Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-30 / 304. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. DECEMBER 30. A visontai Thorez bánya külfejtése kétszer két kilométer alapterületű, néhol nyolcvan méteres (majd’ húsz emeletnyi!) mély sebet ütött a Mátraalja egykor szól övei-búzával díszlő lan- kás felszínén. Ez a seb vándorol:: évente 300—350 méterrel kerül arrébb, ahogy a kotrógépek falatozzák az egyik oldalát. A másik oldalra rakodják a meddőt, ahol újra beültetik a talajt! már látszanak a rekultivá-: ció eredményéi. sebb veszteségű megoldásnak: a sárban szakad a gép, a szalag — legyint Rácz Vendel kotrómester, akivel a hatalmas vederlétrás kotró szobányi vezérlőfülkéjében beszélgetünk. Két (!) vezérlőpultról irányítja az irdatlan monstrumot, finoman hajlítgatja a vederlétráját; a szénréteg alakját követi. — „lei kelünk", hogy kevesebb föld kerüljön az erőmű kazánjaiba. Inkább 10—20 centis fogásokkal fejtek, hogy elválaszthassam a Visonta csony második napja, május elseje, augusztus húszadika. Slussz! Szilveszterikor délután kettőig tart a műszak. De január másodikén reggel fél hétkor már ismét friss szenet kap az erőmű a hatgitális kijelző, amelyen állandóan villognak a szén fűtőértékét mutató számok. Valami izotópos ördöngösség, nemigen értek belőle sokat, csak azt, hogy folyamatosan ellenőrzi a minőA fagy, a sár sem akadály a lánctalpas óriások előtt villanyoltás előtt Holdbéli táj: a friss földkupacok oldala meredek, — nem pusztította még az eső. a fagy. Pedig fagy, rendesen. Reggel még kevesebbet mértek mínusz tíznél: a csőrös UAZ nagyókat bakkan a fagyott rögökön. Amelyekről alig tudni: sár-e vagy szén? Tűnődöm a különleges színeken, amelyek a rézsű oldalán mutatják a talaj metszetét. Kékeszöld, durva homokot utoljára az Adrián láttam, huszonöt-negyven méter közötti mélységekben. Ez is annyi lehet; de hol a tenger? — Már sehol! — mondja Unger Péter főmérnök — de harmincmillió éve itt locsogott. A parti erdősségeket hol ellepte, — és betemette a Mátrából—Tátrából lezúduló folyók hordalékával. — hol szárazra vetette, hogy buján tenyésszen az őserdő megint. Eszerint látható a kialakult három fő lignitréteg is, amelyeket 5—10 méternyi homok, agyag választ el egymástól. Nézegetem a szénnek nevezett lignitet: barna rétegei élesen elütnek a meddő színeitől. Szerkezete még fás. — Kevés ideje volt, hogy barnaszénné érjen. Ha néhány tízmillió évvel később találjuk meg. a fűtőértéke biztosan nem 1500 kilokalória lenne. Igaz. azt már csak mélyműveléssel lehetne, felhozni — mondja kísérőm. Izsvák Antal főmérnök. Ám a bányagépek itt napsütésben állnak: ez olyan bánya, amilyet a mélységtől irtózok emlegetnek: van rajta „ablak”. Hát persze, hogy ez se jó! — Ha- esik az eső, leál- lunk! Ez bizonyult a legkimeddőt, de az erőmű garantáltan egyenletes minőségű szenet kap. Amikor a bányát tervezték, feszítettnek tűnt kihozni belőle 1450 kilokaló- riás átlagot. Most 1532-nél tartunk! Ehhez nem elég csak nyomni a melót, oda is kell figyelni! — Éjszaka? — Az semmi! olyan reflektorok vannak a gépen, hogy a szén felületén 200 lux á fényerő! Műszaki rajzodó dolgozhatna mellette! A köd! Az a feneség! A kotró vége vagy huszonöt méterre van, hát ki látja azt? Olyankor lemegy a géplakatos, és URH rádiótelefonon szól fel, hogy lejjebb, lejjebb, gödöööőőrü! Nevetnek. Venczel László a géplakatos hozzáteszi: — Olyankor én vagyok a szem. Meg az ész! ö csak a kéz; a bal! — Kéne valami éjjellátó! Azt mondják, a katonák infravörös készülékeivel átlátni a ködöt! — tűnődik tovább a gép ügyeletes villanyszerelője, Kóczián Lajos. — A fene ködöt! — szóviccel valaki. A géphez még a takarító Bacsai Lajos tartozik személyzetként: négyen teszik ki egy műszak csapatát. Négy szénfejtőkotró dolgozik mindössze, azok adják ki az erőműnek a hétmillió tonna lignitet évente. A magyar szénbányák teljesítményének negyedét — hőmennyiségben számolva! Évek óta az ő túltermelésük „hrfzza" a hazai szénbányászat éves tervét. Megállás nélkül dolgozik a bánya az év háromszázhatvan napján. Szünnapok : új év, húsvét és karáAz út itt folytatódott tovább, egészen március 10-ig: akkor vitte el a rézsűcsúszás kor munkába álló műszaktól Emlékszem: amikor mérnökként dolgoztam egy gépipari üzemben, karácsony előtt a daru lelógó vezérlődobozára ráakasztották a táblát: BUÉK! — aztán az emberek csak végiglátogatták a csarnok Jánosait, Istvánjait, és már mehettek *s a detoxikálóba. Ezért a kérdés: mi viszi rá a bányászokat, hogy amikor már teljesült nemcsak a havi, de a nyolcvanas, sőt az ötéves tervük is, akkor sem „eresztenek le”? Hosszú a hallgatás. Végül kibökik: — A bányászbecsület. Semmi más! Megint csend. A pénz már tényleg nem vonz: a gödörben dolgozók 100—130 ezer körül keresnek évente, lakásra még senki sem várt két évet — Ami kell. az megvan. A folyamatos műszakrendet meg pénzért sem vállalják a fiatalok — mondja Kóczián Lajos. — A kotrókon dolgozók átlagéletkora ötven év körül van. És ha nyugdíjba megy valaki, üresen marad helyén a busz. A csendbe a kotrók, működését összehangoló rádió- telefon vartyog bele: — Tudsz szenet adni, Vendel? — Negyven perc múlva már egyenletesen. Esztikém — válaszol a kotrómester. Visszafordul, mintegy mentegetőzve : — Nem főnök a nő, csak ő a „beszélője”. A legnagyobb főnök a külfejtésen Kálomista Imre. az üzemigazgató. Tisztelegni léptem be hozzá, de a látvány ottragasztott: televízió, rajta a szalag, az a „köldökzsinór”, amely az erőművet táplálja. — Először is látom, hogy mozog-e a szalag; másodszor, hogy van-e rajta valami ; harmadszor hogy mennyi van rajta; negyedszer, hogy elég fekete-e, ami rajta van; ötödször; tudják az emberek, hogy látom. Nemcsak a szalagot lehet ott látni. Alatta van egy diHajladozik a vederlétrás kotró — A bányászok körbevettek, mint a kisgyerekek: igazgató elvtárs, mi Lesz velünk, ha nem szánhatunk Le? Két képviselőjükkel mentem le a még mozgó földtömegre: ők nyugtatták” meg a többieket, hogy tényleg életveszélyes lenne a munka. — Számomra talán legszebb meglepetés, hogy ilyen előzmények után a Mikulás mégis „meghozta” az ötéves terv utolsó „puttony” szenét, és az idén is a mi 230 ezer tonnás túlteljesítésünkkel lesz meg a bányászat éves terve. Hát erre is gondoljo- nak, amikor a szilveszteri villanyoltás után újra kigyullad a fény. Kőhidi Imre A föld alól a füstbe vándorol a lignit. Évente hétmillió tonnát „eszik” belőle a Gagarin Hőerőmű séget. De azt az emberek is vigyázzák; Rácz Vendel is: — A brigádvállalásban a minőség is szerepel, de az erőműnek se lenne jó, hogy a jobb-rosszabb fűtőértékű lignittel rángassuk őket. Több a leállás olyankor, az az erőmű meg nem veszi a szenet, kevesebb a mi pénzünk is. Lassan lekászálódom a magasból: csak a vezérlőfülkéig 42 lépcső visz. Pedig nem is ez a legnagyobb masina. A kráter alján a legalsó széntelepet fedő meddőt egyből a gödör túloldalára hinti a leghosszabb gép. Csak az egyik oldali szállítószalagja 165 méter hosszú! Az egész gép másfélszer aktoaira kiterjedésű, mint az Országház, — a szolnoki Kossuth térből bőven kilógna — tömege az Apolló .szállítórakétájának maid kétszerese: 4500 tonna! Számomra az a lenvűgözó. hogy ez a hihetetlen tömeg mozog: hidraulikus felfüggesztésű lánctalpai mindig vízszintesbe állítva hordozzák testét. Valami diadalérzet fogam- zik bennem hazafelé: az ember, — aki egyszerűen felszívódik ezekben a méretekben. — legyőzi a természetet! Ám Győri Sándor — hatalmas termetű ember; a széncsata „hőse” volt 46—47- ben, mint bányász, ma ő igazgatja a Mátraaljai Szénbányáik több ezer emberét — hamar lehűti lelkesedésemet : — Az idén márciusban rézsűcsúszás történt a külfejtésen: egy hétfő hajnalon a szűz meddőből egy ötszáz méter széles, kétszáz méter méQységű és ötven méter magas „szelet” becsúszott a bányába. Üt volt a tetején: kettészakadt, a lecsúszott darab lenn folytatódott, és mellette még villanypóznák is álltak! Nagyon picikének éreztem magam, amikor megláttam. A híd, amelyen a szalag hozta fel a bánya szenét, teljesen összegörbülve, jórészt a föld alatt. Ha van ott valaki, az még talán ma is be lenne temetve: vagy kétmillió köbméter föld csúszott le. Szerencsére már szombaton észrevették az apró repedéseket, és a gépeket elirányították a közelből. Eligazítás. Az átlagéletkor 50 év ... — Azonnal döntöttünk: a teljesen működésképtelen fő- fejtésből egy kisebbre kell áttelepíteni az egyik szene- lőgépet. Felaraszolni vele 50 méternyi szintkülönbséget, majd út nélkül elmoz- gatini öt kilométert, végül újra leereszteni a lejtőn! Ha hiszi, ha nem, öt és fél nap múlva termelt^ és az erőmű végig teljes kapacitással működött! A bányászok még kézzel is tolták a gépeket a legkritikusabb szakaszokon!
