügyész vádpontként fogja felolvasni: „...még a vérem is méreg neked.” „Majd kinyomozzuk” mondom, „és írunk neki egy szép köszönőlévelet.” Két egymással szembefordított széken ülünk, a társalgóban. A széles ablakon túl hatalmas nyárfa csúcshajtásai, felette az áprilisi ég szélsöpörte délutánkékje. Egy friss levél önfeledten hintázik nyelecskéjén. Bólint. Az ablakon túli fény az ő arcába esik, én az árnyékba bur- kolódzhatok legalább. „Féltem az altatástól... nem akartam tárgy lenni... munkadarab, amin csak úgy matatnak. .. akartam mondani, hogy ne altassanak el, ki fogom bírni, egyetlen nyögés se; becsületszavamra. .. beszélgetni fogunk közben, de mór nem mozdult a nyelvem... nem...” A nyárfalevél fáradhatatlan, a majd elhulló zöld lubickol az örökkévaló kékben. „Akartam beszélni...” Most idősebb nálam. Álmaimból is jól ismert vonások egy kemény, megsüppedt arcon. Sosem látott testvérné- ném megtalálásának pillanata ez. „Mennyi van benned anyámból, Úristen!”, de ezt nem lehet elmondani. Semmit nem lehet elmondani. Fogynak a pillanatok. Barna, a kórházi bevonulásra vett köntösét bal kézzel összefogja elől, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szokta kinyargalva reggel a fürdőszobából, hanem kissé lejjebb, öklét biztosításul a hasához szorítva. Jobb keze befelé fordított tenyérrel a falon. Nem támaszkodik rá, csak érezni akarja, mint a vakok. „Ugye jól tartom magam?” „Nagyszerűen. Bátor és hős Malacka vagy.” Egyenes derékkal lép, de aprókat, óvatosan, térdből rugózva. Hazudik és csal. A társalgóból a szobájába vezető úton, végig. Minek ez a bátorság, minek ez a hősiesség, óh nagyszerű Malacka? Mosolyog. Csak el ne essen. „Pénteken behozod a kisfiút?” „Be.” „Péntekre már nem fog megijedni tőlem”. „Már most sem ijedt volna meg.” „Csak tíz percre.” „Behozom.” E gy kövér vízcsepp pattan szét a lábam előtt az aszfalton. Csodálkozva nézek az égre. Egy negyedik emeleti ablakot bevág a szél, üvegcserepek potyognak a párkányokról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhogni kezd. Néhány szem jég is pattog a gumibevonatú lépcsőkön.
