Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 / 20. szám

1981. JANUÁR 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IFilmjegyzet | Vámmentes házasság Zsombolyai János — a Kenguru, a Kihajolni veszé­lyes rendezője — sok min­dent bizonyít új, az előzőek­nél sokkal sikerültebb film­jével, amelyet finn—magyar kooprodukcióban készített. Először is talán aztj, hogy a „legfenköltebb” lelkű mozi­néző is szeret nevetni, sőt netán azt is beismeri, nem szégyelli, hogy jól szórako­zott. Hogy mindez Zsombo­lyainak hogyan sikerült, hi­szen a magyar vígjátékok — vagy affélék — sora éppen a kritikusi, nézői „emelkedett­ségen” bukott meg, — vagy legalábbis került a „leszólt”, méginkább a „jó, jó, de mi­nek” legyintéssel elintézett filmek sorába. Szerintünk a Vámmentes házasság azért „állja a sarat” a mozinézők — köztük a semmi se jó szemléletű hivatásos, vagy botcsinálta műbírálók — előtt, mert minden álmű­vészkedés nélkül, a már-már kötelező szakmai hókuszpó­kuszok mellőzésével kedves, könnyed játék. Vitatható, ám életszerű alaphelyzetből in­dult, de ezt — a vége jó, minden jó alapon — a film egésze után senki sem veti szemére. Pedig hát ez a név­házasságügy ma mér nem egy velőscsont, maga az élet, a mindennapi ravaszsá­gok egymásutánja bizony el­koptatta a témát De Zsom­bolyai mégis felvállalta a vőlegény, szerető, férjjelölt — „minek nevezzelek?” — nélkül maradt pesti taxi­sofőrlány sztoriját. S csodák csodája, senki sem köteke­dik, hogy az ,alaphelyzet”, az „indíték” bárgyú, vagy éppen fonák. Ez is valamifé­le bizonyíték: ha jó ízű a halászlé, a vendég nem kö- tözködik, hogy miért úgy áll­tak a halban a szálkák, ahogy ... Mert micsoda ízek! — színek Zsombolyai filmjé­ben : elsősorban a két ba­rátnő, Ági és Ili, akik „ráve­szik” Pekkát — ő a név- férjjelölt — hogy vigye ma­gával Marit „külhonba” hogy találkozhassék az ide­genbe szakadt vőlegényje- •löltjével. Pekka vállalja a szerepjátszást, legalábbis va­lameddig ... A történetet vé­tek lenne elmondani, inkább örvendezzünk annak, hogy a forgatókönyvírók jóvoltából a három pesti lány együtt érkezik meg Finnországba. Ezt azért hangsúlyozzuk any- nyira, mert Ági és Ili nél­kül a továbbiakban már szürkécske, valószínűleg tú­lontúl is érzelmes történe- tecske válna a filmből. De ott van Ági és Ili — Mar- gittay Ági és Esztergályos Cecília fergetegesen, szipor­kázva alakítja a két vagány pesti nőt — teljessé teszi Mari — Kis Mari a megsze­mélyesítője — az előző pá­roshoz képest szerényebb — világát. De talán ennél is többről van szó: a finnorszá­gi lakodalmi jelenetek „tájé­kán” olyan gondolati és ér­zelmi támaszt jelentenek, hogy ellensúlyozni tudják a film stílusában már-már a „levegőben lógó” kettősséget. Nem titkoljuk: a film ere­deti, mesterien felépített gro- teszkségét bizony féltettük — a várható szentimentalitás­tól. De inkább már csak így utólag — mert Margittay Ági, Esztergályos Cecília, Kiss Mari — s a remek mel­lékfigurák, — játéka köz­ben semmi aggályunk nem támadhatott, „csak” önfeled­ten szórakoztunk. S másra nem is vállalkozott ez a ked­ves, könnyed, ám nem min­den meggondolkodtatást nél­külöző film. A népes szereplőgárda kö­zött örömmel láttuk Udva­ros Dorottyát, Koós Olgát és Hollósi Frigyest. — ti — IBeszédmuvciés I Mit őrizzünk meg a tájnyelvből? A köznyelv a nemzeti nyelv egyik változata. Az irodalmi nyelv normáihoz alkalmazkodik, de nem azo­nos vele, hiszen bizonyos ön­állósággal rendelkezik azzal szemben. A köznyelvet álta­lában az iskolázott emberek beszélik. A művelődés és az -iskolá- zottség általánosabbá válá­sával a felszabadulás óta igen sokan olyan élet- és munkakörülmények közé ke­rültek, hogy az „anyanyelv­ként” elsajátított nyelvjárás beszédszokásainak a megvál­toztatására kényszerültek. A megszerzett ismeretek a be­szédképesség gazdagodása révén magukkal hozták a személyiség formálását is. Ez azzal járt, hogy a képzettség megszerzésével párhuzamo­san igyekeztek megfelelni a köznyelvi normáknak, hi­szen a képzés köznyelven folyt és folyik. E viszonylag hosszú folyamatnak sem az a célja, hogy a műveltséget szerző s azt munkája közben hasznosító személy teljesen hátat fordítson annak a nyel­vi közegnek, amelyet otthon­ról hozott magával. Ha a rádióban vagy a te­levízióban elhangzó nyilat­kozatokat figyelmesen hall­gatjuk, többször megállapít­hatjuk, hogy hazánk mely tájáról származhat a nyilat­kozó, pedig az általa hasz­nál szavak, nyelvi szerkeze­tek tökéletesen megfelelnek a köznyelvi normáknak. En­nek az a természetszerű ma­gyarázata, hogy az otthonról hozott hangképzési szokáso­kat igen nehéz teljes mérték­ben a köznyelvi normákhoz igazítani, s ezért gyakran nem is sikerül. Ha pedig va­laki erőlteti az említett sa­játság elkerülését, beszéde teljesen elveszti egyéni szí­neit, ízeit. Az említettek könnyen meggyőzhetnek ben­nünket arról, hogy célszerűt­len lenne mindenáron ma­gunkra erőltetni például aj Jászságban használatos zárt e (e) helyett a nyílt e ejté­sét, vagy a Tiszántúlon jára­tos szép e hangot valamifé­le köznyelvi normához iga­zítani. Különben akkor tű­nik ez természetellenesnek, ha nem is sikerül igazán. (Némely esetben az lenne kí­vánatos, ha a nyelvjárásban élő változatot meg lehetne honosítani, a köznyelvben is.) Az történt tehát, hogy a köznyelv elsajátítása és a nyelvjárási kiejtés összeol­vadt azoknak a nyelvhasz­nálatában, akik nem szakad­tak el a tápláló környezet­től. Azaz ma már nem egyet­len köznyelvi normarendszer létezik, hanem a köznyelv­nek számos, tájaként több vonatkozásban elkülönülő változata van. Vagyis kiala­kult a regionális köznyelv, amely nyelvjárási színeket, ízeket is befogadott, és így szolgálja nemzeti nyelvünk egységesülésének fontos fo­lyamatát. Farkas Ferenc főiskolai docens Hétvégi hívogató Táncest, kiállítás, bábbemutató A hét végén gazdag prog­rammal várja látogatóit Szol­nokon a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Szom­bat délután 4 órakor négy textiltervező iparművész, Czeglédi Júlia, Erdei Irma, Kelemen Katalin és Honfi Katalin 'kiállítását Bán And­rás művészettörténész nyitja meg. Este 7 órakor a Népszínház táncegyüttese önálló műso­rát nézhetik meg az érdek­lődők. Az együttes két éve alakult meg, a táncosok mű­vészeti vezetője György fal- vay Katalin SZOT- és Erkel- díjas koreográfus. A műsor­ban a művészeti vezető ko­reográfiái mellett Szigeti Ká­roly SZOT- és Jászai-díjas, valamint Orsovszky István ugyancsak SZOT-díjas mű­veiből láthat a közönség. Az együttes zenei vezetője Ros- sa László. Vasárnap délelőtt a bábo­sok veszik birtokukba á MMIK színháztermét. A be­mutatón a megye bábcso­portjai adnak műsort. Jelmez­verseny A Jelmezkölcsönző Válla­latinál is megrendezik évente a „Szakma ifjú mestere” ver­senyt. A fiatalok régmúlt ko­rok ruháit, jelmezeit készí­tik el. A „versenyművekkel” később kölcsönvevőik ver­senghetnek. A képen: Nagy Eszter ver­seny-munkájával Negyven éve ez a hobbija A galambősz galambász Hej, ha elmagaslanak, vagy tűnőbe repülnek! A galambász, ha nem mon­daná, hogy már négy éve nyugdíjas, még őszbecsava- rodó haja láttán se sejteném a korát. Friss, kipihent, jó­kedvű. Arcán úgy ül a mo­soly, mint ahogyan a jól vég­zett munkája után a munka­szerető embernek. Pedig a galambász négy éve „csak” társadalmi munkát vállal, a társaitól nem akar elszakad­ni, ahol alapító volt. A mun­kásőrségtől. Különben ott­hon, házában, kertjében él kedves feleségével. És nap­jában felmegy a padlásra. — Ezt a galambászok tud­ják. ismerik. A padláson fakkokban vannak a mada­raim. Igen, galambok, de én gyerekkorom óta csak így becézem őket: a madaraim. Mit mondjak? Szépek, sok örömteli órát, napot szerez­tek már nekem. Gondolja el, több mint negyven éve ez a hobbim. (Akkor még ki tud­ja, minek nevezték, hobbi­nak, aligha...) — Azt mondják, a galamb nemcsak kellemes időtöltés, pénzt is hoz a házhoz. — Nekem nem, mert én el­adásra nem nevelek, nem foglalkozom nagytestűekkel se, aminek a galambhúst sze­retők elcsavarják a nyakát. Brrr... Nem tudnék ilyet tenni, nálam az öreg galamb is addig él, amíg... rá nem találok élettelenül. — Röpgalambjaim vannak. Persze, hogy nem tudja, mi­lyen az. Pörkliknek is neve­zik, a keresztezője ugyanis Pörkl volt. Nem untatom? — Nagyon érdekes, élve­zettel hallgatom. — Ez a pörkli budapesti keringő néven is ismert. Annyiban különbözik az ugyancsak röpgalamb posta­galambtól, hogy a posta — mint nevében is van — tá­volságra repül, oda-vissza. Nos, a pörkli a ház fölött ke­ring. Szép időben csodálatos élvezet, a házam tetőteraszán nyugágyba fekszem és né­zem, amint a sok galamb a ház fölött lebeg. — Mennyi az a sok? — Sajnos, most csak száz­nál valamivel több. Ez a bá­natom. Nézze, itt van nálam a Néplap október 21-d szá­ma. Olvassa el ezt a hirde­tést. Olvasom. Ki látta? — címmel Csontos László szol­noki galambász adta fel. Hetvenöt röpgalambja „el- magaslott” október 13-án. Kéri, aki tud róluk, értesít­se a címén. — Mit jelent az, hogy el- magaslott? (Szemén kis elnézést sej­tető villanás. Megadja ma­gát, látja, teljesen tudatlan vagyok.) — A galamb két dolog mi­att magasük el, Ügy mint felhő fölé repüL, s a felhő el­viszi őket, vagy tiszta idő­ben tűnőbe repül. Ezt nem lehet abbahagyni. — Tűnőbe repül? (Van türelme.) — Kérem, a tűnőbe repü­lés azt jelenti, olyan ma­gasra száll, hogy szabad szemmel nem látom, legfel­jebb néha a színe feltűnik a jó szemű hozzáértőnek. És ott marad. Akkor keli vi­gyázni, ha a légnyomás emelkedő irányzatú, akkor tűnőbe repülhetnek. (Nem szabad egy embert ennyire fárasztani. Borzasztó jó lenne megtudni, hogyha ott marad, állandóan repül, s ha így van, meddig bírja a repülést, de menjünk to­vább ...) — Drága hobbi ez? — Nézze, én nem szittyó- zom, nem cigarettázom, ha azt mondom, az eleség — té­len vegyesen kukorica, búza, napraforgómag, költéskor borsó, repce stb... — havi 300 forint, -tán sokat is mon­dok. Versenyekre nem járok velük, mert itt Szolnokon egy galambász csak 24 ma­darat reptethet. Nekem az kevés, én azt szeretem, ha legalább hatvan-hetven re­pül, így nem megyek. Meg- jegyzem, aki 40—50 pár nagytestű galambbal elkezdi a tenyésztést, a költetést, an­nak ragyogó nyugdíjkiegészí- tés lehet, ha idősebb. Szere­tettel, kis gondozással jó pénzt kereshet vele, hisz a fiókgalamb kilóját 93 forint­ért veszi az áfész. — Azt mondta, jó negyven éve ez a hobbija. — Igen, de négy éve szin­te újrakezdtem. Akkor jöt­tem vissza ugyanis a szülő­városomba, akkor lettem nyugdíjas. És a korábbi vá­rosomból, Hódmezővásár­helyről nem hoztam többet, csak negyven vásárhelyi ke- rdngőt. Szépek, kedvesek, ké­kek, deresek, vörösek. Azóta így megnőtt a létszám, s ha az a nagy csapat nem ma- gaslik el !... Azt mondja, a nyolcvanas gyűrűkben betűhiba van. Zsolnokot írtak Szolnok he­lyett. Lehet, ezért nem ka­pott még értesítést. Mert még mindig bízik benne, hogy az „elmagaslottak” ha- zaszállnak. Szívből kívánom,1 valóra váljon a remény. — sj — Bálint Tibor: /■N " r I " Gőzfürdő ápóti úr a gőzfür­dőből jött. Köny- nyű, megindult ál­lapotban volt, ki­adta a mérgét, ahogy mondani szokás. „Mert az igazság az, hogy a szer­vezetben felgyűlt káros anya­goknak csupán egy része tá­vozik a vizelettel, de amikor bőrünk felületén ezernyi kis kapu kitárul, tüstént újjá­születünk. Ezért imádom a gőzfürdőt!” Miközben sétabotjával bö- ködte'a járdát, ünnepélyesen piros volt az arca, s ő egyre erősebb vágyat érzett, hogy valami őszinte és megható tényt közöljön a világgal. Épp akkor pillantotta meg Romvári urat, aki a túlsó jár­dán közeledett. Régebb, mint barátok és gyógyszerész kol­légák. együtt jártak a gőz­fürdőbe is. de Romi lassan elaggott, gyámoltalan lett, félt, hogy a nyákos cemen­ten megcsúszijk, és azóta egyre ritkábban találkoztak. Romvári úr most valóság­gal vonszolta kalucsniba bújtatott lábait. Vértelen nyakbőre mint fehér' nyak- kendőgöb dudorodott öltö­nye fölött, tekintetében a nagyothalló emberek magá­nyos szomorúsága sötétlett. Rápóti úr viszont, mintha tüntetőén jelezni akarná, hogy vele még nem tudott elbánni az idő, frissen eléje került, és belékarolt. így mentek végig, a régi belvá­rosi utcán a Lábasházig. Akkor Rápóti úr megállt, még inkább elvörösödött, és így szólt: — Már rég el akartam mondani valakinek, hogy egy dologra büszke vagyok. Igenis büszke! Romvári értetlen-szolgá- latkészen pillantott rá; kis ideig várta a kinyilatkozta­tás megismétlését, aztán megkérdezte: — Mi, mi vagy te, kér­lek? ... — Büszke! — vágta rá a régi bajtárs, és még ki is húzta magát. — Azt mond­tam, hogy büszke! Romi ismét ránézett, de mert most sem értett sem­mit, tekintete riadtan reb­bent a villanyoszlopra füg­gesztett huladékkosárra, on­nan meg vissza Rápótira. — Én is voltam így! — legyintett. — Ne törődj ve­le. Négy-öt nap alatt elmú­lik! — Hát azt nemigen hi­szem! — kiáltotta vidáman a föllelkesült barát. — És nem is akarom, hogy elmúljék! De Romvári úr makacsul legyintett: — Az időváltozás okozza, egyedül az időváltozás! Az éjszaka rajtam is facsaró víz lett a hálóköntös! Átvágtak a zebrán a Má­tyás-szobor felé. Rápóti ar­cán még mindig a türelem mosolya derengett. Zsebken­dőjével megtörölte az arcát, köhintett, és kezdte élőiről: — Azért vagyok büszke, mert még soha senkinek nem okoztam fájdalmat. És ez nagyon jó érzés, érted? Válaszként Romvárinak nevetve elnyílt a szája: — Hiszen tudom én, mi­lyen a gőzben. Nem kell en­gem csábítani. De a múltkor is megcsúsztam, és a fene­kemre csüccsentem! Ez a süketség' már sok volt, ingerlőén sok, és Rápóti úr jó ideig nem is kísérlete­zett tovább. Leültek az egyik padra, a szobor mellé, néz­ték a hamcúrozó gyereke­ket, akik a fehér kőoszlopok között bújkáltak, s hol az egyik, hol a -másik álló érc­alak lábai mögül bukkantak elő. Romvári végül levette a kalapját, és sokáig figyelme­sen nézett bele, de félig megbántott társa továbbra is csak a gyerekeket figyelte. Különösen egy kisfiút, aki apró kavicsokat hajigáit Bocskai diadalkiáltásra nyi­tott szájába, aztán egy má­sikat, aki Kinizsi karján egyensúlyozott. Hát nem fel­háborító? — gondolta. — Egyszer akarja megvallani élete nagy büszkeségét, és akkor sincs kinek! — Én még soha nem bán­tottam meg senkit! — kiál­tott fel hirtelen. De Romi még mindig a kalapiába meredt — ötven év alatt egyszer sem pörlekedtem, nem vol­tam törvényszéken... Romvári fölpUlantott, de mintha csak sejtelem lett volna számára a másik hang­ja, ismét visszasüppedt ma­gányos szomorúságába. Rá­póti úr viszont ekkor már fölugrott és üvöltve, fenye­getően elindult a szoborcso­port felé. — Én még egy ujjal sem nyúltam senkihez, a kutya­istenét ! És már ott csapkodott sé­tabotjával az ércalakok kö­zött, és a gyerekek sikoltva menekültek előle. Egyiknek a derekára zuhant az ütés, a másiknak tojásnyi dudor nőtt a fejére a bot nyomán. Néhány perc múlva, ami­kor a sétapálca megmaradt, csonkját lóbálva Rápóti úr kifúlladtan lépkedett Rom­vári mellett, az öreg bajtárs, mint aki hirtelen visszaidé­zett valamit, így szólt: — Még most sem értem, mit akartál nekem az imént mondani: szóval nüre is vagy te büszke? ,,,

Next

/
Thumbnails
Contents