Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-04 / 284. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. december 4. Új játékok Az Országos Pi­ackutató Intézet bemutató termé­ben a Fővárosi Kézműipari Vál­lalat Kill- és bel­kereskedelmi partnereinek mu­tatta be terméke­it. Képünkön:egy „illetékes” a játé­kok között Utazni jó Fiam, te is vasutas leszel? Jön-e vendég Piripócsra? Néhány évvel ezelőtt lelkesen mutogatta faluját egy községi vezető: — Itt lesz a csónakázótó — in­tett a falu közepén éktelenkedő kacsaúsztató felé —, tőle jobbra a szabadtéri színpad, ezer személyes né­zőtérrel. Korszerű szállodánk is lesz, csak a vendég­lőre kell húzni két emeletet. Ugyanott lesz a lovas­iskola, az oldalépületben az istállók, a mostani lege­lőn pedig a hozzátartozó pályák. A gyermekkorom? Az sem úgy indult, mint a mostani pedigrés gyerekeké. 1947-ben születtem Karcagon, itt jár­tam általános iskolába, gim­náziumba, de egy szakmát is tanultam, mert az apám azt mondta: — Az érettségi az csak egy érettségi. Tanuljál egy szakmát is, fiam! Az egész család, az egész dinasztia, a jobbra, balra felmenő rokonság vasutas nagyapámtól a debreceni ro­konokon kívül az édesanyá­mig. Én a vasutat gyerek­koromban is csíptem. Tud­tam az állomások nevét Karcagtól Budapestig fölfelé, de Karcagtól Nyíregyházáig is. Sorban. Gyerekkoromban nagyon sokat játszottunk vasutast. Arra emlékszem: — Személyvonat indul Kisújszállás, Törökszentmik- lós, Szajol, Szolnok, Buda­pest Nyugati-pályaudvarra az ötödik vágányról. Kérjük a vágány mellett vigyázza­nak! Bemondtam az udvarun­kon. Az alsókonyhánknak az ablaka régimódi volt, közé­pen elválasztva egy vassal. Azon csüngtem meg a falon, le is rúgtam mindig a fá- lat. Adtam a jelzést, mint most a kocsirendezők. Ad­tam a jelzést piszokul. Sze­gény anyám ázt mondja. — Jaj, fiam, hát te is vas­utas leszel? Az lettem. Az iskolám után, 1967. október 17-én be­léptem a vasúthoz. Azt mondták. — Az alsó létrafokon kell kezdeni! Ott kezdtem: érettségivel kocsirendezőként. Ugráltam a kocsik között. Nem tet­szett. Egy évig csináltam, akkor átmentem a pálya­fenntartáshoz hegesztőnek — mert ez a szakmám. Onnan kerültem a szolnoki Vonta­tási Főnökséghez mozdony- vezető gyakornoknak. Die- sel-tanfolyamot végeztem először, később villanymoz­donyon is levizsgáztam. Já­rok most már Szergejjel is, villanymozdonnyal is. Sze­mélyvonattal, gyorsvonattal, tehervonattal, mikor hogy. Persze, a vasút előtt más­hol is dolgoztam hegesztő­ként, no meg másodállásban zenéltem a karcagi presszó­ban. Zenekarom is volt, az ifjúsági klubban játszottunk. Először orgonistaként, ké­sőbb zenekarvezető orgonis­taként bütyköltem. Elég so- gáig. Akkor még a Beatles ment nagyon. Meg az Illés- számok. Ök voltak a me­nők. A presszóban a sza­lonzenét kellett játszani. Oda sokan azért jártak, hogy felszedjenek valami nőt, mások meg mutatták, hogy ők presszóba járnak, me­gint mások kocsmának néz­ték a presszót, nagyon keve­sen pedig a zene kedvéért jártak oda. Ezeket szerettem. Igényes voltam. A repertoá­romat a közönséghez igazí­tottam: bejött egy pedagó­gus- vagy orvostársaság? Igényes szalonzenét játszot­tam. Tizenévesek jöttek? Ne­kik a beat kellett. Szerettem a zenét. Játszottam. A pénz is kellett. Na, a vasútnál voltam 1971-ig, akkor elmentem a HTV-hez. A feleségem ugyanis válaszút elé állított. — Vagy a vasút, vagy_én. Persze, így is tönkrement a házasságunk, elváltunk. Mindegy. A HTV-nél hegesz­tő szakmunkás voltam. Egy­szer mentem az udvaron keresztül, jött a személyze­tis. Jól ismertem. Mondom. — Szervusz, Gyuri! — He ... he ... szervusz ... — Hogy vagy? — Gyere már egy picit, légy szíves! Félrevont. Azt mondja. — Ha ketten vagyunk, te­gezzél nyugodtan, de ha más is hallja, ne tegezz! — Menj a ... Mondtam cifrán. Ez aztán megmérgezte a kapcsolatun­kat. Jelentkeztem a Jogtu­dományi Egyetemre. Nem ja­vasoltak. Minek az egy he­gesztőnek ? Ha netán jogász lettem volna, akkor is visszamen­tem volna a vasúthoz. Mond­juk balesetvizsgálónak. Mert én a vasutat nagyon szere­tem. Vissza is mentem. Ezt a mozdonyvezetői hivatást hétezer forintos havi kere­setért (kábé annyit keresek) nem lehet csinálni. Hogy az embernek se karácsonya, se újéve, se vasárnapja, se sza­bad szombatja, semmi. Éj­szakázni ... Ezt qsak a pén­zért nem lehet vállalni. Én szeretem a hivatásomat. Én­nekem az volt a világ teteje, amikor a hatósági vizsgán azt mondta a KPM-ből jött főnök. — önöket fővasúti moz­donyvezetővé nyilvánítom. Nagylaki Gyulának is mondta. Ez volt nekem a vi­lág teteje. Ez ám nem szak­ma: hivatás. Meg aztán na-_ gyón jó kollektívában dol­gozom. A szolnoki csapat olyan csapat!... Szóval Te a kalappal. Az az igazság, hogy nem lett volna szabad otthagynom annak idején a vasutat. Nem is éreztem jól magam eddig sehol másból. Ha maradok, már elvégez­hettem volna a tisztit. Most akarom a technikusit meg­szerezni. De ha mondjuk tiszti rangot kapok, akkor is utazom tovább, mint most. Nem akarok íróasztal mellé ülni. Nekem a vasút azért is szerelmem, mert utazha­tok. A magyar vasút óriási fej­lődésnek indult. Amikor kezdtem a vasutat, még har­minc órás szolgálatok is voltak. Még kadét koromban is. A Szergejjel elmentünk fel Somoskőújfalura, meg vissza: harminc óra. Most már ilyen nincs. Most már korszerű vontatójármű van, amin intendon vagy ahhoz hasonló biztonságot nyújtó éberségi berendezés van és ez egyesítve van vonatbefo­lyásoló ... Tehát EÉVB. Ez annyit jelent, hogy Egyesült Éberségi és Vonatbefolyáso­ló Berendezés. És akármilyen rossz látási viszonyok között vagyok, tehát a távolbalá­tás korlátozott, és nem lá­tom a jelzőt, a vonatbefo­lyásoló berendezés figyel­meztet, hogy hoppá, sárga jelző mellett mentél el, a következő biztos vörös. Mert amúgy személy- vagy gyors­vonattal nekem ám döfnöm kell. Százzal. Ha köd van, akkor is. Az utasításokat egy mozdonyvezetőnek ak­kor is tudnia kell, ha álmá­ból költik fel. Ügy mopdják, így tanultam, mikor kadét voltam, hogy az UTASÍTÁS, az F—1-es, F—3-as a tízpa­rancsolat, a miatyánk, az üdvözlégy. Szóval ez a vas­út lelke. Mert itt nincs idő totojázásra! Ez egy veszélyes üzem. Észnél kell lenni. Én itt Szolnokon jól ér­zem magam. Azért nem semmi az, hogy az em­ber egy munkahelyen jól érzi magát. Volt nekem rossz munkahelyem is. Úgy­hogy tudom milyen nagy do­log az, hogy az ember nem gyomorideggel megy be, ha­nem szinte örömmel. Még akkor is, ha későn, huszon­két órakor, vagy nulla óra­kor kell jelentkeznie szol­gálatra, akkor is. Hazame­gyek reggel nyolckor vagy kilenckor, a feleségem kér­dezi. — Mikor mész megint? — Haggyad, anyám, visz- szamegyek huszonkettőre. Sírnak ezek, hogy nincs em­ber. — Hát most jöttél haza! — Nem baj. anyám, visz- szamegyek huszonkettőre. Most lefekszem, alszom egy kicsit, aztán megyek. Még se jelzőmeghaladásom nem volt, se koccanásom. Semmi. .Sokan úgy mennek munkába, hogy jaj, csak ezt a szolgálatot ússzam meg! Mozdonyvezetők. Én nem. Nem félek. Inkább a szeme­met féltem. Kétszer volt egymás után szivárványhár- tya-gyulladásom. Be voltam gyulladva, hogy le kell száll- nom a mozdonyról. Jaj, de rossz volt! Még az életked­vem is elment. Szerencsémre Elek Pál főorvos új: meg­gyógyított a karcagi kórház­ban. Ö már elment Karcag­ról, de ha (ne adja az ég!) ismét baja lesz a szemem­nek, én megyek utána! Hát ezzel keresem a kenyeremet! A szememmel. Így tudok mozdonyt vezetni. Utazni. És ezt szeretem. Ez nekem a világ teteje. Mögöttem em­berek százai, ezrei ülnek. Én nem tévedhetek. Ezért aztán mindig okénak kell lennem. 1978-ban nősültem, rendkívül harmonikusan élünk. Remek barátaim van­nak, közöttük, még orvosok is, szívesen vagyok velük. Aztán ott van a peca: ala­pító tagja vagyok a Nagy­kun Horgászegyesületnek. 1955-ben mint ifi, a bátyám­nak a kezét fogva egy szál bambuszbottal mentem pe- cázni. Szeretek olvasni: Szil- vási, Robert Merle, Moldo­va... Aztán menni kell szol­gálatba. Örömmel megyek. Körmendi Lajos Talán mondani sem kell: a községi vezetőt elragadta a fantázia, és mindebből, aminek megvalósítását két- három éven belül várta, a mai napig sem lett semmi. Megjegyzendő, hogy a szó­ban forgó községnek az ég­világon semmi különleges nevezetessége nem volt, s ma sincs. Vezetői nagyravá­gyó elképzeléseiket csupán arra alapozták, hogy — majd kapnak pénzt hozzá központi alapokból. Saját erőből még a község képét rontó pocsolya környékét sem hozták rendbe. Nem volt egyedi eset az ilyesmi néhány évvel ezelőtt. Amikor általánossá vált az a nézet, hogy könnyűszerrel lehetünk „idegenforgalmi nagyhatalommá”, sok helyen gondolkoztak hasonlóképpen. Ügy vélték: az idegenforga­lom olyan valami, amihez csak kisebb-nagyobb (de inkább kisebb, s lehetőleg nem saját) befektetések kel­lenek, s aztán busásan meg­térül minden, hiszen a kül­földiek csak úgy tódulnak hozzánk. Hogy miért — az már nem mindenkit gondol- koztatott el. Mostanában viszont —, hogy a központi keretek ho- váfordítását szigorúbb sza­bályok határozzák meg — ellenkező nézetek terjednek el- „Mit is tehetnénk az Idegenforgalom Silőimozdító- sáért, hiszen kicsi a község­fejlesztési keret” — mond­ják sokszor ugyrjnazök, akik néhány éve még eme­letes szállodáról, szabadtéri színpadról és hasonlókról ábrándoztak. Mindenekelőtt le kellene tenni mindkét szemüveget, a rószaszínűt és a feketét is. És reálisan felmérni a vá­ros, a község helyzetét, mai Higgye el asszonyom, nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt hallottam: ép­pen önök válnak. A minta­házaspár, akik soha nem ve­szekedtek, egy hangos szó­váltás, indulatos megjegyzés nélkül éltek egymással, im­már három éve. Ügy tűnt, jóban, rosszban kitartanak, és most tessék! Sőt frigyüket már fel is bontották, még­pedig úgynevezett közös be­leegyezés alapján. Volt fér­je csak ennyit árult el ön­ről: elhidegült tőlem, mert szerinte túlságosan rendes voltam hozzá. Olyan egyhan­gúan peregtek a napjai, akár a homokóra: semmi változa­tosság, unaloműző szenzá­ció. Bevallom őszintén nem hittem neki, ezért toppan­tam be önhöz a szomszéd faluba. Emlékszik bizonyára rám: fát aprított élettársa udvarán. Szeme alatt terep­színű monoklik virítottak, és az arca is inkább mélylenyo- matú térképvázlathoz hason­lított, mintsem a Fabulon- reklámhoz. Zavaromat látva kissé restellkedve vallotta be: összeszólalkozott az élet­társával, amikor az része­gen tért haza, de nem je­lentős az ügy. Sőt — moso­lyogta —, a foltok már tíz­tízforintos nagyságúak sin­csenek. Ami az ökölpárbaj szín­vonalát illeti, úgy érzem, en­és várható szerepét az ide­genforgalomban . Dehát mit is keres á turis­ta (akár bel-, akár külföldi) ott, ahol leszáll a vonatról, vagy megáll gépkocsijával? Bizonyos éritelemben ugyan­azt, amit már a népvándor­lás korában is kerestek az ismeretlen tájakra érkező emberek: mindenekelőtt ételt, italt, szállást. Köztudomású ma már, hogy a hazánkba érkező külföldiek számának csökke­nésében jelentős szerepet játszott a vendéglátóipari árak nagy mértékű feleme­lése. Régi igazság, hogy a turista, a kiránduló, vagy akár a hivatalos úton járó külföldi azokat a helyeket keresi, ahol aránylag ol­csón és jól tud lakni és kosztolni. Ne felejtsük el — kár, hogy a vendéglátóipari árak emelésénél ezt nem mérlegelték kellően, hogy hozzánk általában nem a legvastagabb pénztárcájú külföldiek látogatnak el. Könnyű helyzetben van­nak ilyen szempontból a kisebb városok, községek- Tanácsi vállalatainknál és szövetkezeti éttermekben, szálláshelyeken viszonylag olcsón tudnak jó ellátást ad­ni. Csupán okos kalkuláció kell hozzá: sok vendég ol­csóbb ellátásából kétségtele­nül nagyobb a haszon, mint magas árak mellett kongó éttermekből, üres szállodák­ból. Szinte korlátlanok a lehe­tőségek a „specialitások” te­kintetében. A külföldi épp­úgy, mint a hazai turista únja a mindenütt egyforma ránoittt szeletet, sertéssültet, a konzerv levest és hasonló­kat. Jónéhány községben már felfedezték ezt és megnyitották a helyi külön­legességeket kínáló — és nek megítélése nem rám tar­tozik, elvégre az összecsapás­nál még szorítósegédi mi­nőségben sem asszisztáltam. Ami pedig a monoklik föld­rajzi kiterjedésére vonatko­zik: tiszta lelkiismerettel ál­lítom asszonyom, már akkor se voltak tízforintos nagysá­gúak, sőt becslésem szerint még a 7—7,50-et is alig kettő ha meghaladta. Megdöbbenve hallgattam öntől újra: való igaz, férje kibírhatatlanul rendes volt!? Este ő mosott, vasalt, sőt va­sárnap megfőzött, ha haso­gatott az ön feje. Egyszóval olyan unalmas, egyhangú élete volt, akár egy szürke egérnek. Igaz, azt is beval­lotta: jelenlegi élettársa tem- peramentumosabb, főleg hia felönt a garatra. Ez pedig hetente kétszer, sőt az utób­bi két hónapban már több­ször is előfordult. Ez a tény csak azért érdekes, mert ilyenkor szólni sem szabad hozzá, mert előbb üt, azután kérdez. Már az is megfordult a fejében: kezd elege lenni az izgalmakból, visszatér a csendes, rendes férjhez, ami­hez vajon én mit szólok? Nehéz kérdés, elvégre ami­kor otthagyta, akkor sem tő­lem kért tanácsot, így csak néhány felületes észrevétel­re szorítkozom. Az egyik: sajnálattal közlöm, ahogy hallom, volt férje ringbeii jártassága az ön több mint hathónapos távozása óta ta­vaiéban, országúti hirdetése­ken, irány- és távolságjelző táblákkal is kínáló — kis­vendéglőket. Ez a választék még nagyon . is bővíthető! Ugyancsak szép számmal vannak községek, ahol akad néznivaló, de oda útnak kell vezetnie, környékén pihenő­helyeket kell létesíteni, sőt autóparkolót is. Néhány em­lék- és ajándéktárgyat áru­sító pavilon ugyancsak nem hiányozhat- No, meg valami olyan hely is, ahol néhány falatot bekaphat, melegben egy pohár üdítőt illat az utas. Mindez — helyi idegen- forgalmi politika. Nem kell hozzá központi keret, sem utasítás. Csupán józan meg­fontolás: érkezhet-e a város­ba, községbe, a kies hegy­orom vagy a nevezetes mű­emlék megtekintésére annyi turista, hogy érdemes étke­zőhelyeket nyitni, utat építe­ni. S ezt még meg is lehet toldani — figyelemfelkeltő reklámmal. Szakemberek tanácsát ki­kérve ugyan, de azt minden­képpen helyben kell eldön­teni: van-e olyan nevezetes­ség, ami érdekelheti a kül­földieket. Vagy lehet-e — például — a község határá­ban fakadó melegvízhez egy-két év alatt helyi erőből akkora fürdőt építeni, ami­vel oda lehet csalogatni a divatos, de zsúfolt fürdőhe­lyekről a vendégeket. Reáli­san kell felmérni a lehető­ségeket és az igényeket — s számításon kívül hagyni a nagyratörő terveket és jám-^ bor óhajokat­Még jobb. ha egy-egy ki­sebb tájegység községei és városai közösen fejlesztenek s együttesen látják annak hasznát. Ehhez természete­sen túl kell lépni a ma még gyakori, szűk lokálpatriotiz­muson, s ez valóban nem könnyű. Mint ahogyan az idegenforgalom fogadása sem csupán elhatározás dol­ga. Nagyon átgondolt, kor­szerű, távlatokra tekintő község-várospolitika szük­séges hozza. podtat se javult. Így még egy tízfilléres területű mo­noklira sem számíthat. Rá­adásul a pipogya fráter vál­tozatlanul mindig józan. Ezért aggódom: visszatér­ve megint unalom vár ma­gára, feltéve, ha a helyét valaki be nem töltötte. (El­végre, ahogy ezeket a mai igénytelen és konformista lányokat, asszonyokat isme­rem, sokan megelégednének hasonló férfivel.) Azt vi­szont, amit távozásomkor említett, teljesen őszintén el­hiszem: miszerint ma már más szemmel nézi a vilá­got. Nem csoda: akkora mo­noklik közül ... Végső soron ön döntsön arról: mire van nagyobb szüksége az életben. Egy rendes férjre,'vagy egy spic­cesen balegyeneseket oszto­gató élettársra. Ha az első változat mellett határoz: ja­vaslom, pánikszerűen csomo- goljon és hagyja ott tempe­ramentumos fiúját. Ha vi­szont mégis őt választja, azt javaslom, iratkozzon be egy karatetanfolyamra, vagy leg­alább az ütéseknél kissé húzza hátra a fejét! Ily mó­don kisebbek lesznek a mo­noklik, és ha szerencséje van, még egy kétforintos terjedelmét se haladják meg. Természetesen nem azon frissiben, hanem a történ­tek után pár nappal. D. Szabó Miklós Várkonyi F.ndrc Túl rendes volt hozzá Utóiratok egy váláshoz

Next

/
Thumbnails
Contents