Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-14 / 11. szám

1981. JANUÁR 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Erény: a rövidség Kötélből a hosszú, beszéd­ből pedig a rövid —az a jó. Ez a közmondásos igazság, úgy gondolom, nemcsak a be­szédre, a sajtóban megjelenő írásokra is érvényes. Manap­ság a rövidség, tömörség, lé­nyegre törés olyan erények, amelyek arányosan nőnek az­zal, ahogyan kezdünk kifogy­ni az időből. Mindez arról jutott eszembe, hogy a tele­vízió politikai hetilapjában is erről az igényről beszélt a Népszabadság főszerkesztője, amikor a napilap formai megújulásáról szólván tartal­mi kérdéseket is érintett. És azt hiszem, ez a televízióra is éppúgy áll, mint magára a nyomtatott sajtóra. Az elmúlt hét egyik műso­rát ebből a szempontból ér­zem példásnak. Párbeszéd címmel Somogyi József szob­rászművészről készített fil­met B. Farkas Tamás. Mindössze húsz percig tartott, de ebben a nagyon takaréko­san és gondosan felépített műhelylátogatásban, — ta­nítványai körében láttuk és hallottuk Somogyi Józsefet —-. annyi minden okos és szép fért bele, amennyi máskor egy egész órás portréfilmbe sem. Nemcsak a mű születé­sének titkairól, körülményei­ről kaptunk világos képet — semmi misztifikáció! — de ugyanakkor megérezhettük a születő szépség varázsát is. Az a néhány alkotás, ame­lyet bemutatott a film Somo­gyi gazdag életművéből, fé­nyesen igazolta, hogy mun­káiból valóban nem hiányzik a legfontosabb művészi tu­lajdonság: a varázslat. Csak megemlítem, a kedd este bemutatkozott Játék há­rom percben, ugyanennek az „időtakarékos szemléletnek” jelentkezése a képernyőn. S talán nem tűnik' szerényte­lenségnek. a televízió zenei műsorainak elemzése során először én pendítettem meg még 1978 elején, hogy a rádió példájára miért ne lehetne a képernyőn is néhány perces játék; egy-egy szellemi villa­nás csupán, de ezek a villa­nások nagyon is dinamikus­sá. mozgalmassá tehetnék az esti főműsorok szerkezetét és ritmusát. Remélem, három percben nemcsak játszani lehet maid. de publicisztikus szándékkal akár megjegyzéseket is fűzni a nagyvilág vagy a haza friss eseményeiről, vagy épp a köz emberét foglalkoztató témák­ról. De ez már messzebbre vezetne. így maradok annyi­ban: örülök, hogy jelét látom, hogy nemcsak takarékosság­ra akar tanítani bennünket a televízió, de maga is példát mutat, hogy okosan és hasz­nosan hogyan lehet gazdál­kodni legdrágább kincsünk­kel: az idővel. zolásánál, illik feltárni a hi­bák mélyebb okait, ha erről van szó. A munkafegyelem témájában készült riportban például szívesen hallottam volna nemcsak az egyébként vétlen munkásokat, hanem megkérdeztem volna a mun­kahely felelős vezetőit, akik­nek ugyancsak részük lehet abban, hogy mint láttuk, oly tragikomikus helyzet alakult ki azon a bizonyos építkezé­sen. Ilyen és hasonló esetben miért csak a munkást fag­gatják, és mondhatni szorít­ják sarokba? Okos dolog, hogy a Petőfi- film „mellékleteként” a köl­tő verseiből is felhangzik né­hány, méghozzá azok tolmá­csolásában, akik a film egyes szerepeit is játszák. De vajon nem hiábavaló-e ez az okos igyekezet? Hisz hány néző­nek van kedve, hogy este li­kőr is a képernyő előtt csü­csüljön, csakhogy meghall­gathassa a Petöfi-verseket. Miért ne hangozhatnának el ezek a költemények közvet­lenül a film után. vagy akár előtte is, hiszen mindössze 10 percről van szó. Ennyivel igazán eltolódhattak volna vasárnap este is a további műsorok! Röviden Egy műsorszerkezeti újdon­ság : végre megértük, nem ebéd alatt szól már a Vasár­napi muzsika, hanem a késő délutáni órákban, amikor nyugodtan adhatják át ma­gukat a zenének a magyar­nóta kedvelői. A legutóbbi koncert érdekessége, hogy a jászberényi származású Sán­ta család vitte a prímet, a népi zenekar élén ők álltak és muzsikáltak — kulturáltan és élvezetesen. És véget ért a Sándor Má­tyás, s hiába „győzött az igaz­ság”. mégis csalódást okozott a film, rácáfolva várakozá­sainkra. Mozgalmas kezdetek utón. akkor még izgalom is akadt, egyszerűen belefulladt az unalomba. A címszerepet játszó Bujtor Istvánnak alig akad más dolga, mint széles karimájú hatalmas kalapjá­ban (egyébként egészen jól festett benne) hol itt. hol ott bukkanjon elő, vagy épp jár­jon nagyokat, s olykor tágra nyissa a szemét, amikor már más nem segíthet. Egy ro­mantikus kalandfilmben an­nál sokkal több ötlet, lele­mény és fordulat szükségel­tetik. mint amennyit a Sán­dor Mátyás produkált. Még jó. hogy koprodukcióban ké­szült, így legalább televízi­ónknak nem egyedül kell vál­lalnia. ha nem is a szégyent, de a felelősséget mindenképp — az elszalasztott lehetősé­gekért. V. M. MIN DOLGOZIK? Aki „hosszútávfutónak” tartja magát Beszélgetés Berényi Ferenc festőművésszel A szófiai Magyar Intézet kiállítótermében dr. Selme- czi László, a megyei múzeu­mi szervezet igazgatója janu­ár 20-án délután nyitja meg Berényi Ferenc Szolnokon élő Munkácsy-díjas festőmű­vész gyűjteményes kiállítá­sát. Ez alkalomból kértünk utazás előtti interjút a fes­tőművésztől. — A tárlatra a bolgár— magyar kulturális kapcsola­tok keretében kerül sor. Het­venegy festményemmel uta­zom Szófiába, tulajdonkép­pen gyűjteményes kiállítás lesz, de mégsem ... — Ezt hogy kell értenünk? — Ezúttal is bevált Bár- csaynak az a „jóslata”, hogy a fiatal korban elkezdett, de érdemben be nem fejezett képek csak a „festői férfi­korban” érhetnek be, s a tel­jesség igényével csak akkor készülhetnek el. Ennek elle­nére nagyon örülök annak, hogy az évtizedekkel ezelőtt festett képi propozícióimat nem kellett megtagadnom, azokat vállalhatom. így erre a tárlatra is velem „jönnek” ezek a régebbi, 1953-tól fes­tett képek. A tárlat anyagát a Magyar Nemzeti Galéria, a Műcsarnok, a Damjanich Múzeum és a tulajdonom­ban levő képek alkotják. Saj­nálatos, hogy méret- és ter­jedelemproblémák miatt né­hány, általam legalábbis, a saját munkám megítélése szempontjából fontosnak tar­tott képem — pl. a Tanács- köztársaság 60. évfordulójá­ra készült munkám, a Híd­építők stb. — nem szerepel­het ezen a tárlaton. Ugyan­csak hiányozni fognak a vi­lág különböző fővárosaiban működő magyar külképvise­leti szervek tulajdonában le­vő festményeim. — Nem akarunk ünnep- rontók lenni, de mégis szó­vá tesszük: baráti köre az utóbbi években nagyobb ter­mékenységre ambicionálná... — Kétségkívül jólesik ez, de a dolgok jellegéből adó­dóan nem magyarázhatom el mindenkinek, hogy mennyire foglalkoztatnak a saját lec­kéim. Ügy vélem, a motí­vumkészlet nálam már lezá­rult. Ma is ugyanaz érdekel, és vonz, amit fiatal korom­ban „megálmodtam”. Ez ad­ja mai programomat is. De erre már céloztam: a képi propozíció még nem mű. Ha szabad azt tennem, a hosz szútávfutóhoz hasonlítom magam. Nem az élső 100 mé­tert kell megnyerni, a lé­nyeg, úgy gondolom, még hátra van. De a jelen, min­dig része a jövőnek is. így természetesen kiállítom leg­újabb képeimet is, köztük azokat, amelyeket ifjúkori képi propozíciók alapján új­ra festettem. — Mindent összevetve leg­jelentősebb alkotásai — az említett kivételektől elte­kintve — ott lesznek a szó­fiai tárlaton. — Igen, a Kubikos, a Szer­számos udvar, a Lóbefogás, az Őszi táj, a Gátépítők — ha szabad e néhányat emlí­tenem — a tárlat hetvenegy képe között lesz. Tiszai Lajos A kisújszállási Arany János Általános Iskolát szeptemberben vették birtokukba a diákok. Bár tanítás csak délelőtt van, az épület délután is gyermekzsivajtól hangos. A honisme­reti szakkör tagjai — Farkas Istvánná vezetésével — heti egy alkalommal tartanak fog­lalkozást. Jelenleg az iskola és az úttörőcsapat történetét dolgozzák fel. Fotó: Korényi Ma kiállítás, díjátadás A bábkeszítö pályázat nyertesei A megye bábcsoportjai, bá­bosai részére bábkészítő pá­lyázatot hirdetett a megyei és a törökszentmiklósi váro­si művelődési központ. A beküldött pályaművek érté­kelésekor csoportos és egyéni díjak odaítélésére került sor. A csoportok közül első dí­jat nyert a martfűi művelő­dési központ gyermek- csoportja. második lett a karcagi Győrffy úti Általá­nos Iskola, harmadik a j'ász- ladányi Általános Iskola gyermekcsoportja. Az egyé­ni pályázók közül a török­szentmiklósi Boda Margit mindenkit megelőzött, má­sodik a mezőtúri Szilágyi Eszter, harmadik pedig a szolnoki Iványiné dr. Oláh Rozália lett. A pályázat anyagából ma délután 4 órakor kiállítás nyílik a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban, s a megnyitón adják át a díja­kat. Ritka szerzemény A néprajztudomány szá­mára különlegesen értékes, százévesnél régibb székely „festékes” szőttessel gyara­podott a szekszárdi Béri Ba­logh Ádám Múzeum gyűjte­ménye. Dunkel Lehelné len- gyeli iparművész fedezte fel a bukovinai Andrásfalváról 7'olna megyébe telepedett egyik családnál. A gyapjú szőttest halotti térítőként használták, s az nemzedék­ről nemzedékre öröklődött. A szekszárdi múzeum már sok „festékest” gyűjtött ösz- sze, de közöttük is páratlan ritkaságnak számít az új szerzemény. Herend és Hollóháza Önálló porcelángyárak Az év elejétől önálló lett a Finomkerámia-ipari Művek két közismert vállalata, a he­rendi és a hollóházi porce­lángyár. Az önállóságtól mindkettő azt várja, hogy közvetlenebb kapcsolatot ala­kíthat ki mind a hazai, mind pedig a külföldi megrende­lőkkel, s így gyorsabban tud majd alkalmazkodni az igé­nyek változásához. A heren­di gyárnak iparművészéti ér­téket is képviselő egyedi ter­mékei miatt, a hollóházinak pedig a művészi színvonal jelentős emelésével kapcso­latos törekvései miatt van különösen nagy szüksége ar­ra, hogy a lehető leggyor­sabban tudjon reagálni a piaci hatásokra. Uj köntösben A hét Űj köntösben, úi szignál­lal, új főszerkesztővel jelent­kezett A hét. Irányítását fő­állásban Haidú János vette át. ' (Eddig csak vendégként dolgozott a televízióban.) Külsőre szebb lett a politi­kai hetilap és láthatóan a bel­ső csínre. is jobban ügyel­nek a szerkesztői. Mindenek­előtt arra, hogy változato­sabb. mozgalmasabb legyen, ne olyan állóvíz-szerű, mint amilyen eddig volt. Megmoz­dult A hét. s a műsorvezető is. ezúttal maga Hajdú János, végre már nemcsak ült. fel is mert állni az asztaltól. Ed­dig ugyanis úgy tűnt. mintha oda lett volna láncolva, sőt olykor már azt gyaníthattuk, hogy véletlenül karót nyel­tek. oly mereven végezték műsorvezetői teendőiket.) ötletes a külpolitikai visz- szapillantó. percek alatt átfo­gó képet ad a legfontosabb eseményekről, és a belpoliti­kai témájú riportok, beszél­getések is erőteljesebb hang­súlyt kaptak. Egy megjegy­zést azonban mégis tennék: ha egy jelenséget feltárnak, akkor nem szabad megreked­ni a helyzet egyszerű felvá­O A nap elő-elő- bukkan, s bár esős az utca, azért a gyűrött lombú, bontako­zó virágú fák jó­kedvre hangolnak. Jókora víztócsák fénylenek az asz-' falton. Bejöttem az erkély­ről, lődörgők a szobában, át­átnézek a másikba. Ujjamra pillantok, egyre kékebb. Anna arca itt motoszkál előttem, amint a virágot tart­ja azon az építőtábori felvé­telen. Most is olyan szépnek látom. Az első közös lakásunk hármas társbérlet volt. Kü­lön kulcsa mind a három bérlőnek fürdőszobához, mel­lékhelyiséghez ... Nekünk egy elég világos szoba jutott, ott főztünk, turista gázre­zsón. Ha csak tehettük, mo­ziba mentünk, vagy • sétál­tunk. Ügy él az a szoba az emlékeimben, mint a hajna­lig tartó, véget nem érő sze­relmeskedések helye. Fel sem mértem, hogy bútor, ruha, szőnyegek is kellenek majd valamikor, mindezt Anna tü­relme, okossága segített meg­szerezni. Éltünk, mint a ma­darak, Piroska még nem szü­Konczek József: Mi ez a vacoaás letett meg, sok időnk volt. Akkoriban kaptuk a lakást, amikor megszületett. Min­den megváltozott. Nem a bú­torok, a faliszőnyegek, a ra­gyogó kanalak, villák a gáz fölött, a hófehér szekrény, nem ezek tették, hogy ott­hon lett a lakásból. Ott volt egy puha, lélegző kis élet, a sírása, a hangja, még alvá­sának csendje is az életet je­lentette. Azt hiszem, nem a lakás tette, hogy délutáni ta­lálkozásaink helyéül nem szolgált tovább presszó, mo­zi-előcsarnok, tér, pad, szö­kőkút, hiszen amikor meg­volt a lakás, még jó ideig éltünk, találkoztunk, jár­tunk moziba a régi módon. Annának később otthon kel­lett maradnia, de ez akkor eszembe sem jutott, hogy ő, meg a kicsi el sem válhat­nak egymástól. Hogy vártam mindig a munkaidő végét, hogy siethessek már haza, hozzájuk. Nemsokára munkahelyet változtattam. Hetente utaz­tam háromszáz kilométert a munkába, hét végén ugyan­ennyit vissza. Megjártam a bürokrácia minden labirintu­sát, amíg sikerült visszaadni az új lakást, s végre itt si­került kapni egy másikat. Amikor a bútorszállító ka­mionról plédbe csavarva le­kaptam Piroskát, és a sző- nyegpadlós, üres szoba köze­pére állítva megkérdeztem, akarsz-e itt lakni, kislá­nyom? Rámnézett, s azt mondta, igen. Mit is mond­hatott volna? Kinn fújt a decemberi szél, mire a szek­rényeket, a rekamiét becipel­tük, éjfél volt. Ügy éreztem, sok-sok idő múlt el. Az egyetemista ismeretsé­gek lépten-nyomon szembe­jöttek velem az utcán, egy- egy sajtófogadáson, színház­ban, sokhelyütt. Eleinte még örömöt okozott a találkozás, egymás híreinek meghallga­tása, aztán elkezdtek zavarni ezek az egyformaságok. Az egykori közös élmények fe­lől megközelítve azt, amiben néhány év után él az ember, nem vitt sokra: egyszercsak elfogyott a mondanivaló. Azt még meg-meghallgattuk, hogy melyikünk mit csinál, de a hangot igazán azokkal tudtam megtalálni, akikkel a jelenlegi munkánk, elkép­zeléseink, bajaink szerint is találkoztunk. Ettől megint igazi lett az egész, mintha egy kör zárulna be, de -a nyitott, és másfelé vezető életutak mélyén mosolygó arcok között egyre többször éreztem meg, hogy talán iga­zak sem voltak a valamikori közös gondok, örömök, s az is, ami történt. Viszolygoka nosztalgiától, nem visz sem­mire, csak beszéltet, elveszi a helyet, az időt, kitölti azt a teret, amelyik mögött konk­rét elintézni valók serege to­lakszik. Aztán észrevettem, hogy a dolgok logikája sze­rint a közös emlékektől a mostani helyzetig vezető be­szélgetésekben akadnak, akik a rajtuk kívül való minden másnak a leszólásával igye­keznek tovább éltetni azt az egykori közös valamit, azt a hangulatot, ami nem volt több, mint egy spontán sors­közösség. Mintha nem ez volna a tapasztalatok, megbeszélések útja! Ez a rugózó, mozgás­ban levő párbeszéd, amelyik már a nagy közösségben va­ló viselkedéssel informál, megmért mindenkit külön- külön. Feltakarta a cselekvé­sek etikai hátterét is. Kivál­totta a sürgető kíváncsisá­got, hogy amit elfogadott az egykori közösség, azt elfo­gadja-e a társadalom is, mit szól hozzá, vállalja-e, mást mond-e? Ezt megbe­szélni nem lehet, csak cse­lekedni. Kifejezni. Rá kel­lett jönnöm, hogy sajnos, a kifejezettet sem olvassák mindig jól. Dehát már eb­ben is a külön érdekek öl­töttek testet. A nyitott folyosóról hangot hallok. „Alusztok még?” A hang ismerős, Katié, Anna barátnőjéé, a második szom­szédunké. A kaputelefonon át beszél, biztosan sétálni volt ebéd után. Benyomom a gombot, válaszolok neki. Áthívom, igyunk egy kávét, Anna is nemsokára megéb­red. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents