Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. DECEMBER 25.

Irodalom, művészet

9

ét napja kezdődött a szünidő, s Marcsóka két napja csak takarított. Hogy el tud koszosodni ez a szoba-konyha! Persze nagyképűség szoba-konyhának nevezni, mikor csak egy helyiség, de hát egyharmada betonos, kétharmada hajópadlós. és e szerint is használják, és talán még jó is, hogy egy helyiség, a tűzhellyel fűthetnek is, bár így meg a falak, a politúrozott bútorok elszürkülnek, és felhólyagosodnak az állandó gőztől meg a füsttől. És ezen bizony takarítással nem segíthet, s a poloskákat se tudja kiirtani, hiszen a telep minden lakásába befészkelték magukat.

Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom — énekelgetett, mint egy kiscseléd,, tisztaság- s családvágya cseiédie, de szenteste délelőttjén, már a helyenként -feketére mocskosodon kopottfestékű konyhabútort sikál-« va — míg elő nem tűntek az üde almazöld festékmaradványok, s a puhafa elevenen, duzzadt-rózsa- színen, mint a fürdővízből épp kiemelt baba popója. S az eláztatott fenyőbútorokból oldódó gyantaszag a tisztítószerek s a petróleum szagába keveredve karácsony másnapján gyertyaszagú, kihűlt-tűzhelyű ágybanlustálkodásával kecsegtette. Meg-megállt felkapott fővel, s két orra felé összetartó ránccal szemöldökei között: sehol se talált eldugott ajándékot. holott minden zugot rendbe rakott, fenyőfa se lógott az ablakpárkány alatt falbavert kampósszögre kötözve, liszt, cukor alig volt a háznál: hogy lesz itt Karácsony, miből süt kalácsot az anyja?

Egyre többször állt meg ijyen űzötten aggódva, egyre ingerültebben ordított a kölyökre, testvéreire, s egyre elkeseredettebben táplálta magában a kétségbeesett reményt, hogy majd megjön a munkából anyja megrakodva, pi- hegve, kipirultam gyengén és gyengéden mosolyogva, és minden rendben lesz, minden, minden,' egyszer s mindenkorra. Már rá is húzott öccsére, mert összerúgta a rongyszőnyeget, amelyet ő oly fáradságosan mosott ki, de hogy erre lekuporodva elsírta magát, ő is odakuporodott mellé, Bogi is hozzátörleszkedett, s nézte a megélénkült, össze nem idő színeket, amelyekből ki lehetett találni. miből is csomózták, ezt a néhány sort itt épp parasztrózsaszín habselyem-bugyogóból, s mert érezte, maga is mindjárt bőg, énekelni kezdett: — Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok,

Anyja fél négykor érkezett. Szatyra telepakolva, de se fenyő, se bolti papírosba csomagolt-zsi- negelt meglepetések.' A két kicsi körbefonta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szót a kismamaságért, mert két napig egyedül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti ■díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagyta magukra őket —, várta, s ismét nem kapta meg. Az járt a fejében, hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre

tudta, hogy meglopták, megint csak meglopták, s ez így megy apja haláila óta: csalódás csalódásra, s ő még csak elviseli tizennégy éves, nem gyerek már, de a kicsik?

— Ugye szép, kislányom — kérdezte az anyja, s ő felnézett.

Fenyógállyból kötött -koszorú árválkodott az asztalon, fagyöngy rajta, s egyetlen szál rózsaszínű, csavartmintás gyertya. Marcsóka a gyerekekre nézett: elhúzódtak

Anóka Eszter:

Karácsonyfa

anyjuktól, riadt arcukon értetlenség, magához húzta őket.

— Ezt hozta? — mondta. — Ezt tudta hozni?

— Szép mosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el magát, s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bogi azt mondta:

— Ugye ez nem az?! Ugye lesz karácsonyfa?

— Látja? No látja — mondta Marcsóka, felkapta göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön, nekem ne bőgjön — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba.

Édes vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy fel nem robbant. Az öregasszony ölhetett kézzel ült a sütő mellett a kisszéken, várta, hogy kisüljön a kalács. A két magasra vetett ágy tiszta lepedővel letakarva, rajtuk a fényesre kefélt ecetszagú sötétkék öltönyök, a frissen vasalt ingek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kiterítve, mintha két halott, de így volt ez jól, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, a hokedlire kerül a lavór, megmosdanak derékig, aztán a lábak kerülnek a Flóraszappan oldotta gépolajtól vastag, sima vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a mama kisbögré- vel utánatölti a lavórba a forróvizet •

— Mama! Húsz forint kéne. mama.

Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után böködő borját, s úgy is, állt fel, mint egy öreg tehén, hogy a kre- denc tetejéről, a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővegye vagyonát, s megkérdezte:

— Bementek a városba?

S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta:

— Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta.

Ekkorra öccse is megértette hamari szándékát, bárgyek zsá- bung, mondta az ő külön nyelvükön, khej, koe szhi, felelt rá Marcsóka, végigdübörögtek a körfolyosón. lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s felugrottak a kihúzó nyitott peronú villamosra.

Nyüzsgött a nép a Körúton, siettek, furakodtak, ballagtak, egymást érték a kiírások a kapuk alatt: KARÁCSONYFA AZ UDVARBAN, de ők mintha nem is karácsonyfáért indultak volna,

megrészegültek a fénytől a korai alkonyban, az emberektől, s a fénytől az emberek arcán, s nagy hangon, komoly pofával társalogtak:

— Kar kario kecsücse?

— Ben bacsujó maricsi.

S ha rájuk csodálkozott valaki, felröhögtek, és nagyot szaladtak, mígnem a nevetéstől és a futástól görcs állt az oldalukba, nekitá- maszkodtak egy öreg fának, csuk- lottak nyögték, ziháltak, mintegy a fizikailag lehetetlenült nevetés pótlásaként.

Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta őket, megtorpant, mintha még sose látott volna gyerekeket. Marcsóka kimeredt szemmel bámulta a fekete bár- sonyhajtókás püspöklila télikabátot. a lágyan csillogó fehér selyemsálat, s a fémesen fénylő cilindert, még karonüüőként látott ilyet, a háború vége óta soha, az emberek örültek, ha lódenra tellett, s kiki úgy divatozott, hogy micisapkáját a jobb vagy a bal fülére húzta, de egyik füle így is, úgy is csak kimaradt belőle.

— Siessetek, jön az angyalka — mondta az úr, s könnyed szárny- csapás-utánzatott bűvölt ujjaival. S hogy Marcsóka erre felsírt, közelebb lebbent, s azt mondta a Marcsóka sírásától kétségbeesett kisfiúnak:

— Találd ki, mi van a zsebemben? ,

És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit.

— Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca, de Marcsókára nézett, és simogatni indult keze el'bátortalanodva visszasüllyedt zsebébe. Az úr elégedetten, mint aki ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát viszarakta a zsebébe, és letekerve végtelennek tűnő se- lyemsálját, a kisfiú nyakára csavarta. De hogy Marcsóka szeme gyanakvóan villant, mellmagasságba emelve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralépett, egyre hátrált, neki hátrált egy kiskabátos részegnek, éljen Rákosi, kurjantotta az, összecsó- kolóztak, majd egymásbakarolva eltűntek, csak egy ötvenes virított helyükön az aszfalton.

Marcsóka odaugrott, felkapta, szívéhez szorítottta, sírt és nevetett, és rohant, húzta-vonta maga után öccsét.

gye varázsló? Mond, ugye varázsló? — ismételgette a kisfiú átszellemültem s amikor kijöttek a virágboltból a feldíszített karácsonyfával, amelynek csúcsán minden lépésre megcsendült vékonyan a csengő, még egyre azt hajtogatta, most már állítva, s közben a selyemsálat tapogatva, s hogy Marcsóka nem válaszolt, anya kivénhedt kosztümkabátjának alját rángatta, amely Marcsókának télikabátként szolgált, míg csak kezében nem maradt egy darabja, akkor megszeppenve elhallgatott, zsebébe gyűrte a darabot, ott sodorgatta, nem merte eldobni, félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a szakadást is észreveszi, és megrakja, jóllehet Marcsóka most még ezért se rakta volna meg.

Bíró László:

Téged őrző szerelem

Hallgatom lélegzésed, fejed vállgödrömben pihen.

Kezed megbúvik tenyerem fészkiben. Szobánk éjbársonya fedi törékenységed. Csend van.

Bennem béke és téged őrző szerelem.

Dienes Eszter:

Torzó

Bevéreztek a levelek.

Rozsdával áldott pléhkereszt karja alatt szögfejnyi fájdalom indul az égbe csonka lábakon. Elkígyózik az emlék, tél alá almoznak a fák, karóbahúzott fájdalom a vedlett tiszatáj. őszül és lüktet az este, szétfolyik sár, arany; féllábú Krisztus a szélben, szorítsd arcomhoz arcodat.

Németh István:

Látogatóban nenánál

pa a nena háza előtt kiA tessékelt a kocsiból, ne- nának jóformán be se mutatott, máris rohant tovább. Meg van szélesedve, ha hazajön a szülőfalujába. Ezt anya találta ki, de anyának ezúttal tökéletesen igaza van.

A nena apa nagynénje. Hányszor előhozta odahaz apa. Hogy az milyen asszony. A jég hátán is megélne.

Szemüveges, sovány, magas, pontosan olyan, mint egy régimódi falusi ruhába öltöztetett angol kisasszony. Ezt az első pillanatban megállapítottam róla. Mielőtt még átölelne. Mert úgy fogad, tárt karokkal, mintha a legkedvesebb unokája lennék, pedig most lát először.

Odanyomom az arcomat az arcához, de ezzel ő nem elégszik meg, kedves szemrehányással mondja:

— Hát puszit nem kapok? Utólagosan megpuszilom. Ráncos arcának tengerében, arcának kellős közepén egy rózsás, bársonyos sziget. Odalehelem a kis savanyú csókomat.

Ez a nena valahogy az első pillanattól fogva az én nenám.

— Hány éves vagy, aranyos? — csillog rám a pápaszemével.

— Tizenhárom.

— Istenem! — csapja össze tenyerét nagy elragadtatásában. — Te aranyvirág.

Hát nekem ilyet még nem mondtak az elmúlt tizenhárom év alatt. Te aranyvirág.

— És a néni ?

— Szólítsál csak nenának. Engem mindenki így szólít... Mit gondolsz én hány vagyok?

A hosszú nyakon piciny kíváncsi fej. Ezen a piciny fejen fehér fityula, mint a kisbabáknak. Fürkészem az arcát, és töröm a fejemet. Végre kinyögöm:

— Lehet, hogy sok, de nagyon fiatalos.

Megmozdul, mint egy szép magasra nőtt bokor. Mint aki bele akar szédülni abba, amit hallott.

— Nyolcvanöt! — jelenti ki. Egyszerre cseng a hangjában fájdalom és büszkeség. — És tudod hány éve élek egyedül? Már negyvennyolc. Ebből a kis kertből, amit itt látsz. Ezekből a virágokból.

Megmutatja a krizantémokat. Még csak bimbóban vannak, de máris gyönyörűek. Két soy krizantém van, a kert teljes hosszúságában.

A kertből terel befelé egy akkora konyhába, hogy csak épp ketten férünk el benne. A sarokban egy csöpp tűzhely. Rakott tűzhely. Most látok ilyet először.

Egyszemélyes ebéd fő rajta. Ez a konyha is ilyen egyszemélyes. Fehérre van meszelve. Odalépek a kis ablakihoz, és kikukucskálok rajta. Csodálatos. Most nem mesét hallgatok, mint régen, kislány koromban, hanem benne járok a mesében.

— Fogjad! — nyom a kezembe egy cső főtt kukoricát.

— Nagyon finom csemete kukorica.

Megáll előttem, és ingatja a fejét. Rosszallóan, önmagára mérgesen. Még dobbant is a lábával.

— Görcs, se csemete. Csemege! Látod, aranyoskám, ha valaki így megöregszik ... Nem azt mondom, amit akarok, nem azt csinálom, amit mondok. Nem való az ilyen vénség már semmire. Az öregasszony feje semmit se ér már.

Nézem ezt a kedves öreg fejet. Csupa sugárzás.-— Mivel kínálhatnálak még meg?

— Semmivel! — tiltakozom. — A kukorica nagyon finom volt.

— Kérsz még egyet?

— Köszönöm szépen, elég volt.

— Ö, ha tudom, hogy jössz, sütöttem volna valamit. Ó, ó! Gyere, megmutatom a kamrámat is.

Egy másik fehér szobácska. Ügy látszik, itt minden hófehérre van meszelve. A földön nagy halom krumpli, alig tudjuk kikerülni. A falról fokhagymafüzérek lógnak. Nena a polcokhoz vezet. A polcokon csíkos anyagból varrt kis zacskó. Sorra leemeli őket., megoldja.

— Ez szép, bolyhos katica — mondja. Ez a sarkantyúvirágmag, ez szalmavirág, nyári-őszi rózsa, tarka viola, fehér viola, estike,' tátogató, szegfűvirág,, hajnalka, duplaszegfű, petúnia, pistika, törökszegfű, szarkaláb, rezeda, bazsalikom, és így sorjában mindenféle virágmag. Ezek az én kincseim. Ezek adnak nekem kenyeret. Ez itt meg — emel fel egy pinduri kanalat — a mokkáskanál. Ezzel mérem a virágmagot.

— Látod, ez az ágy nincsen megvetve, mert napközben is ledőlök, ha elfáradok. Tudod, el-el- fáradok már. Gondoltam, bemegyek a községházára és megkérem őket, állítsanak fel minden második utcasarkon egy padot. Hogy legyen hova leülnünk, nekünk, öregeknek. Mert, tudod, aranyos, miránk már senki se gondol.

Elpityeredett. De csak egy pillanatra. Megingatta piciny, angol kisasszonyos fejét, és már újra mosolygott.

Most a tisztaszoba következett, két ággyal, szekrénnyel, a falon szentképekkel és családi fényképekkel. Ezeket a fényképeket kü- lön-külön mind leaggatta a falról és megmutogatta. A rokonokat. A rokonaimat, akiket én sohasem láttam.

Ilyen ismeretlen rokon volt számomra eddig a nena is. Megfogadtam magamban, hogy a többi rokonnal is meg fogok ismerkedRögtön megismertem. De mit türelmetlenkedik olyan nagyon! Addig nyomkodta a dudát, míg ki nem mentünk.

— Még csak be se nézel? — állt meg a kocsi mellett a nena könyörgő tekintettel.

— Sietnem kelL

— Örökké siettek. Örökké el vagytok foglalva. '

Csak a szemem alól figyelem nenát, ezt a falusi ruhába bújtatott, nyugtalan, angol kisasszonyt. Ügy maradnék még vele, itt ebben a fehér falú kis szobában. Segítenék neki a kertben virágmagot gyűjteni. Sapkát varrnék a krizantémfejekre. Elmennék vele a községházára, hogy elmondjam: azokat a padokat végső ideje lenne már fölállítani az utcasarkokon.

pa kicsapja a kocsiajtót.

A Integet, hogy szálljak be végre. Odaugrok nená- hoz, és kéretlenül megcsókolom kétfelől az arcát. Ráncos arcának' tengerében, arcának kellős közepén azt a rózsás, bársonyos szigetet.

— No, milyen volt? — szólalt meg apa, amikor már kievickél- tünk a faluból.

— Hamar visszajöttél — mondtam.

— Csak ennyi?

— Nagyon hamar visszajöttél. Több szó aztán hazáig nem is

esett köztünk.

ni.

Kint a ház előtt apa dudált.

Összeállította: Rékasy Ildikó

HONTY MARIA RAJZA