Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. DECEMBER 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A Bartók Béla- emlékbizottság felhívása Goldberg ellen - egy játék ürügyén Beszélgetés Jeney István színművésszel Bartók Béla születésé­nek 100. évfordulóját ké­szül ünnepelni hazánk és a nagyvilág. Művei­nek sorozatos előadásá­val, tudományos tanács­kozásokkal, könyvekkel, írásokkal, képzőművé­szeti alkotásokkal és még számos módon idézi fel századunk egyik legna­gyobb zeneszerzőjének alkotó géniuszát, tiszte­leg emberi nagysága előtt. 1881. március 25-én szüle­tett. Első élményeit eg,y tisz­teletieméit óan puritán és kulturált értelmiségi csalá­di körben kapta, ahol egy­aránt otthonos volt a zene nagy klasszikusainak tisztele­te és a korszák társasági ze­nei szokásainak szeretető. Ez a környezet oltotta bele az 1848/1849 hagyományaiból táplálkozó nemzeti érzést, itt tanulta meg a szigorú fele­lősséget önmaga és szűkebb- tágabb közössége iránt. Szü­lei nagy gonddal figyelték rendkívüli zenei tehetségé­nek kibontakozását. Édesap­jának korai halála után ne­velését pedagógus édesanyja irányította. Gondoskodása tette, hogy az ifjú Bartók ser­dülő korát, felső gimnáziumi éveit Pozsony eleven zenei légkörében tölthette. Tudását, műveltségét ottani rendszeres tanulmányai és élményei ala­pozták meg, majd a Budapes­ti Zeneakadémián töltött ta­nulóévei egészítették ki, for­málták tovább. A szomszédos népek, a szlovákok, a románok népze­néjével ismerkedve értette meg az együtt élő népek tör­ténelmi sorsközösségét, egy­másrautaltságát, elmélyülő patriotizmusa mind tudato­sabban forrt egybe interna­cionalista meggyőzőlésével. A század első évtizedeiben már Ady nemzedékének prog­resszív szellemi fegyverzeté­vel áll előttünk Bartók Béla. Megújütt világképének első nagy szintézisét alkotja ka­marazenéjében, zenekari és színpadi műveiben. Közéleti, politikai tájékozódása egyre szorosabban kapcsolódik nép- zenekutató munkájához. Eb­ből szövögeti a barátság szá­lait szomszédainkkal. Az első világháború éveiben már ha­ladó értelmiségünk háború­ellenes frontjához tartozik, s az 1918/1919-es forradalmak idején művelődéspolitikánk irányításban ds részt vesz: a Tanácsköztársaság hónapjai­ban Kodállyal és Dohnányi- val együtt tagja annak a di­rektóriumnak, amely Lukács György népbiztossága alatt Reinitz Béla szervező részvé­telével irányítja a zenei ügye­ket. Az ellenforradalmi Ma­gyarország idegen, ellenséges világ volt Bartók Béla szá­mára. Tevékenysége mind inkább korábbi népzenei gyűjtéseinek tudományos fel­dolgozására, kiadására szo­rítkozott. Ahogyan művészi és köz­életi belső emigrációja mind szűkebbre zárta itthoni pá» lyájának körét, úgy nyílt előtte mind szélesebbre a világ határainkon kívül. Az első világháború után bon­takozott ki nemzetközi mére­tekben zeneszerzői és zongo­raművészi pályafutása. Meg­ismerte őt és zenéjét Európa, majd az Egyesült Államok közönsége, zenevuléga, s ő is megismerte a világ nagy muzsikusainak egyidejű tö­rekvéseit. Antifasiszta közéleti tevé­kenységének is mindinkább a nemzetközi fórum lett igazi színtere. Tudományos tanács­kozásokon, kulturális bizott­ságokban, sajtónyilatkozatok­ban nem szűnt meg hangját hallatni, mozgósítani az em­beriséget és közvetlenül a magyar népet fenyegető ve­szedelem ellen. Művészi és személyes megnyilatkozásai a haladó emberiség legjobbjai­nak nemzetközi táborába vonták. Alkotásai itthon a m u nkásikór us -mozgal omhoz eljutottak, egyben a magyar értelmiségi progresszió tevé­kenységének is egyik fontos erőforrásává váltak. Mint az európai tudomány és művészet annyi más ki­válósága, a terjedő fasizmus és a közeledő háborús ese­mények elől 1940-ben ő is az Egyesült Államokba távozott: menteni kívánta az emberi­ségnek általa, az ő alkotásai­ban és személyében is őrzött értékeit, további munkájának lehetőségét. Ott alkotta meg utolsó nagy műveit, köztük a Concertót zenekarra, a szo­nátát szóló hegedűre és a III. zongoraversenyt. Azt remélte, úgy tervezte, hogy a háború után hazatér­het. A visszatérés felszaba­dult hazájába neki már nem adatott meg, mint hozzá ha­sonló, szerencsésebb mások­nak, de művészete és szemé­lyes, emberi példája lelkesí­tőén él népünk kultúrájában. Ünnepelje népünk Bartók Béla születésének 100. évfor­dulóját együtt az egész mű­velt emberiséggel, őhozzá méltó komolysággal, aki any- nyira elhárított minden han­gos. külsőséges magasztalást. Legyen ünneplésünk haladó kulturális hagyományaink és egyetemes zenei művelődé­sünk közös ünnepe, úgy, ahogyan a kettő egysége az ő művészetében megtestesült. Leningrádban Mezőtúri főiskolás sikere A szocialista országok tu­dományos diákköri konfe­renciáján — melyet decem­ber 17—20-ig a Szovjetunió Oktatási Minisztériuma és a Komszomol rendezett Lenin­grádban, — szép magyar si­ker született. A tanácskozás hat szekciójában csaknem minden szocialista ország képviseltette magát. Hazánk­ból öt tudományos diákköri győztes versenyzett. Az elő­adók tíz percben oroszul vagy saját anyanyelvükön ismertették dolgozataikat és válaszoltak a feltett kérdé­sekre. A magyar delegációt nagy öröm érte, amikor megtud­ta, hogy a filozófiai szekció­ban Lőrinczy Károly mező­túri harmadéves főiskolás „A szocialista humanizmus néhány kérdése” és „Az ál­talános antimarxista elmé­let kritikája” című pályáza­tával első helyezést ért el. Dr: Pusztai Ede, a főisko­lai kar docense zsűritagként vett részt a konferencián, de egyben a nyertes pályázó konzulense is, tanár és ta­nítvány egyaránt büszke le­het a szép sikerre. Goldberg szerény és fenn­héjázó, simulékony és dur­va, kicsinyes és nagyvonalú, szimpatikus és ördögi. Hét­fejű sárkány. Mindig talpra esik, mint a macska. Megté- veszthetetlen. Életművész. Mindent tud, mindent meg­magyaráz. Alkalmazkodik, vigyáz a látszatra, hogy tisz­ta maradjon a keze. Dehát ki ez az ember ? Em­ber egyáltalán, vagy csupán Harold Pinter ködfigurája? A Szigligeti Színház előadá­sa erre keresi, és adja meg a választ, — hiszen minden jó „színház” válasz valamire. De bennünket most inkább a különös alak (?) — vagy csak fogalom? — gondolati háttere érdekelne. Talán így: a „goldbergség”, — egy ma­gatartásforma. — Ki ö, mi ő? — Sosem tévesztem ösz- sze magam a szerepeimmel, ezt fontosnak tartom közöl­ni, mielőtt megpróbálnék vá­laszt adni a kérdésre. Nem vállalom Goldberget, glogá- lis emberi szégyeneim alap­vető vonulatának tartom a „goldbergizmust”, amely nem más, mint a bennünk buj­káló ördög, vadállat modell­je. Alig felismerhető, tu­lajdonképpen neve sincs, Pinter hívhatta volna másnak is. Gyereke sincs, családja sincs, hazája sincs, nem tudni mikor hazudik, mikor nem, mikor dicsér, mikor fenyeget. Goldberg: az ember megalázásának apo- teozisa. Jeney Istvánnal, aki Gold­berg szerepét játssza Harold Pinter darabjában, a szolno­ki Tisza Szálló már feldíszí­tett karácsáonyfájától alig karhossznyira beszélgetünk. Goldbergről a szeretet ünne­pén! — Találkozott már Gold- berggel... A színpadon kí­vül. . . — Hogyne, szinte naponta. Goldberg nem szükségképpen egy ember. Jelenség, amely összeadódik, árt, pusztít, legenyhébb esetben rossz közérzetet okoz. Félig ki­mondott dilemmájára —, hogy mennyire illik Gőld- berg szelleme a fenyőfa alá — én Gerry Gilmore esetét mondanám el. Amerika egyik olyan államában, ahol nincs halálbüntetés, ez az ember szörnyű bűnöket, gyil­kosságokat követett el. Éve­kig könyörgött, hogy végez­zék ki — neki csak „az a jó”! Nagynehezen találtak paragrafust: „megkegyelme­zünk neki, kivégezzük!” A villamosszékben végezte. Goldberg számára is csak a testi, szellemi pusztulás a jó, hiszen ez az életeleme! Az ellene való küzdés hu­manista feladat. A szerep eljátszását is annak érzem: felmutatni egy ilyen figurát, sőt, aprólékosan ábrázolni, humanista elkötelezettségű színész számára ez köteles­ség! S beszélni erről, így a „privát” életben, egy kicsit ez is az... A szeretet ünne­pén is... Mert „Goldberget” könnyebb megelőzni, mint megküzdeni vele... — Vagyis ne engedjük ma­gunk közé az álság, a szem­forgatás, a semmiben nem hivés „szellemét”, a ciniz­must, a „mit törődöm én az­zal” egykedvűségét... Azt hi­szem, ezek megjelenítői sem ködfigurák! De sorolhatnánk. A színpadon is nagy „ellen­fél” Goldberg? — Igen, azt hiszem igen, de talán sikerült úgy elját­szanom, hogy a fitten, ma­gabiztosan érkező Goldberg „kikezdetten”, fáradtabban, bizonytalansággal távozzék... Meg kellett éreznie a szín­padon is az emberi ellenál­lást, sejtetnem kellett, hogy Goldberg érzi a humánum erejét... Partnereim nagyon sokat segítettek ebben. Bio­lógiai, fizikai jelenlétükből, állapotukból „tájékozódtam” Goldberg hatásáról. A sze­mükből, a kezükről játszot­tam. .. Sokat köszönhetek ne­kik. — Alakításának nagysze­rűsége abban van — ezt né­zőként állapítjuk meg —, hogy a legbonyolultabbat is igyekszik hallatlanul egysze­rűen bemutatni. — így tartom természetes­nek. — Megfigyeltük, — bár elég nehéz észrevenni, hogy mennyire pontosan és avatot- tan „rendezi önmagát”. Ma­gában egy rendező veszett el. — Remélem, nem. Doszto­jevszkij Karamazov testvé­rek című regényét dramati­zálom, talán jövőre megren­dezhetem. Csehov remekét, a Ványa bácsit, Molnár Fe­renc Liliomját is szeretném rendezni. S sok mást... De félreértés ne essék, ' nem azért, mert színészként nem kapok megfelelő szerepeket. Semmi okom a panaszra, ki­tűnő szerepeket játszom... Szóval nem vagyok elége­detlen. .. — A rádióban viszont ke­vésszer halljuk, filmen, té­vében alig látjuk. — Most fejeztem be Krú­dy Ál-Petőfijéből készült té­véjáték utószinkronját. Ke­vés, színházon kívüli, felada­tot vállalok. Nincs szüksé­gem „kastélyra”, nekem jó az én kislakásom is. Nem fontos a havi harmincezer, nem hiszem, hogy az egyik autóból a másikba behup­panva, rohanás és rohanás között megmarad valami a művészetből. Az már csak „pénzcsinálás”. Nem kérek a filmgyári, tévébeli munka- körülményekből. .. Zárkózott ember vagyok talán? Lehet. De szeretek gondolkodni, le­köt és kielégít a színházi munkám. Tiszai Lajos A mezőcsáti és a tiszafüredi mázas, illetve a tiszántúli fekete cserepesek hagyományait ápolják és fejlesztik tovább a Karcagi Népművészeti Agyagipari Háziipari Szövetkezetben. A tányérokra, a tálakra, a korsókra, a sziikékre, a boká- lyokra és a figurális edényekre karcolt, írókázott és festett díszítések kerülnek. A világos és sötét alapú, barna, zöld és fazekas-piros színezésű és a fekete cserepek a hazai piacon kívül külföldön is keresettek TE MEG ÉN Munka után az üres la­kás, a sehol egy porszem, sehol egy hanyagul ledobott ruhadarab, sehol egy mo- satlan edény moccanatlan, kibírhatatlan rendje, az „en­ni mégiscsak kell” vacsorák, csak az este, csak az éjsza­ka soha se jönne el! Mert nappal még csak befogad a világ, ha jár, kel, dolgozik az ember, legfeljebb csak a torka szorul el, ha ölelkező párokat, anya-tenyérbe si­muló gyermekkezeket — és milyen furcsa — még ha civakodó nőket, férfiakat lát is. Mert még veszeked­ni is jobb, mint nem szólni senkihez, mint egyedül élni az életet. Dehát élet ez? Katalinnak senki sem mondaná meg a korát. Csi­nos, fiatalos, s ha most nem juttatnám eszébe gondját, baját, talán még vidám is tudna lenni. Hetenként egy­szer társaságba jár, maga mögött hagyja a házat, ahol huszonkét évet szenvedett végig férje oldalán. Meg most is sírás fojtogatja, ha erről beszél. — Pokol volt az életem, hogy mégis miért tűrtem ilyen sokáig? Ha elktidtem, addig ígérgetett, míg vissza nem fogadtam de minden szép szó csak ígéret ma­radt ... Végül aztán huszon­két évi házasság után elvál­tunk. Néhány hónapra rá, a férjem öngyilkos lett. . . Amikor először ébredt egyedül a házban, borzal­masan szépnek tűnt a ma­gány; kiszolgáltatott asz- szonyból önálló, független emberré vált. — A gyerekek felnőttek, elmentek otthonról, kevesebb a gondom, de az életem va­lahogy üresebbé vált. Nem tudom bízhatok-e abban, hogy megajándékoz még a sors egy kis boldogsággal?. Klára úgy döntött, nem bízza a sorsra, elébe megy a boldogságnak. Persze sok időbe tellett, amíg férje ha­lála után, a negyvenéves asszony rászánta magát ar­ra, hogy társaságot, társat keres. Hisz a szeretett férfi értelmetlen halálával — üzemi baleset áldozata lett — már elsiratta a boldog­ságot. — Diákszerelem volt, na­gyon szép, nagyon boldog házasság lett belőle. A tragikus esemény után néhány évvel — egyik kol­léganője rábeszélésére — életében először üdült a Ba­latonnál. — Akkor teljesen megvál­toztam — mondja. Az a két hét maga volt a csoda, hisz nem hittem már abban, hogy újból megtanulhatok nevetni, hogy örömet okoz­hat bármi a világon. Mi­után az üdülésből hazajöt­tem, szinte görcsösen hittem ebben, akartam, hogy meg­változzon az élet körülöt­tem, hogy becsöngessenek hozzám, hogy levelet hozzon a postás, dolgom legyen a világban, legyen kiért, mi­ért élnem. — Sikerült? — Nem egészen, de azért jó ismerősökre találtam. Társra még nem. Tudja, nem csak elhatározás kér­dése a férjhezmenés, főleg nem ebben a korban. Túl a negyvenen az ember már meggondolja, kihez kösse az életét. Bizalmatlanabb, gát­lásosabb. A hosszú magá­nyos évek megnyirbálják kapcsolatteremtő képességét, óvatosabb, talán még önzőbb is lesz az ember. A vágyai azonban élnek. Élnek még annak az ember­nek is, aki csendes bele­nyugvással veszi tudomásul a monoton, ismétlődő 24 órák, a vánszorgó 12> hóna­pok eseménytelen múlását. Az egykor felelős beosz­tásban lévő férfi huszonöt évi özvegységben egyedül nevelte a fiát. — Nem akartam mosto­hát, nem akartam, hogy ide­gen asszony szelje neki a kenyeret. Amíg dolgozott, nem volt ideje unatkozni, úgyszólván munkahelye volt az otthona. A kora reggel és a késő es­te rendszerint az íróasztal­nál találta. Kényszerű ma­gányában többet, jóval töb­bet vállalt — talán az egye­dül élő embereket körülöve­ző rossz beidegződés követ­keztében el is várták tőle — családos munkatársainál. Most nyugdíjas. — Rendszeresen megláto­gatom a fiamat, az unoká­mat. Túl sokszor nem me­gyek ; öreg ember, rigolyás ember, kinek kell? Nyáron a kert, télen a televízió, hétfőnként pedig egy kis be­szélgetés. — Egy héten egyszer le­hetőség az emberi szóra, a felgyűlt gondolatok közlésé­re, a vélemények cseréjére, lehetőség mindarra, amely másaknak talán mnidenna- pos és megszokott dolog. Zsuzsanna mondta ezeket a szavakat, elgurult, sokat érő „gyöngyszeme” a világ­nak. — Sokat tanultam, sokat dolgoztam, szép szakmai si­kerek állnak mögöttem. Ám minden siker, minden öröm veszít a jelentőségéből, ha nincs kivel megosztani. Nem sírni akarok, tisztában va­gyok azzal, hogy az egye­dülléttel még nem feltétle­nül kell együttjárnia a tar­talmatlan életnek. De em­ber vagyok és nő vagyok. Iszonyatosan hiányzik a gyermek; az én gyermekem, a társ; az én társam. Sze­retnék valakinek fontos len­ni, és szeretném ha nekem is fontos lehetne valaki. Szép elképzelés ugye? Azt hiszem a legszebb. Szolnokon a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központ „Te meg én” klubjában minden hétfőn találkoznak az egyedül élő, ismerősöket, barátokat, társakat kereső emberek. Az idestova nyolc­van ezer lelket számláló nagyvárosban élő sok száz magányos férfi és nő közül ezidáig csak igen kevesen merték megtenni a klubba vezető — bizonyára nem könnyű — lépéseket. Az ajtó nyitva, odabenn meleg van, szól a zene, em­berek ülik körül az asztalt, telve reménységgel, hogy egymásra találnak ... Török Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents